Nem értettem, mi baja van, vagyis... de, igen, szarul esett neki ugyanabba  a pozícióba kerülni, amibe ő akart rakni engem a miami kiruccanásunk alkalmával. Ott úgy éreztem magam, mint egy szükséges kellék az ő egyszemélyes előadásában, meg sem fordult a fejében, hogy egyenrangúként kezeljen, semmi sem volt jó, amit mondtam vagy csináltam, folyamatosan belém kötött és egy debil baromként kezelt, aminek az lett a vége, hogy még ő sértődött meg, amikor demonstráltam, mivel jár, ha komolyan veszem, arról nem is beszélve, hogy mocsári szörnyeset kellett játszanunk a "majd én mindent kézben tartok és megmondom a tuti" attitűdje miatt. Három golyót kapott be érte és a szerencsén múlott, hogy én megúsztam két törött bordával és néhány karcolással, veszélyeztette az életünket és ami fontosabb, a feladatom sikerességét. Most hasonló volt a helyzet, csak kiaknázhattam az előnyömet, miszerint oda teszem, ahová akarom és ugyan akadékoskodhatott, méltatlankodhatott, de senkit sem érdekelt... és igen, azzal, hogy ő lett száműzve a furgonba Mr. Curry mellé egyrészről a kíváncsiságomat elégítette ki, miszerint változott-e valami az első közös küldetésünk óta, valóban hatással volt-e rá az együtt töltött esténk és van-e igazság abban, amit mondott nekem és viselkedett azokban az órákban. Persze, okosabb nem lettem, a viselkedése hasonló volt az első körben mutatotthoz, mégis, csupán egyszer ijesztett rám, azt is azért, hogy tudjam, ki ül a vonal másik végén; amikor valóban keresztül húzhatta volna a dolgokat nyugton maradt, igyekezett, talán még izgult is értem, arról nem beszélve, hogy próbálhatta palástolni, ám féltékeny volt, ahogy az a jelenlegi sértett monológjából is kiderült. A hivatalos feladat mellett a saját szakállamra végzett is jól sült el, magamtól magamnak is jár a piros pont és most jött a játszmánk ereszd meg-része.
- Igazad van. - Bólintottam, eszem ágában sem volt leállni vele vitatkozni. Inkább csak megkérdeztem volna, hogy mi történt vele? Ismét érzelmekről hadovált, teljesen összeegyeztethetetlen volt a két szerep, amit váltogatott: a hideg, számító dög és a sértődékeny, érzékeny kislány. Ügyes, a megzavarásra tökéletes stratégia... lenne! - Bárki megcsinálhatta volna, de nekem te kellettél. - Egy lépéssel közelebb léptem a távolodó alakjához és úgy szuggeráltam, mintha ki akarnám nézni belőle a lelket is. - És tudod miért? - Csak még egy lépés. - Hogy végre rájöjj, hol a helyed. - Mert a kíváncsiság mellett igenis példát akartam vele statuálni, kispadra ültetni, hogy szenvedjen, hogy ne töltse be a teret, hogy ne uralja a helyzetet, hogy ha csak néhány perc erejéig, de érezze, hogy nem tehet meg bármit, amihez kedve szottyan. Legyőzni. Megkötni a kezét, másodhegedűssé tenni, mert a hozzá hasonlóaknak kínszenvedés, ha nem sziporkázhatnak minden igényüket kielégítve és másokat maguk alá darálva. - Magadnak kerested. - Böktem még oda. - De ha érdekel, nagyon ügyesen csináltad a biodíszlet-feladatokat. Még ki is hoztál a szorult helyzetből... kell ennél több? - Széttártam a karjaimat, választ nem várva a költői kérdésemre és most éreztem igazán elégtételt azután, hogy belém rúgott napokkal ezelőtt azon a hajnalon. Egálba kerültünk és innentől kezdve nincs más dolgom, visszaédesgetni és úgy tenni, meggyőzni magam arról, mintha azt a részt kevésbé élvezném; a történések fényében mutatott reakciói képtelenség, hogy színjáték legyen, a benne dúló kettősség meglovagolásával nyert ügyem lesz.

- A parancsolgatás az megy – duruzsolom, de nem veszem fel, ezúttal nem tehetem, mert, ha egyetlen percre is elkalandozik a figyelmem, akkor ott baszhatjuk meg az egészet és magunkat, ahol vagyunk. Végignézek a gombokon, hogy tudjam, hogy milyen sorrendben kell majd megakasztani a képeket, hogy Jake úgy jöhessen le a lépcsőkön, mintha soha nem is lett volna ott. Tulajdonképpen a kisujjamat sem kellene mozdítanom, már az eleje óta nem, mióta elkezdtük, mióta közölte, hogy kispadra ültet, miközben mindketten tudjuk, hogy ez nem az én pályám. És nem azért segítek neki, mert annyira be lennék szarva a maffiától, vagy a következményektől, hanem mert tartozom neki ennyivel a mocsárban történtek után. És ezzel vége. Következő szavaira sem reagálok, és nem azért, mert olyan megterhelő lenne válaszolni, miközben a liftet állítom meg, majd indítom el, hanem, mert nem akarok, mert ezen is csak túl akarok esni, meg a következőn is, meg az az utánin is, amíg egyszer vagy el nem pattanok, és ki nem nyírja egyikünk a másikat, vagy felbontják a házassági szerződésünket, és mindenki mehet, amerre lát.
Meglep a hanghordozása, már csak azért is, mert minden a legnagyobb rendben van. Ha kell, húsz percig fog haladni fölfelé menet az a kurva lift. Az arab neve hallatára éppen csak megáll egy pillanatra, mire közlöm vele, hogy a társam csak drukkol neki, és nagyon szeretné, ha időben meglenne az a szaros kód – és még mosolygok is hozzá.
- Nyugodj meg, kihozunk – mondom ezt olyan biztosan, mintha egy egészen aprócska rizikó faktora sem lenne ennek az egésznek. Tulajdonképpen, ha minden kötél szakad, akkor legfeljebb a lifté is, bár abban nem sok köszönet lesz.
Aztán, amikor meghallom a széf ajtajának záródását, sorban nyomom be a kamerák gombait, hogy téves adást közöljenek az épület biztonsági szakembereivel, és Jake észrevétlenül kijusson – valahogy így szerettem volna én is elhagyni a helyszínt.
