2008. június 11., Mexikóváros
– Madre? – A szó halk suttogásként gördült le a lány ajkairól, miközben a három megtermett férfit figyelte, akit az édesanyja barátja engedett be a házba.
Éhes volt, mint az utóbbi hetekben oly’ gyakran, de most még erről a kínzó hiányérzetről is megfeledkezett; zsigeri félelem költözött a csontjaiba, pedig senki nem szólt egyetlen szót sem. Ana Sofía még csak tizenhat éves volt, de így is sok mindent látott már szülővárosa zsúfolt, szegénységtől terhes utcáin, amióta pedig az anyjával beköltöztek Miguel házába, még annyira sem érezte magát biztonságban, mint Mexikóváros utcáin sötétben, egyedül.
A születésnapja óta a férfi már háromszor lopózott be a szobájába éjszaka, az anyja pedig minden ezt követő reggelen úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Neki az a szer számított, amit Migueltől kapott rendszeresen.
A három férfi közül az egyik egy számára ismeretlen, durva nyelven szólalt meg; Ana Sofía csak azt tudta kivenni, hogy valamit biztosan kérdezett, amikor azonban a kérdés végén a férfi az állával felé bökött, összerezzenve hátrált egy lépést.
– Madre? – pillantott tágra nyílt szemei sarkából ismét az anyjára.
A nő meredten figyelte őt, összekulcsolta maga előtt a kezeit, és úgy szorította őket össze, hogy mind a tíz ujja elfehéredett. Összepréselt ajkai miatt a szájából sem maradt több egy keskeny vonalnál, de amikor Ana Sofía felé lépett, Miguel útját állta. Megragadta a nő mindkét vállát, majd fejével a lány irányába intett, mire a három férfi elindult felé.
– Madre!
Ana Sofía halkan felkiáltott, majd egy gyors mozdulattal sarkon fordult és a lépcső felé iszkolt, ahonnan az imént érkezett. Nem gondolkodott, nem tudta, merre tudna menekülni az emeletről, de abban a pillanatban az ablakon is kész lett volna kiugrani. Hallotta, hogy az anyja a nevét kiáltja, de a háta mögött döngő léptek halálra rémítették.
Az életéért futott.
Könnyek homályosították el a látását, sírt és zihált egyszerre, de jól ismerte már a lépcsőfokokat, nem vétette el a lépést... mégsem jutott tovább a lépcsősor közepénél. Egy hatalmas kéz kapta el a bokáját, majd szó szerint kirántotta alóla a lábát; hatalmasat esett, a homlokát pedig úgy beverte az egyik kemény lépcsőfokba, hogy egy pillanatra teljesen elsötétült előtte a világ.
Csak tompán érzékelte, hogy két kéz könnyedén felemeli vékony testét a lépcsőről, a következő pillanatban pedig már fejjel lefelé lógott valaki vállán. Homályosan látta Miguellel viaskodó anyja arcát, a nő sírt és kiabált, kezeivel felé nyúlt, de a férfi nem engedte közelebb.

Ana Sofía soha többé nem látta őt.
Körülbelül két hónappal később már Chicago külvárosában szedték ki egy kamion rakteréből, körülbelül tíz másik, korabeli lánnyal egyetemben. Halovány emlékei maradtak egy sötét raktárról, ahol megfürdették, egy kicsit helyrepofozták és felöltöztették őket, majd fel kellett sorakozniuk egymás mellé, hogy egy magas, ördögi arcú férfi alaposan szemügyre vegye őket. Emlékezett a kék szemeire; ő emelte le a kamion hátuljából.
A férfi megállt előtte, végigmérte, majd lassan elmosolyodott és a szemébe nézett.
– Sienna – mondta ki egyszerűen a nevet, ami onnantól kezdve meghatározta Ana Sofía egész életét.

