Igazából, nincs sok mesélni valóm az életemről, tizenhét leszek idén, szóval .. csodálkozol, ha még nem váltottam meg a világot? Persze-persze, megtehettem volna, sőt, már ki is öregedtem belőle, de ebben a történetben nincs ilyenről szó. 2007. április 8.-án születtem Texasban, ahol már négy generáció óta él a családunk, és, ahol ezáltal már mindenki pontosan ismer mindannyiunkat, mint holmi kisvárosi sorozatban, de valahol ennek több előnyét látom, mint hátrányát. Az a részlet persze nem nyílt titok, hogy boszorkányok vagyunk, de, mivel az apám helyi gazda, édesanyám úgy szintén, a nagymamám pedig a helyi füvesasszony hírében áll - pedig csak teákat meg ilyesmiket árul, esküszöm! -, enélkül is van híre a családomnak, és amennyi jóakarónk akad, pont annyi utálónk is, ahogy az lenni szokott.
Bár.. Igazából, lassan hozzá kellene szoknom, hogy sok mindenben múlt időben beszéljek, hiszen több, mint egy éve már, hogy a szüleim kapcsolata kissé... megromlott, és pár hónapja, hogy kitalálták, átköltözünk Chicagoba, vagyis jobban mondva anyu találta ki, mert az ő családja oda valósi, apu meg bármit megtett volna, hogy együtt maradjanak, szóval .. költöztünk. Gyűlöltem otthagyni a nagyiékat, csak mert anyuék kitalálták, hogy csapatépítő tréningre kell mennünk, őmiattuk. Tudtam, hogy hamarosan megmutatkozik a mágiám is, hiszen már benne voltam a korban, de valahogy mégse történt még meg mindaddig, és azt is utáltam, hogy úgy fogom megtudni, úgy fog kiderülni, hogy Ők nincsenek ott. Anyu a tüzet uralja, apu pedig a levegőt, és elnézve kettejük jellemét, kapcsolatát, valahol mélyen mindig reméltem, hogy a levegőt öröklöm... vagy nagyanyu föld mágiáját.
Eleinte magántanulóként folytattam a középiskolát ahogy ideköltöztünk, a jegyeim mindig is nagyon jók voltak, szóval egyszerű volt felzárkózni, néha megjelentem dolgozatokra ha a tanár ragaszkodott hozzá, de egyébként otthon segítettem amit kellett, hiszen volt mit csinálni az új házon. Amúgy meg szerintem a szüleim attól féltek, hogy suliban leszek, mikor megmutatkozik az erőm, ha már ennyit késett, de ezt sosem mondták, sőt, tagadták, ha rákérdeztem, miért is nem mehetek normálisan iskolába, mint a többi velem egykorú.
Telt az idő, végül pedig mégis eljött a pillanat, öt hónappal ezelőtt. Nem mondanám, hogy a legbékésebb időpontot választotta a bennem rejlő erő, de határozottan oldotta a feszültséget, ezt bizton állíthatom! Épp azon veszekedtem anyával már megint, hogy oké, hogy elhoztak magukkal, miközben határozottan maradni akartam, de akkor már legalább hagy éljem az életem egy kicsit, mert az, hogy otthon ülök, és hallgatom ahogy veszekednek, esetleg átmegyek a nagyiékhoz ebédre, ahol nem mesélhetem el mi a bajom, mert színlelni aztán nagyon kell, nem igazán élet... Apu lapított, anyu meg kiabált, miután kicsúszott a számon, hogy mi a francért nem váltak el, ha ennyire gyűlölik egymást, mindenkinek sokkal nyugodtabb lett volna, és hát .. valahol ekkor történt. Közöltem ezeket a szép gondolatokat, majd elindultam a szobám felé, anyu meg jött utánam, hogy mit képzelek, forduljak meg, ismételjem meg amit mondtam, és mikor megfordultam, majd megkérdeztem, hogy 'nem tudnál egyszerűen csak békén hagyni?!',  azzal a lendülettel egy hatalmas erőlöket indult meg feléjük, a levegő megmozdult, vitt minden papírt, felborította a képeket a szekrényen, a poharak megremegtek, és hát .. anyát is fellöktem vele. Szóval ezért mondtam, hogy oldotta a feszkót. Először a kezeimet néztem, míg apa felsegítette anyát, majd őrájuk pillantottam, és egyszeriben úgy éreztem magam, mint aki a világ legnagyobb bűnét követte el. Kismilliószor lehadartam, hogy 'bocsi', azalatt a körülbelül öt méter alatt, míg odaértem anyához, vállát söprögettem, haját igazgattam, ruháját söpörtem le - mintha bármi összekoszolta volna -, szóval igazgattam őt törődőn, miközben szaporodott a - nem akartam, a ne haragudjon, és a nem tudom hogy csináltam - mentegetőzés. Ők meg persze tökre nem vették magukra, szóval csak én álltam ott, mint egy hülye, beparázva, hogy bántottam a saját anyám, akinek természetesen kutya baja nem volt, de... az én szívem mégis úgy dübögött, mint aki szándékosan akart neki ártani. Derűs könnyekkel, nevetéssel közölte, hogy legalább kiderült az elemem, mire megnyugvásomban jól megölelgettem végül, aztán meg már nem is számított, miről veszekedtünk előtte.
Így aztán apu kezdett el tanítani, hogy legalább ehhez hasonló ne történjen meg, és minimalizáljam a véletleneket, egy hónapja pedig elmerészkedtünk a suliba, hogy bejárós lennék mostantól, és ... hát baromi fura. Tudom-tudom, én akartam, de ahhoz képest, hogy otthon aránylag nyugalomban tanulgattam, ez a suli ... bazi hangos! És pörgős, és intenzív, és én ehhez kicsit úgy érzem antiszociális vagyok, de jó lesz ez, érzem!