- Igen – felelem, rá nézve, felvonva egyik szemöldökömet. – Miért, minek tűnik? – állok meg egy pillanatra, hogy felé fordulhassak teljes alakommal. – Az vagyok – zárom rövidre, és úgy teszek, mintha elgondolkoznék. – Tudod, ez volt életem egyik legunalmasabb estéje – nagy levegőt veszek, aztán a cigibe is beleszívok. – Nem is értem, hogy gondoltad ezt az egészet? Azért elrángattál ide, hogy flörtölgess egy nővel már az elején, hogy végig baszogathass valamiért, parancsolgass, lenézhess, megmutasd, hogy milyen kurva jó főnök vagy, miközben nyilvánvaló, hogy biodíszlet voltam ebben az egészben – vonom meg hanyagul mindkét vállamat, széttárva kissé karjaimat. – Amit ma este csináltam, azt bárki meg tudja csinálni – mutatok rá a nyilvánvaló tényre, még mosolygok is hozzá, éreztetve vele, hogy ennél azért többre lesz szüksége neki is, meg nekem is, hogy lekössük a felesleges energiáimat. – Nem, Jake – most komolyan nézek rá, úgy ingatom meg a fejemet. - Az fáj, hogy tehetetlen voltam, amikor akármit is csinálhattam volna, mert ennél bármi jobb lett volna – és most nem arra gondolok, hogy szándékosan keresztbe akartam tenni neki, amit végül nem tettem meg éles helyzetben, hanem arra, hogy ott is lehettem volna. Legrosszabb, legmegalázóbb esetben még ellejtettem volna egy utolsó táncot a képviselővel, vagy egy pincér képében kiviszek neki egy italt, amiben nyugtató, vagy altató van, hogy egy kicsit megszédüljön tőle. Bármit is tehettem volna. – De nem hagytad, és ez fáj. Nem az, hogy kapsz-e piros pontot, vagy nem, vagy, hogy ki tudtam-e baszni veled, vagy nem – ledobom a cigit a földre, nem is figyelem, mennyi van még benne, és eltaposom, mielőtt továbbállnék az Audihoz.

A vér is meghűlt bennem, úgy figyeltem az apró, villogó, vörös fényt, mintha segítene a helyzetemen. Attól sem lett jobb, hogy az órámra pillantottam, a másodperc-mutató kegyetlenül jelezte, hogy az idő egyre fogy, szinte a fülemben visszahangzott a tiktakoló hangja és most nagyon nem örültem ennek a gikszernek, mert nem mi rontottuk el, hanem tőlünk teljesen független tényezők köptek bele a levesünkbe. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a nő szórakozásai miatt romlik el valami, a nagy viccelődések közepette félremegy a terv és hibáztathatom, de így nem maradt más, mint a várakozás és az Indiából leakasztott vendégmunkás tudásbázisa.
- Nem érdekel, mit és hogyan csinálod, találjatok ki valamit. - Sziszegtem a nő felé. Az agyam utolsó sejtjét is átjárta a tehetetlenség és a beálló csend, szinte láttam magam előtt, ahogy a csávó számítógépén pörögnek a kódsorok, mint azokban az elcseszett Mission Impossible filmekben. És tessék, én is itt voltam egyben, mert azon túl, hogy verőember, halálosztagos és drogkereskedő voltam, a kémet is hozzácsaphattuk a listához, mint új titulust. Fizuemelést kellene kérnem, én ehhez nem vagyok elég kifinomult és hidegfejű és nagyon, de nagyon nem akartam, hogy pont most, az előrelépésem után kapjak fekete pontot úgy, hogy én nem akarom. Az elején sokszor volt rá példa, hogy direkt elrontottam valamit, egy lépést tettem előre, kettőt pedig hátra, hogy senkinek se legyek gyanús, szépen, lassan ittam be magam a szervezet bőre alá, ám az utóbbi időben felpörgött események a javamat szolgálták, nem akartam újra mindent elölről kezdeni. Hogy lehettem akkor hülye, hogy majdnem megengedtem a fülemben csicsergő nőnek, hogy tönkretegye az elmúlt éveim, sőt, körülbelül az egész életem munkáját? Ekkora állatot a földre, mint én!
A zárt irodaajtón keresztül is hallottam a lift mozgását és volt egy olyan balsejtelmem, hogy az irodába hívott brancson kívül kevesen akarják egy egyébként minden igényt kielégítő estély közepén használni a felvonót, így kissé megemelkedett vérnyomással és hasonló pulzussal szólaltam meg ismét. - Nasir, ha fél percen belül nem lesznek meg a kódok, esküszöm, kicsinállak. - Tudtam, hogy nem érti, inkább csak magamnak morogtam és talán most először örültem annak, hogy Leta megkönnyebbüléstől csengő, ironizáló hangján megszólított és benyögte az időközben meghekkelt széf elektronikájának nyitókódját. Esküszöm, mintha még aggódott is volna értem, mikor gyors távozásra intett és amint kattant a zár eleget tettem a kérésének, kikaptam a papírokat, visszazártam a szerkezetet és elhagytam az irodát. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor már a lépcsőházban kifelé menekültem, bár a legfelső emelet kurva magasan volt; egy kis kondi végülis nem árt meg. A földszintre érve igyekeztem emberi formát varázsolni magamra, hogy ne úgy menjek ki a tömegbe, mint aki éppen most rabolt el valamit, ám csak annyit töltöttem az emberek között, míg átvágtam rajtuk, a friss levegőre érve már a telefonomért nyúltam, hogy a Parancsnoknak egy rövid üzenetben jelezzem: a küldetés teljesítve. Hosszasan beszívva a tüdőmbe az oxigént indultam meg a furgon lelőhelye felé, átvágva az utcán egyhamar a kezdeti helyszínen találtam magam, ahol a tekintetem rögtön kiszúrta a füstfelhőbe burkolózó nő alakját.
- Elmennél köszönés nélkül? - Kérdeztem mellé lépve, félig komolyan, másrészről viccelve. A munkával végzett, már nem volt szükségünk egymás társaságára, mégsem tudtam megtenni, hogy szó nélkül elsétáljak mellette. - Morcosnak tűnsz, pedig ezért mindketten piros pontot fogunk kapni. - Nyitottam szét a zakóm bal oldalát, aminek belső zsebében pont elfértek az iratok. - Biztosan fáj, hogy végül visszafogtad magad és nem basztál ki velem ott, ahol csak lehet. - Színpadiasan elhúztam a számat. Megnehezíthette volna a dolgom, hagyhatta volna, hogy az új számsor titokban maradjon, hogy rám nyissanak az irodába tartók, sőt, hogy megpillantsanak az őrök és az első fél percben agyon lőjenek, de nem tette... valószínűleg megjött az esze és rájött, hogy a maffiával nem érdemes ujjat húzni, ezzel pedig a mellé rendelésem azonnal okafogyottá válhatott volna.

