Franciaország déli részén születtem, de túl sokra már nem emlékszem abból az időszakból, hiszen több, mint száz éve már ennek, emlékképek azonban, még ma is beugranak néha. A szőlészet illata nyáron vagy épp a kissé dohos szag az ősrégi pincében, vagy az apám büszke szavai, valahányszor csak elmesélte, miféle csellel nyerte meg magának azt a borászatot a nagyapja sok-sok évvel azelőtt.
Az egész falka ott élt és dolgozott és, bár javarészt olyanok voltunk, akár egy nagy család, csak évekkel később értettem meg, hogy valójában mennyire nem volt idilli az egész. Az apám egy zsarnok volt, egy erőszakos alak, aki a posztját megfélemlítéssel és erővel tartotta kézben, az egyszerű emberek vérét pedig előszeretettel ontotta, csak mert attól erősebbnek érezte magát. Mindig erősebbnek érezte magát és a fajunkat, a vérfarkasokat mások fölé helyezte, de én valahogy sosem tudtam osztani a véleményét. Hiszen attól, hogy valaki erősebb, még nem feltétlenül kell bántania másokat és minél idősebb lettem, annál többször próbáltam az útjába állni, ha valakit épp meg akart büntetni valamilyen kihágásért.
Az esetek többségében, először ő kente el a számat alaposan, majd a bátyám, aki olyan volt, mint az apánk tökéletes kis klónja. Nem hiába, hiszen az volt minden álma, hogy egyszer majd ő kerül az apánk helyére, hogy ő lesz az alfa, a vezér és majd kénye-kedve szerint uralkodhat. Úgy is viselkedett, mint egy herceg, velem pedig a lehető legkegyetlenebb volt születésemtől kezdve, bár igazán sosem értettem, hogy miért, hiszen soha nem jutott volna eszembe, hogy megpróbáljam elvenni tőle az áhított posztot.
Addig a napig legalábbis, míg az apánk bele nem halt egy vámpír okozta harapásba, nem gondolkodtam azon, hogy alfa legyek. Nem akartam felelős lenni mások életéért, sem kegyetlen és vérengző lenni, mint ahogy azt tőlük láttam, azonban a falka két frakcióra szakadt és míg az egyik a bátyámat támogatta, a másik engem kérlelt, hogy szálljak szembe vele és állítsam meg.
Végül megtettem. Összeszedtem minden bátorságomat és kihívtam. Erősebb nem voltam ugyan nála, de fürgébb és rafináltabb igen, azonban az utolsó pillanatban hezitáltam, amit Ő viszont soha nem tett volna. Nem tudtam volna elvenni az életét, így végül inkább kihátráltam. Nem csak a harcból, hanem a falkából és az addig megszokott életünkből is. Na nem, mintha sok választásom lett volna, mert miután felülkerekedett és legyőzött, választás elé állított: vagy hősies halált halok a falka szeme láttára, vagy elmegyek. Hát leléptem.

Hosszú évekig éltem egyedül és magányosan, bár ehhez hozzájárult az akkori kaotikus helyzet is, ami Európában uralkodott. A második világháború idején például egy tábori kórházban segédkeztem, akkor épp oda sodort az élet, és ott lettem életemben először szerelmes. Ez a szerelem csábított végül Amerikába is, azonban az már akkor nyilvánvaló volt, hogy nem tarthat örökké, hiszen a férfi egy halandó ember volt, én pedig már több, mint ötven éves, ugyanezzel a külsővel. Tudtam, hogy csak az Ő idejét vesztegetem, hogy minden egyes nappal megfosztom Őt valami olyantól, ami igazi lehetne, ez az érzés pedig, végül arra sarkallt, hogy elhagyjam.

Évekkel később aztán, mikor rátaláltam a mostani falkámra, végre azt éreztem, hogy haza érkeztem. Pedig, az egész merőben más volt, mint egykor az apám által vezetett falka és szinte semmi sem úgy történt, mint ahogy azt korábban megszokhattam, mégis üdítő felismerés volt, mert végre olyan családra találtam, ahol a vezetés az egymás iránt érzett tiszteleten és ragaszkodáson alapult, nem pedig az erőszakon és a félelmen. A férjem, Owen, már akkor alfa volt, amikor hozzájuk kerültem, amikor maguk közé fogadtak én pedig felnéztem rá azért, ahogy vezette a családot. Semmiben sem hasonlított az apámra vagy a bátyámra és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatát, amikor párjául kért. Pokolian ijesztő volt ugyan belegondolni, hogy én legyek az alfa párja, az alfa nőstény és nem is igazán éreztem magam megfelelőnek a posztra, de rá kellett jönnöm, hogy a félelmem alapja a korábbi tapasztalatom. Olyan vezető soha nem tudtam volna lenni, mint az apám, nem tudtam volna azt képviselni, amit ő képviselt, de szerencsére Owen nem is ezt várta tőlem és talán nem is éppen a lángoló érzelmek vagy a szenvedély vezérelt, amikor végül hozzá mentem feleségül, de úgy éreztem, hogy egy olyan vezető mellett, mint Ő, képes lehetek én is olyanná válni, aki megfelelően vezetheti vele együtt a falkát. Talán, életemben először az ösztöneim helyett a józan észre hallgattam és még ma sem tudom, hogy jól tettem-e, de a házasságomra nem panaszkodhatok. Owen remek vezető és megfelelő férj.