Felriadtam. Éreztem a saját verejtékemet a számban. A meleg nedűt az egész arcomon, a ruhám pedig a bőrömre tapadt tőle. Nem voltam egy érzékeny gyerek, általában azok közé tartoztam, aki inkább röhögött, ha valaki elesett, semmint hogy odamentem volna felsegíteni. Anya nélkül nőttem fel, a finomság minden szikrája hiányzott belőlem, hát még a nőiesség... annak ellenére, hogy egész szép pofival áldott meg a természet. Vagy a szüleim. Tök mindegy! A kedvenceim közé tartoztak a kihívó ruhák, a sokatmutató toppok... és nem, az én életemben nem jött el az a fordulat, hogy egy csúnya, tapogató fickó miatt végül apácává váltam, és eltakartam a bájaimat. Tudom kezelni az ilyesmit. Legalábbis sokáig tudtam...
Kinyitottam a szemeimet, hirtelen ültem fel. Megint a szemeibe néztem. Fogalmam sem volt, minek nevezzem azt, amit tenni próbált velem... a szemembe nézett, és azt mondta, menjek el, és felejtsem el, amit ott láttam. Az apámra kaptam a tekintetem, aki nem szólt, a tekintetével követelte, hogy fogadjak szót. Csak így élhetem túl. Rossz társaságba keveredett. És csak azért, hogy megteremtsen számomra mindent, belekóstolt az alvilági ügyekbe. Drogot terjesztett, az az este pedig ocsmány, véres fordulatot vett. Aznap este végleg árva lettem. Az a fickó megölte az apámat. Éppen akkor, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Nagyot nyeltem. Éreztem a feszülő ínyemet. Kezdtem éhes lenni, és hiába a vad rémálom, nem nyomta el az éhséget. Még mindig szenvedtem ettől az egésztől... nem akartam kiváltani ezt az átkot; csak úgy jött. Vámpír lettem. Vagyis... félig. Apám dhámpírnak hívta azt a fajt, ahová én is tartoztam. Régóta ismertem a titkát. Annak idején röhögtem a vámpírokon, Draculán, a feszületen... most már kicsit sem tűnt viccesnek. Az sem, hogy most már minden összesúgást hallottam a hátam mögött a bárban, ahol jelenleg dolgoztam. Pedig újságíróként sokra vihettem volna. Amíg Alec be nem lépett az életembe, és nem rántott magával abba a mocskos iszapba, amiből ő maga sosem volt képes kimászni. Mióta vámpír lettem, még jobban zavart a jelenléte. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek; miért. Nem akartam többé a bábja és a csalétke lenni, nem akartam többé helyette tartani a hátam, én már csak... én akartam lenni. Nem egy kislány, akit elcsábított a nagybetűs szerelem, ami végül minden ízében tönkretett. Gyűlöltem őt. És tudtam, hogy közel jár a lebukáshoz.
Kiugrottam az ágyból, hogy megmossam az arcomat. Elég fáradtak voltak a végtagjaim. Az órára nézve láttam, hogy egy óra múlva a bárban kell lennem, különben a főnököm ismét iszonyúan pipa lesz rám. Megráztam a fejem, majd egy gyors fogmosás után a hűtőhöz léptem. Mindig tartottam magamnál pár tasakot, hogy csillapíthassam a szomjamat, mielőtt dolgozni indulok. Mostanában egyre nehezebben türtőztettem magam, ha egy-egy kóbor kéz a fenekemre siklott. Vagy máshová. A beszólásokhoz már hozzászoktam, de azokat is egyre nehezebb volt ignorálnom. Minap sikerült úgy elkapnom az egyik nyúlkáló fickó kezét, hogy kicsavarodott a csuklója. Hát a főnököm nem volt büszke rám. De azt hiszem, még nem buktam le előtte, még nem tudja, hogy dhámpír lettem...
Felöltöztem, és a sok atrocitás ellenére sem váltam meg a kényelmes, ámde kihívó daraboktól. Minek is takargatnám azt, amim van?
Az ajtón kilépve viszont... a tekintetem rögtön találkozott a szemközti járdán álló férfi tekintetével. Mostanában túl sokszor láttam ott, ahol én is járkáltam. Mondhatni, olyan volt, mint valami árnyék, csak éppen nem értettem, hogy miért. Ekkora véletlenek ugyebár nem lehetnek... de nem tudtam őt beazonosítani. Láttam már a múltban... régen. Azt tudom, hogy az apámat megölték, méghozzá okkal. Talán ez a fickó az egyik kémük. Én lennék a következő? De akkor... miért nem ölt már meg?