Dühvel tölt el a tudat, hogy a szívem a torkomban dobog, miközben Jake a lépcsőfokokat szedi, és egyre közelebb és még közelebb ér a képviselő irodája-, és az előtte strázsáló őrök felé. Arra fogom, hogy a végén még azt is rám kennék, ha esetleg meghal az akció során, és éppen a végjáték kellős közepén. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne nyomjam Nasir kezébe-, vagy egyenesen a fülére a készüléket, és ne induljak meg befelé. Csak úgy, mert kicsinál a tétlenség, hogy nézem a kijelzőket, és semmi beleszólásom sincs abba, hogy mi fog történni, legfeljebb navigálni tudom, mint egy kibaszott, kurva idegesítő GPS. Nagy erény, borzasztóan komplikált feladat. Nagy sóhaj szökik ki ajkaim résén, majd élesen szívom be a levegőt, és az sem érdekel éppen, ha hallja, hogy milyen nehezemre esik megmaradni a seggemen. Fel is kell állnom, és megkerülve a széket, annak támlájára támaszkodok, és mélyesztem feketére festett körmeimet a matériába, miközben Jake odabent sunnyog. És nem az munkál bennem, hogy én biztosan jobban csinálnám, mint, ahogyan azt ő gondolja, hanem az, hogy bármi történik, nem tehetek ellene semmit, és a következményekkel sem, és bármilyen végkimenetelű is lesz ez az egész, félig-, vagy rosszabb esetben egészében én viszem el a balhét. Én meg mit csinálok? Egy furgonban bujkálok, mint egy mosómedve, és várok.
És a lövöldözés után már vakon is vagyok, csak azt látom, ahogy belép az irodába, majd csukódik mögötte az ajtó, cserébe azonban legalább lövéseket sem hallok a másik füles tulajdonosa felől. Tehát vagy Monica várta Jake-et a képviselőt meg a brancsot, vagy tényleg nincs bent senki.
A férfi szavait továbbítom az arab felé, aki azonnal kimerevíti a széfben lévő kamera képét.
- Nyithatod – szólok a mikrofonba, miután Nasir biccentett nekem. Aztán csend. Végtelennek tetsző csend, érzem, ahogy a vérem a fejembe száll, ujjaim elhűlnek, olyan erősen marok a széktámlába. – Jake? – egyszerre szólalunk meg. – La puta vida – sziszegem, és azonnal Nasirra nézek, megragadva a pólóját, úgy rántva magam felé – ültéből, egyenesen talpra. Nagy levegőt veszek. – Nem jó – formálom a szavakat jól érthetően, immár arabul. – Ezek a faszok lecserélték a kódot az utolsó utáni pillanatban, barátom – visszaeresztem a székre. – Mennyi idő megszerezni az újat? – kérdezem élesen, lehajolva, hogy egy magasságba kerüljünk, mire jön a válasz, húsz perc. – Legyen tizenöt, vagy nem jattolok – kacsintok rá.
- Hogy találjam ki? Ez nem olyan, mintha behúznád egy szelvényen a számokat, amiket megérzel – forgatom a szemeimet. – De ne félj, amíg engem látsz – dorombolom -, végül is, életben vagy még, nem? – vonom meg vállaimat, és le sem veszem a szememet a képviselőről. Megjegyeztem, hogy melyik billentyűkkel és gombokkal működik az egész kóceráj, már csak azért is, mert ki tudja, hogy hogyan jövünk ki Nasirral, vagy mi történik vele idő közben. Jobb felkészültnek lenni, nem igaz? Úgyhogy, míg ő végezheti a dolgát, addig én teljesen resetelem a liftet, ami azt jelenti, hogy kell a rendszernek legalább egy perc, hogy felálljon, és idő közben még lefelé menet is megállítom minden egyes emeletnél, csak a biztonság kedvéért. Olyan gyorsan megy az a szar, mint a gondolat. És sajnos azt sem tudom megállni, hogy felfelé menet ne állítsam meg. Ha nem ezen múlna, valószínűleg akkor is bejátszanám. Hopsz.
Nasir a tizennegyedik percben, amikor a képviselő és a slepp beszállnak a liftbe, kezdi darálni a számokat.
- Señor Bond, az e heti nyerő számok a következők – teátrális hatásszünet, megvárom, hogy becsukódjon a lift ajtaja. – Nyolc. Hat. Egy. Három – és ennek ezúttal működnie kell, a kamera képe továbbra is megfagyva várja, hogy a férfi nyissa az ajtaját, Nasir halántékán pedig gyöngyözik az izzadság. – Szedd ki a cuccot, és tünés – csak akkor engedem zökkenőmentesen tovább haladni a liftet, amikor Jakitóval már elhaladtak egymás mellett.
Aztán bekapcsolva, fehér zajjal a háttérben, le is teszem a fülest, a friss levegőre lépve rágyújtok, és, ha nem ér ki, mire a közelben parkoló autómhoz érek, akkor elszalasztjuk a viszontlátás örömét.

Nesztelen léptekkel kettesével vettem a lépcsőfokokat, mert az idő ellenünk dolgozott: nem volt elég, hogy még azelőtt be kell fejeznem, mielőtt a két manus magához térne a takarítószertárban és kirúgnák az ajtót, még előttem volt a két másik, ismeretlen kondícióban lévő lefegyverzése, a széf kinyitása és a feltűnés nélküli kislisszanás is és azzal mindig számolni kellett, hogy bármikor közbejöhet valami. Igyekeztem a nő tényszerű információira hallgatni és minden egyebet kizárni, mivel élesedett a szituáció nem töprenghettem tovább azon, hogy vajon ki fog-e baszni velem vagy békén hagy és megsegít, támogat egy kicsit abban, hogy nekem és neki is legyen egy jó pontja a vezetőségnél. Összeragadtunk, ezzel sajnos nem tudtunk mit tenni; én felajánlottam neki, hogy a számára lehető legtisztábban lépjen ki a kényszerházasságunkból, ám nem élt a lehetőséggel, nem ment el a Parancsnokhoz, amikor szépen kértem, nem mószerolt be, pedig ezzel aztán tényleg megszabadulhatott volna tőlem és annyival vethetett volna vissza az eddig elért eredményeimből, amennyivel nem szégyellt. Biztos jobb stratégiaként állt össze a fejében a szex és az összebújás, fel nem foghattam, hogy lehetett annyira hülye, hogy maga rontotta el az egészet. Ha tudná, hogy ha elég okosan, szépen, lassan, megfontoltan csinálta volna, talán be is dőlök neki... lehet, hogy köszönetet kellene mondanom neki, amiért csak egy fél éjszaka erejéig voltam címeres bolond és nem hosszútávon változtattam magam paprikajancsivá.