2013. szeptember 3., Chicago, Old Town
Tűsarkú cipője hangosan kopogott a koszos betonon, ahogy megközelítette a klub művészbejáróját; legszívesebben arcon köpte volna a hely tulajdonosát, amiért így hívta a személyzeti bejáratot, mintha bármi  művészet is lett volna abban, amit odabent csináltak. Oké, egyszer tényleg arcon köpte, de a kidobók utána kis híján eltörték az arccsontját, ezért azóta igyekezett féken tartani az indulatait.
Türelmetlenül lökte be az ajtót maga előtt, hátra sem nézve felmutatta a középső ujját a sarkában loholó fickónak – közvetlenül munkakezdés előtt senki nem emelne kezet rá –, mintegy búcsúzóul, majd egyenesen az öltözőbe ment.
Volna.
A tűsarkak monoton koppanásai hirtelen törtek meg, ahogy megpillantotta a hátsó folyosón felsorakoztatott fiatal lányokat; egyikük sem volt több tizennyolc évesnél. Kirázta a hideg, megrándult a felsőajka, kezeit pedig öntudatlanul szorította ökölbe, míg tűzpirosra lakkozott körmei bele nem ékelődtek a tenyerébe. Emlékezett erre a pillanatra, átkozottul jól.
– Á, hercegnőm! – Sienna még soha nem meredt Ivan jégkék szemeibe olyan gyűlölettel, mint akkor, de ezt a szarházija is pontosan tudta, mert ahogy odalépett hozzá és hűvös arcát az övének szorította, ujjai figyelmeztetően mélyedtek a derekába. – Viselkedj – suttogta a fülébe, mielőtt elhúzódott volna tőle, hogy a fiatal lányokra mosolyogjon. Magabiztos volt, tudta, hogy Sienna nem próbálkozik majd semmivel, megtanulta már, hogy Ivant nem érdemes magára haragítani. – Lányok, ismerjétek meg Siennát. A vendégek csak Edenként ismerik, általában ő az est fénypontja, de hát ez nem is olyan meglepő, igaz? Majd ő elnavigál titeket.

Sienna aznap este még a szokásosnál is jobban gyűlölte az életét. Még ahhoz a pillanathoz is szívesebben visszatért volna, amikor három évvel azelőtt megkísérelt megszökni; tudhatta volna, hogy Ivan elől nem lehet megszökni, de a szemétláda gondoskodott róla, hogy olyan leckét kapjon, amit sosem felejt el. Mégis... sokkal szívesebben lett volna ott, mert az önutálatnak egy teljesen új szintjét tapasztalta meg, amikor a Magdalena nevű lengyel lány elsírta magát és azt mondta: én nem akarom, hogy hozzám nyúljanak.
Mert Sienna ugyanazt tette, amit vele is tettek öt évvel azelőtt: kinevette a lányt, és csak annyit mondott:
– Itt senki nem érdekel, hogy te mit akarsz, drágám.

2018. december 8., Chicago, Old Town
– Üdvözöllek az új otthonodban!
Sienna felvont szemöldökkel, őszinte zavarral nézett a férfira. Hozzá volt már szokva a helyzethez, már majdnem másfél éve volt annak, hogy elkezdte kitüntetni a figyelmével, de eddig próbálta visszafogottan élvezni azt a megkönnyebbülést, amit ezzel kimondatlanul is felkínált számára. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy egy ilyen magas pozícióban lévő embert az ujjaik köré tudtak csavarni; Siennának is fél évébe telt, hogy rájöjjön, hosszú távon mi mindent nyerhetne egy ilyen helyzetből.
Ő viszont megelégedett volna azzal is, hogy nem kellett minden jött-mentet elviselnie az ágyában és a testében, abba, amivé az egész szituáció kinőtte magát, kezdett ő is beleszédülni.
– Hogy mondtad...? – adott hangot is a zavarának.
Körülpillantott a kicsi, de annál fényűzőbb lakásban, ami egy elegáns tömbház második emeletén kapott helyet, és olyasmi volt, amiről ő soha nem mert volna álmodni. Sokáig csak saját szobával büszkélkedhetett – bár az is csak akkor volt a sajátja, mikor nem kellett senkit az ágyába engednie –, még a fürdő is közös volt a többi lánnyal, és az utóbbi időben is csupán az volt számára a fényűzés, hogy ha a férfivel volt, inkább ő vitte magához.
– Ugyan már, szépségem... – Nikolai odalépett hozzá és átnyalábolta a derekát. – Csak nem gondoltad, hogy örökké arra a helyre járok majd hozzád? – mosolyodott el elégedetten. – Elintéztem neked egy előléptetést Ivannál – folytatta, miközben a nyakába csókolt. – Nagyon büszke rád, meg kell mondanom. Még a végén féltékeny leszek rá.
Sienna gyöngyöző kacagást hallatott, ahogy azt Nikolai elvárta volna tőle.
– Nevetséges – dorombolta Nikolai nyaka köré fonva a karjait, de a színjáték közben sem feledkezett meg a lényegi dolgokról. – Miféle előléptetés?
A férfi keze már a feneke felé vándorolt, amiből pontosan tudta, hogy nyert ügye van: mivel Nikolai esze bőven máshol járt, biztosan nem fog belegondolni a kérdés hátterébe.
– Mostantól megváltoznak egy kicsit a dolgok – mormolta a nyakába Nikolai. – Mindent megkapsz majd, amire szükséged van, és csak azokkal kell foglalkoznod, akire én vagy Ivan utasítást adunk. – Felemelte a fejét, száját hamiskás félmosolyra húzta. – És persze velem. Legtöbbször velem.
Miközben Sienna hagyta, hogy Nikolai megcsókolja, azon tűnődött, vajon nem mentek-e túl messzire.