Halkan nyitottam be a lépcsőház ajtaján, a fal mentén haladva közelítettem meg a képviselő irodáját, a két őrt megpillantva visszahúzódtam a sarokba, amíg előhalásztam az övembe dugott, ingem által eltakart hangtompítót és a két emelettel lejjebb szusszanó őrtől ellopott fegyvert. Sajátot nem hoztam, mert a tömegben történő véletlen érintések vagy formális-informális érintéses gesztusok által könnyen kiszúrhatóvá vált, míg a kis fémdarab bárhol elfért és mivel felkészültem, hogy a nagyfejes biztonságára melyik cég emberei vigyáznak és ők milyen arzenállal vannak felszerelve, a hangtompító tökéletesen illeszkedett a kézifegyverre. Mély levegőt véve előbukkantam a rejtekhelyemről és két hangtalan halántéklövéssel leterítettem az ajtónállókat; egyáltalán nem voltam büszke magamra, ám szinte a lényemmé vált a válogatás nélküli ártalom. Nem gondolhattam bele abba, hogy kiknek és milyen módon okozok sérülést, kinek a vére tapad a kezemhez, mert abba biztosan beleőrülnék... a beépülés első szabálya, hogy elő kell bányásznunk magunkból azokat a tulajdonságokat, amelyek a szervezetben kívántak voltak és személyiségszintűvé, alapvető működési jeggyé muszáj varázsolnunk, különben két percen belül megdöglünk. Három év alatt egy teljesen másik ember lett belőlem és néha komolyan eltöprengtem azon, hogy amikor kapok néhány szabadnapot és kiszakadok ebből a kötelékből vagy amikor egyszer vége lesz, fogok-e úgy működni, mint régebben vagy örök életre elátkoztam magamat?
- Bemegyek az irodába. - Jeleztem a nőnek, miután a testeket a közeli mosdóba vonszoltam és bezártam az egyik fülkébe. Ugyanúgy jártam el velük, mint a társaikkal és a lövések olyan tisztára sikerültek, hogy vérnyomot sem hagytak maguk után. Nem volt más hátra, mint benyitni az ajtón és megállni a végtelen csendben. Ide már a parti zaja sem hallatszódott fel, viszont az egyik fülesbe beleszóltak, állapotjelentést kértek rajta. Röviden és tömören beleszóltam, hogy minden változatlan, majd elég volt a nézelődésből címszóval a széfhez léptem. - Nasir, rajtad a világ szeme. Kinyitom a széfet, jó lenne, ha nem jelenne meg premier plánban az arcom a kamerákon. - Megvártam, hogy a vörös fordítson az újdonsült legjobb barátjának, akivel egészen szépen összemelegedtek, beütve a megadott nyitókódot vártam, hogy kattanás vagy bármi jelezze, hogy nyílik az ajtó, de a siker elmaradt, a zár melletti fénylámpa pirosan fény kíséretében röhögött ki. Impulzívan még egyszer beütöttem a számkódot, aminek hatására a fény erősebben és szaporábban kezdett villogni, ekkor megjött az eszem és leeresztettem a kezem, mert az kéne még, hogy a bűvös hármas elrontásával vijjogni vagy akármit kezdjen csinálni a szerkezet. - Leta, most kéne okosnak lenni. - Szólítottam meg a mindenhez is értő nagyasszonyt. - Tizenöt percem van arra, hogy kiszedjem innen a papírokat és lelépjek, mire ezek ideérnek tanácskozni. Találd ki valahogy, hogy mi lehet a kód, mert nem az, amit megadtak. - Ha a föld alól kell előásnia valakit, aki rájön se érdekelt, én már átverekedtem magam az akadályoztató tényezőkön, az észmunka legyen az övé.

Morgására csak nevetek. Még szép, hogy mókás vagyok, és természetesen imádok szórakozni, főleg most, hogy esélyem adódott megmutatni neki, hogy milyen érzés az, amikor azt hiszed, hogy a másik cserben hagy. Ő azért, mert mindent szó szerint vett, én meg azért, mert ilyen kurva vicces vagyok, ugyebár. Nagy szavak, de nem az enyémek. És még mindig nem veszi számításba azokat az eseteket, amikor valóban veszélybe sodorhattam volna az életét, mégsem tettem; így ne húzzam be legközelebb a kéziféket, és így álljak egy golyó, meg közé. Persze. Legközelebb, ha esélyem adódik rá, biztosan mélyebbre fogok szúrni bármit is, ami éppen a mocskos mancsaim közé kerül.
- Akkor sem, ha konkrétan fogalmazok – mutatok rá a tényre, keserédes hanghordozással. Tényleg, komolyan nem tudom már jobban, más szavakba önteni, hogy mi a problémám, de vagy tényleg nem érti, mert más filmet nézünk, vagy nem érdekli. Én a b opcióra adnám le a voksomat. Ha nem így lenne, akkor nem itt tartanánk, akkor megittuk volna azt a kurva kávét, és minden lehetne másképp is, éppen csak én hittem és láttam bele túl sokat, mint, ami valójában történt. Nem tehetek róla, akárhányszor eszembe jut, felidézem, és elképzelem, hogy fordított esetben én mit tettem volna, csak dühös és ideges leszek, és nem látok tisztán a vörös ködtől, ami az elmémre ereszkedik. De nem is baj, mert így legalább ezt a toxikus párát tudom belélegezni, csak ez lebeg a szemeim előtt, és nem hagy más utat és választást, semmint, hogy ott és akkor szúrjak oda, ahol és, amikor a legjobban fáj, vagy a legrosszabb. Most éppen a küldetésünknek a sikerességét veszélyeztetem, és komolyan elgondolkozok a dolgokon, amiket éppen nagy elánnal ecsetelek neki, szavai pedig olaj a tűzre, ami amúgy is újra nagylángon ég bensőmben.
- Azért, baszd meg, mert nem te vagyok – köpöm oda a szavakat neki, a lift kameraképére vezetve tekintetemet, és még a fejemmel is intek neki, fenyegetőn megemelve államat. Meglehet, hogy még a hangom is morgássá lényegül, és az ökölbe szorult kezem is lendül, mert Nasir megszólít, és, amikor felé kapom villogó íriszeimet, kezével jelez, hogy nyugodjak meg, és valami olyasmit magyaráz, hogy nem éri meg; nagyon halkan, valószínűleg a megilletődöttségében, vagy félelmében, hogy nem értem tisztán.
Végül persze tényleg megálljt parancsolok a liftnek, de ezt is az ő érdekében teszem. Ha mégsem így járok el, minden bizonnyal szitává lövik előbb, vagy utóbb. Látom az arcán átsuhanó meglepettséget, halk, puffogó hangot hallatok, és még a fejemet is lemondóan megingatom mellé. Minden oka megvan arra, hogy féljen, hogy tényleg beleköpök a levesébe, de azért még van betyárbecsület ezen a kibaszott sárgolyón. Még akkor is, ha ezt Jake sem gondolná rólam. Hallgatom, amit mond.
- Vale – fordítok Nasirnak, aki elindítja a liftet a megadott emeletig, ott kimerevíti a kamerák képét az ajtó nyílása előtt, majd, mint egy jól olajozott gépezet, ezután tárul ki az ajtó, majd zárul is, és Egyiptom Hercege kapásból blokkolja is, innentől kezdve se ki, se be nem lehet lépni a bádogdobozba. Aztán megszólal az egyik riasztó, mire két őr valóban megindul lefelé, jobb híján, a lépcsőkön. – Ketten indultak lefelé – ha esetleg nem tudná kiszűrni majd a hangok alapján, amikor közelebb érnek a visszhangok révén. – Figyelj, mindjárt odaérnek, készülj, pár másodperc – hadarok és le sem veszem zöld pillantásomat a képernyőkről, a kezem ökölbe szorul, de legnagyobb meglepetésemre azért, mert drukkolok ennek a fasznak, hogy ne lőjék szitává.
- Ketten vannak az ajtó előtt, de a képviselő irodájában egyetlen kamera van csak, az is a széf belsejében, Jake – biztosan ennek is van valami különleges oka, semmin sem lepődnék meg. – Hogy őröket, vagy egy Monica Lewinsky copycatet fogsz odabent találni, nem tudom – ha lenne bent kamera, ami a helyiséget figyeli, mindent látó szemként, arról Nasir is-, ezáltal az orosz maffia-, én is-, meg Jake is tudnánk. Ahogy halad felfelé, úgy a hacker sem tétlenkedik, és előtte jár mindig, elfedi nyomait is, így a férfi fantomként haladhat végig a lépcsőházban. Azt viszont már nem játszhatjuk be, hogy erősítést kérünk az ellopott adóvevők egyikén, ugyanis semmi garancia nincs rá, hogy a két őr közül az egyik indul meg és nem fél tucat másik odalentről. És, ami a legfontosabb, gyorsnak kell lennünk, ugyanis, bár a kamerák képe még az időbe fagyott, a power rangereknek se híre, sem hamva, és ez viszont szemet szúrhat.

- Kurva vicces vagy. - Morogtam, de hála a varázslatosan kifinomult technológiának, biztosan hallotta. Értem én a viccet és szeretek röhögni magamon, csak egy elvégezendő feladat során nem igazán díjazom, főleg ha fenyeget miatta a plusz nehézségekkel való szembenézés veszélye. Nyilván a nőnek könnyű dolga volt. nem az ő bőrét vitték vásárra, a furgon takarásából minden helyzetben ott rejlett a szórakozás lehetősége, főleg, hogy kontroll alatt tarthatta, mi történik velem és hát tudjuk, hogy a közösen töltött időnk legnagyobb részét a baszogatásomra és a kicsinálásomra áldozza, szóval miért is csodálkozom?
- Neked tényleg semmi sem jó. - Színpadiasan sóhajtottam egyet, miközben megforgattam a szemeimet. - Pontosan azt tettem, amit kértél tőlem, semmi mást. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam, mikor mit értesz mi alatt. - Ez nagyjából az összes szóra igaz volt, amit kiejtett a száján, hiszen hiába próbáltam megfejteni, elemezni, kiszámítani őt, lehetetlen küldetésnek bizonyult. Mondott valamit, aztán máshogy cselekedett, édesgetett, aztán pofán törölt, utána meg még ő dobálózik bújtatott szidalmazásokkal? Ha előttem állna lehet megpróbálnám megfojtani, szóval megállapítottam magamban, hogy igazából kifejezetten hasznos ötlet volt a szerparációnk, mert bár nagyobb hatalmat kapott a kezébe, legalább engem nem bosszantott fel annyira, hogy a falra történő felkenése elterelje a figyelmemet a valóban fontos dolgokról.
- És mégsem csinálsz semmit, csak dumálsz és dumálsz... - Igaza volt, a felsoroltak közül bármelyiket megtehette volna, ennek ellenére a lift akadálymentesen suhant felfelé. Értem én, hogy meg akarta mutatni, ki a főnök és megvolt annak a lehetősége, hogy elkapja a gépszíj, de azért olyan sok dolog nem romolhat el, komolyabb helyzetekből is kiverekedtem már magam. Néha olyan szívesen az orra alá dörgöltem volna, mennyi akadályon és igazi rohadékon keresztül vezetett az utam, míg elértem idáig, bár azt természetesen elhallgatnám, hogy azért ha a szívemre teszem a kezemet be kell valljam, hogy ő az egyik legádázabb teremtmény, akivel valaha összefutottam; és más körülmények között, ha gazi társak, partnerek lennénk, örülnék, ha ő lenne a hátvédem, mert vele aztán elég tartani a lépést és fogást találni rajta majdhogynem esélytelen.
Azért egy fél pillanatra meglepődtem, mikor megállt a lift, ám helyzetjelentését hallva megértettem a miérteket, egy kis hallgatás után szólaltam meg újra. - Indítsd be az egyik riasztót és meglátjuk, hogy hányan harapnak rá. Tegyél ki a legfelső emelet alatt kettővel és ott elintézem őket. Állítsátok le a liftet, ha kiszálltam, csak lépcsőj tudjanak jönni. - Várható volt, hogy lesz társaságom, túlságosan unalmas lett volna, ha minden simán megy és őrizetlenül hagyják a főmufti tróntermét. - A többit pedig majd fent. A kameraképek maradjanak kimerevítve és semmi meglepetés, világos, Vöri? - Vártam, hogy a lift ismét elinduljon, majd ismét megtorpanjon. Volt némi gyomoridegem Leta kötekedési tendenciái miatt, de nem volt más választásom, mint bízni benne és hinni neki, még ha az egész szervezetem tiltakozott is ellene. Amint kinyílott a lift ajtaja és kiléptem elhelyezkedtem a lépcsőház bejárata mellett és rövid várakozás tompa, alig hallható sziréna zaja szűrődött ki az egyik irodából. A biztonsági emberek valószínűleg már kapták is az infót a fülesen keresztül és mivel a lift nem mozdult az aktuálisan tartózkodási helyemül szolgáló emeletről esélyes, hogy Leta legalább ebben segédkezett. Léptek kezdtek záporozni a lépcsőkön, két emberé, megvártam, míg az egyik átlépi a küszöböt és elkaptam a lengőajtót, hogy az utána érkezőre a megfelelő pillanatban erőből rácsapjam, ezáltal összeessen a padlón. Mire a társa meglátott és reagálhatott volna az arcába küldtem egy jobbegyenest, mire megtántorodott és nekem sem kellett több, a nyaka után kapva addig szorítottam, míg elernyedt az alkaromnak köszönhetően. A rövid rájuk történő várakozásom során észrevettem, hogy a lépcsőház mellett volt az emeleti takarítószertár és szerencsémre a zárral sem kellett bajlódni, mivel nyitva volt; a két delikvens behúztam az apró helyiségbe, az adóvevőiket pedig zsebre vágtam; a farkasom szenzitív hallásának köszönhetően onnan is meg fogom neszelni, mikor szólnak majd bele a másik oldalról helyzetjelentést kérve és ha szükség lesz rá, bele tudok motyogni valamit. Elvettem tőlük az oldalukon fityegő kézifegyvereket is a raktár fali akasztóján található kis kulccsal rájuk zártam az ajtót, hadd szundikáljanak, majd kimért léptekkel indultam a két emelettel feljebb található célom felé. - Mit látsz? Még mindig csak ketten? Hol helyezkednek el pontosan? - Kérdeztem a nőtől, feltűrve a zakóm és ingem ujjait.