2021. október 19., Chicago, Old Town
A tükörképe viszonylag nagymértékű idegességgel töltötte el, pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem talált magán. Haja fényesen, lágy hullámokban omlott a vállára, a sminkje kifogástalan volt – nem túlzó, vérvörösre rúzsozott ajkai voltak a legfeltűnőbbek rajta. A rúzs színe pontosan passzolt a hosszú, magasan felsliccelt vörös estélyihez, amit Ivan dobott le az ágyára egy puccos dobozban ma délután.
Csípd ki magad, ennyit mondott, és egyszerre tűnt átkozottul titokzatosnak és egy kissé feszültnek; Sienna ebből nem sok jót sejtett. Meg abból sem, hogy tudta: a ma estéje nem Nikolai-é lesz. Jól ismerte már a módszertant: amikor Nikolai sajátította ki, mindig ő maga mondta meg, miben akarja látni, sosem küldte Ivant maga helyett.
Sienna még mindig fájdalmas emlékeztetőket viselt a testén a legutóbbi eset óta, amikor a véleményük épp nem egyezett Ivannal, így ő egy olyan férfi mellett kötött ki, akivel Nikolai nem értett egyet – ezt a frusztrációját pedig másnap úgy vezette le Siennán, mintha ő kérte volna, hogy ajánlják fel valakinek. Ezt az oldalát is ismerte már, addigra egész jó képet kapott arról, mibe is keveredett, de nem sok kedve volt hozzá, hogy Nikolai másnap ismét megverje.
Nem mintha az élete valaha is arról szólt volna, mihez van kedve.
Belebújt a fekete magassarkújába, még egyszer végignézett a tükörképén, majd fújt magára egy keveset abból a parfümből, amit Nikolai utált, de ő annál jobban szerette. Hallotta odalent az ajtó nyitódását és Ivan hangját – már meg sem lepődött róla, hogy bárki kérdezés nélkül belép ebbe a lakásba –, ezért elindult lefelé a lépcsőn, de mire leért, már nem találta ott a férfit.
Vagy legalábbis nem őt.
Nem volt teljesen felkészülve arra, amit – akit – a lakás nappalijának közepén talált. Nem egyszer és nem kétszer kellett már megbirkóznia idősebb férfiak társaságával, de még az utóbbi időben sem volt alkalma olyanokkal találkoznia, akiket nem talált volna visszataszítónak, márpedig a nappalijában ácsorgó elegáns, öltönyös fickót ezen ritka kivételek közé sorolta volna. Egyszerűbb volt így, Nikolai-jal is azért volt könnyebb dolga, mert legalább külsőleg nem taszította...
Ezúttal mégis végigfutott a hátán a hideg. Talán a metsző, hideg szempár leplezetlen bámulása miatt, talán azért mert nem tudta eldönteni, honnan ismerősek neki a vonásai, de lehet, hogy azért, mert egyikük sem szólt egy szót sem.
Aztán a bejárati ajtó újra kivágódott, és Siennának hátra kellett lépnie, ha nem akart a feldúlt, zilált Nikolai útjába kerülni. Egy ütemet kihagyott a szívverése, mert Ivan már nem volt ott, ő pedig még sosem került nyíltan Nikolai és az aktuális kuncsaftja közé, és fogalma sem volt, mit kellene tennie, vagy hogy mi fog történni...
A katasztrófa helyett viszont valami sokkal rosszabb történt. Sienna nem tudta hova tenni a jelenetet, ahogy Nikolai őszinte megrökönyödéssel meredt a nappalijában álló férfira, de azzal végképp nem tudott mit kezdeni, hogy ez utóbbi olyan hideg, fensőbbséges nyugalommal nézett a szemébe, mintha nem lenne senki. Sienna soha nem találkozott Nikolainál fontosabb emberrel, így érthető módon ezen pedig ő rökönyödött meg.
Aztán Nikolai hangja megtörte a csendet, és bár Sienna nem tudott oroszul, elhangzott egy szó, amit még ő is felismert és amitől világa fordult egyet a tengelye körül.
Pakhan.