Ha most a fejébe látnék és olvashatnék a gondolataiban, akkor biztosítanám róla, hogy, amit kijön és szemtől-szemben állunk egymással, bemosok neki egyet. Meg még egyet. A székkel, amin ülök. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy klisésen ugyan, de nem vele van a baj, hanem én romlottam el, a hiba bennem keresendő. Talán megfoghatott volna, elkaphatott volna, ha utánam nyúl akkor este, és most nem szenvednénk itt, mint két idióta tinédzser. De sajnos nem látok a szövevényes gondolatai közé, ugyanis az borzasztóan sok gondtól, problémától és gyűlölködéstől megóvna minket, és tényleg teljesen más nézőpontba helyezné a történteket, a dolgokat, amik történnek és az eljövendőket is. E nem tudás fényében azonban csak és kizárólag azzal vagyok képes foglalkozni, és operálni, amit csinál, amit mond, ahogyan mondja, és még így kamerán keresztül is, több méterről tőle is érzem azt a túlbuzgó, ki, ha én nem, fennhéjázó, gőgös magatartását, amivel hozzááll ehhez az egészhez, meg hozzám. Biztosan jó nagyra hízik majd a ma estével a mája, ha az lehetséges, még nagyobbra, mint, amikor megkapta az új rangját, vagy titulusát, és az ezzel járó minden hatalmat. Nem irigylem tőle, hiszen tudom, hogy több okból kifolyólag sem bíznának, példának okáért, rám ilyen jellegű-, és kaliberű feladatokat, ugyanis én nem ezt a masszív, stabil erőt képviselem, ami képes lenne bárminek is az élére kerülni. Tiszta sor, ezért űztek el annakidején a falkából is: túl merész voltam, túl nagyképű, kihívtam az alfát, és alulmaradtam, de annak az egyednek nem kellett egy ilyen púp a hátára, és rövid úton szabadult meg tőlem. A bennem élő farkas vágyja a valahová tartozás érzését, ösztönszerűen sóvárog utána, de a gyarló ember, akinek a testén és lelkén osztoznia kell, már keményebb dió. És, ha pusztán erre az önzésre hallgatnék, erre az ellenállásra, a lázadás szikrájára, ami a szívemben pumpál, már csak azért is azt mondanám, hogy Jake-nek sem való ez. De inkább ő, mint én – ezzel még én is egyetértek, még, ha nem is mondom ki hangosan, és előbb harapom le a saját nyelvemet, mint, hogy kimondjam.
Ugyan ő nem hall engem, amikor kinyomom a mikrofont, de én őt igen, ezért is rándul sötét mosolyra ajkam szeglete, miközben az arabbal beszélek. Nem lep meg, hogy segít nekem kibaszni Amerika Kapitánnyal, de biztos nagyot dobott a segítőkészségén az is, hogy egy fegyver csöve mutat rá, és, gyanítom, jelezték neki, hogy egy szélsőséges eszelőssel lesz összezárva, meg azt is, hogy megpróbálom majd megvesztegetni, és, ha nem megy másképp, akkor az életével kellene fizetnie. Bármekkora őrültség is, képes lennék megtenni, csak aztán nem tudnám, melyik gombot kell épp megnyomni, haha! De Nasirnak kell a lóvé, meg az elismerés, és jattot kapni a Madrinától még mindig jobb, mint a keze-, fegyvere által szörnyet halni egy furgon hátsó terében. Nincs más dolga, mint side kickként segíteni nekem abban, hogy élvezzem a műsort, és akkor senkinek nem esik bántódása. Legfeljebb Jakitónak, de Nasir nem Jakitótól kapja a fizetést meg a borravalót, ugyebár, mit számít neki.
Borzasztóan felelőtlen és egyben nagyképű döntés volt ezt az egészet így kivitelezni és rendezni.
Alig bírom megállni, hogy ne nevessek, amikor felteszi a költői kérdést, és először azt sem tudja, hova nézzen, mígnem megleli a kamera egyetlen szemét, és azáltal az én íriszpáromba vájja opálkék tekintetét.
- Nem mondták, hogy szeretek viccelni? – kérdezem, még mindig mosolyogva, a szemeimet forgatva. – A korosztály egyezik azzal, amelyik literálisan vesz minden kurva szót – vonom meg a vállamat, hogy érezze a törődést és a szeretetet, és visszaemlékezzen arra a végzetesen is elsülhető momentumra, mikor is ott álltunk a szobában Cox embereivel, farkas szemet nézve, és ő meg sem moccant. – Futás, csak az idődet pazarolod – mire kimondom, már a liftben is van, az ajtó záródik, és, mintha mi sem történt volna. Kivéve persze, hogy Nasir, ügyes fiú lévén, már a felvonóban is kimerevítette a kamera képét, még az előtt, hogy Jake bevetette volna magát oda.
- Most nagyon csúnya dolgokat is tehetnék. Megállíthatnám a liftet, éppen két emelet között, hogy még véletlenül se tudd kifeszegetni az ajtót, deaktiválhatnám a felvonó berendezést, hogy szabadesésben landolj a pincében, leállíthatnám a liftet és beindíthatnám a riasztót, amire az épületben strázsáló, kisebb hadsereg-, a városi tűzoltóság-, a rendőrség-, de talán még a terror elhárítók is kivonulnának... olyan sok lehetőséget és végkimenetelt látok magam előtt – töprengek hangosan, nyugodt, évődő hangon, és még a mutatóujjamat is az államhoz érintem.
Nagyot sóhajtok, és az adott emeletre – a legfelsőre – vezetem a tekintetemet, ahol négy őr áll. Szóval tényleg megállíttatom a liftet Nasirral - de Jake érdekében.
- Négyen vannak, de talán, ha a közelükben szólal meg egy riasztó, ők indulnak meg. Ketten biztosan – az esélyeket latolgatom. – Hogy szeretnéd? Kerüljenek ki a lépcsőn, és elbánsz a másik kettővel? – bár én akkor is kiszállnék a liftből egy emelettel lejjebb, de nem gondolnám, hogy ingyen életvezetési tanácsokat kellene osztogatnom éppen neki.

Végre megérkeztünk! Az a nevetés, ami bármiféle töprengés nélkül tört fel belőle a szavaimat hallva, a gunyoros hanghordozás, a felhorkanás, a karcosság, az éles félmondatok tökéletesen hivatottak jelezni, hogy a nő visszatért és ismételten sziporkázik, levetette magáról a gondosan megrajzolt álarcot, amivel a világ hülyéjének próbált nézni. És még annyira meg sem kellett erőltetnem magam, hogy észhez térjen és feladja a próbálkozást, miszerint belém magyarázza, hogy én voltam a szemét és nem fogadtam megfelelően a nyitottságát... hát az egész egy hatalmas kamu volt! Mostanra az életet is kifacsarta volna belőlem, ha hagyom magam és bedőlök a kiskutya-szemeknek, amiket a fürdőszoba félhomályában, sietős távozása rajtakapása közben eresztette felém a megjátszott fájdalommal átitatott rövid monológja kíséretében. Én barom pedig már majdnem eltöprengtem azon, hogy mi van, ha igazat mond? Mi van, ha beteljesül a lehetetlen és ez a hideg, kőszívű, számító szuka nem csupán tervet kovácsolt vagy a jó szextől elhomályosult tudatállapot miatt beszélt és viselkedett a tőle teljesen szokatlan és idegennek imponáló módon, hanem komolyan gondolta? Elég hiteles és kitartó volt és én hálát adtam az összes felső hatalomnak, sorsnak vagy a fenét se érdekli minek, hogy megmaradtam a szerintem jó, mások által viszont túlzásnak címkézett szokásomtól, miszerint senki ember kölykének nem hiszek elsőre.
Persze őt nem avattam be a gondolataim áramlásába, továbbra is feltett szándékom volt mentálisan a közelébe férkőzni és folytatni a húzd meg-ereszd meg játszmát, amibe egy idő után az is beleőrül, aki alapvetően hegyeket lenne képes megmozgatni. Saját tapasztalat, jómagam is azért zavarodtam össze a nővel kapcsolatban, mert egyszer közelített felém, édesgetett, csábítgatott, emberinek tűnt, másszor pedig ellenem volt, leszarta a fejemet, keresztbe tett nekem és a kiszámíthatatlanság hozta a bennem egyébként is masszívan jelenlévő igényt, miszerint a hozzá hasonlókat muszáj ledominálnom, irányítanom, kontroll alatt tartanom. Jó dolog a pszichológus a családban, csak én ettől még mindig utólag vagyok okos, a történések közepében vergődve teljesen vak vagyok magamra és elsodornak az ilyen-olyan áramlatok, akkor is, ha egy egész csapat dolgozik rajtam, mint ahogy tették a beépülésem előtt vagy bármikor, ha elakadás következik be. De most megfogadtam, hogy észnél leszek és épp ezért nem szóltam egy szót sem, csupán vettem egy mély levegőt, miközben megközelítettem, majd át is léptem a terem ki-bejáratának küszöbét.
- Miben sántikálsz, Vörös? - Egy fél perc erejéig csend telepedett a fülemre, összevont szemöldökkel torpantam meg. Nem tetszett, ha akkor hallgat, amikor nem kérem, alapvetően is messze állt a boldogságtól az érzelmi állapotom az akció sikerességének meghatározó részének rábízása miatt, ezen pedig nem segített az ismételt öntudatra ébredése. Meghallva hangját sem lett nyugodtabb, baljós előérzetem támadt, viszont muszáj volt bíznom benne, így elindultam a folyosón. Szétnézve egyetlen lelket sem láttam kóborolni az egyébként csendes falak között, csupán a teremből szivárgó beszélgetések és zene zaja jelezte, hogy valami zajlik az épületben, de emberi mozgásnak híján voltunk. A farkasom is a segítségemre volt, ő sem értékelte gyanúsnak a környezetet, viszont elég váratlanul ért a lépcsőház zárjának kattanása és márványlapokat vörösen megvilágító riasztó fényének bekapcsolása.
- Mi a fasz? -  Ha Nasir kimerevítette a kamerákat is látniuk kellett a másik monitoron, összevont szemöldökkel néztem farkasszemet a nővel a kamerán keresztül. Hihetetlen, hogy nem bír magával! Az egy dolog, hogy engem utál és az is egy másik, hogy simán elbaszhatja a feladatot és kihozhat engem hibásnak, de arra nem gondol, hogy miért vert minket a sors egymás társaságával? Azért, mert pontosan ugyanilyen hülyén viselkedett előzőleg is és mindenki megelégelte, hogy baromságokat csinál és azzal, hogy keresztbe tesz nekem, neki maximum kielégülés-szintjén lesz jobb. Máshogy nem. - Hány éves vagy, öt? - A fények kialudtak és a következő pillanatban már a liftben álltam, megnyomva a legfelső emelet gombját, Lehet, hogy a lépcsőn kellett volna mennem, ha megállítja a velem mozgó fémdobozt és én kikerülök innen, biztosan megfojtom. - Inkább azt mondd meg, vannak-e az emeleten és hányan? - Az órámra pillantottam. Fél kilenc volt és azt biztosan tudtuk, hogy kilenckor a képviselő gyűlést szervez az irodájában, meghívva azokat a fejeseket, akikkel a megválasztása örömére muszáj vagy ésszerű megállapodásra jutnia a város ügyeiben; köztük az oroszokkal is, akiknek épp azért kellettek a papírok, mert a képviselő ódzkodott tartani magát az eddigi feltételekhez és a széfben heverő paksaméták az alkupozíció ideálisabb felére helyezték a ruszkikat.

Bár nem látom a férfi arcát éppen, én is elmosolyodok, amikor az újabb kérdését hallom, és nevetnem kell. Nevetek is, szívből, igazán.
- Sí, claro – helyeselek bólintva, de azért azt ő is kihallhatja a hangomból, hogy mennyire gondolom komolyan – leginkább semennyire. Most már tudom, hogy merre van az arccal előre, irányba állított, többszörösen is, úgyhogy innen viszont már nehéz lesz visszafordítania, bármennyire is szeretne. Mostantól kezdődően olyan leszek, mint egy szög a cipőjében, vagy szálka a szemében. Megérezheti a saját bőrén, hogy milyen volt, amikor ő köpött az én levesembe, köpött a szavaimra, a tervemre, a kéréseimre, és a következő, amire legszívesebben köpne, az valószínűleg a sírom lenne, de nem eszik olyan forrón a kását, és nem hagyom magam olyan könnyen lenyomni, ezt azért már megtanulhatta volna rövid ismertségünk során. Meglehet, hogy volt olyan – hosszúra nyúlt – pillanat, amikor másképp gondoltam, amikor mindegy lett volna, hogy mi történt a múltban, el tudtam volna engedni, ha megmutatja, hogy nem volt egy kurva nagy kamu az egész, és tényleg, komolyan bízhatok benne, de eljátszotta az esélyét, meg a bizalmamat is. Most újra, a fölényeskedésével, mert nyeregben érzi magát, amiért ő odabent van, én meg idekint strázsálok, mint egy kibaszott teremőr, mert kettőnk közül ő kapta azt a képzeletbeli, fényes plecsnit a mellkasára, én meg lehetek a csicskása. És, had ne mondjam, kurvára unalmas a monitorokat bámulni, miközben itt duruzsol a fejemben a hangja, amit próbáltam kizárni onnan és elfelejteni. – Ha azt mondod, sem érdekel – mosolyodok el, megvonva egyik vállamat. Gyalázatos dolgokra vagyok képes, ha unatkozok.
- Nem gondolnám, hogy épkézláb válasszal elő tudsz rukkolni – nevetek karcosan és röviden. A kamerák képén megmozdultak az emberek, mindegyiken más és más pozíciót vettek fel, megálltak, kezet fogtak, tapsoltak, biccentettek, koccintottak. És én mégis a négyesen feszítő rohadékra függesztem íriszeimet, amikor újra megszólal. Felvonom egyik szemöldökömet, és elvigyorodok.
- Hogy újra semmibe vedd, amit mondok? Annak mégis mi értelme volna? – kérdezem, jobbra biccentett fejjel, réssé szűkült szemekkel és összevont szemöldökkel. - Neked és nekem nincs miről beszélnünk – újra felteszem magamban a kérdést, hogy mégis, mire számított. Hogy majd elkezdek csacsogni vele bármiről, ami eszembe jut. Hogy mikor van a szülinapom, hogy nem szeretem a hagyományos temetéseket, hogy alig ismertem az apámat, mégis az ő emlékét őrzöm a bőrömön. Hogy nem ünneplem a karácsonyt, és nem azért, mert nem vagyok vallásos, vagy más egyház híve vagyok – nah, persze, csoda, hogy nem szakadnak be a templomok, amikor belépek egy-egy kapuján -, hogy valaha boszorka voltam, hogy az összes halál közeli élményem a tengerparthoz láncol, és azért szeretek annyira ott lenni, mert felszabadít. Hogy mi a kedvenc könyvem, hogy még soha nem láttam egy rajzfilmet sem, és nem szeretek zabpelyhet enni reggelire – meg úgy nagyjából semmilyen magvat -, hogy voltaképpen mennyire kurvára hiányzik Kolumbia, az őserdő a talpam alatt, a pára a bőröm felszínére tapadva. Mit vár, mit kellene mondanom, ha azt sem hitte, amikor kitettem elé a szívemet és a lelkemet – e helyett felzabálta, megrágta, kiköpte?
Tehát ezt a kérést, kérdést is rövidre zárom, mert egyszerűen értelmetlen, amit művel, és olyanformán nevetséges is, hogy azt hiszi, hogy a váratlan-, csakúgy kamu pálfordulása majd jobb belátásra bír.
Kérdését hallva azonban elpattan valami az agyamban, és kinyomom a fülest, látom, hogy merre indul el, de nem akarom, hogy hallja, hogy kibiztosítom a fegyvert.
- Esküszöm neked az istenedre, Nasir, hogy nem foglak bántani, mi több, megkapod az ígért fizetséget a Papától, én meg jattolok, ha segítesz nekem. Világos? – jobb élve maradni, és követni egy eszelős parancsait, ha az még jól is fizet. Mutatóujjamat az ajkam elé tartom, pisszt intek a férfinek, mire ő bólint. Visszakapcsolom a fülest. Egy percre állítsd meg, nem fogják észrevenni – intézem szavaimat arabul Nasirnak.
- Egyiptom Hercege kimerevítette a képet, mehetsz – és még intek is a fejemmel, mintha látna. Aztán a képernyőről a mórra nézek. Következő, arab szavaim után pedig egyszerre kattan a folyosón az összes ajtó zára, és a riasztó ugyan némán, de vörösen villogva ömlik a térbe. – Hopsz. Erre nem számítottam – hangom mosolyog. – Mi lehet ez? Hogy történhetett? – lemondóan megingatom a fejemet. És kivárom, amíg rájön, hogy csak megvicceltem. Aztán elnevetem magamat, és jelzek Nasirnak, hogy leállíthatja a riasztó próbát. – Tik-tak, mindjárt lejár az idő, aztán megy tovább a film, Jakito – sürgetem meg, mert valóban csupán egy perce volt összesen, hogy elérje az ajtót, vagy a liftet.

A bajszom alatt somolyogtam hallva a felháborodottságát, ami zene volt füleimnek, pont az a muzsika, amit mindennél jobban hallani akartam. Először próbálta tartani magát, nem szólni, néhány hosszú másodperc erejéig rádiócsend telepedett közénk, csak az ütemesen beszívott, majd kifújt levegő nesze áramlott a vonalban, de véletlenül sem hittem azt, hogy elveszítettem az érdeklődését; szent meggyőződéssel hittem, hogy a nő az arcomba hazudott, holott biztos voltam abban, hogy ha más nem, a női birtoklási vágy mellett ismét izzott benne a legyőzésem akarása, amit ha ügyes vagyok, még előnyömre is fordíthatok. Ha eleget baszogatom, incselkedek vele és utána úgy teszek, mintha megadnám magam neki, mintha ő nyerne, meglátjuk, mi lesz, jelenleg nem volt más fegyver a kezemben... arról nem beszélve, hogy bántani akartam, visszaadni neki az átverést, amit akárhogy próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből. Hülyeség, baromság, az idiotizmus tetőfoka, teljesen értelmetlen marhaság, még meg akartam bosszulni azokat a perceket, amikor kivette a kezemből a kontrollt, amikor elérte, hogy az érintése olyan szükségesnek imponált, mint a csapból folyó víz, hogy elhitettem magammal, hogy megpihenhetek a karjai között és majdnem teljesen figyelmem kívül hagytam a tudatom összes létező, őt középpontba állító riasztását. El szándékoztam érni, hogy a hazugságai valósággá váljanak, először felolvadjon, az ujjaim köré csavarodjon, rózsaszín ködbe burkolózzon és óvatlan legyen, majd összetörjön a szíve és utána megérezze a halál jeges fuvallatát is. Mert megérdemli. Mert szétvertem miatta az otthonom és mert napokig nem találtam a helyem a távozása után. És mert elérte, hogy gyűlöljem magam és mert hülye voltam és hagytam, hogy bemásszon a bőröm alá.
- És ha azt mondom, hogy megbántam? - Reagáltam vissza a szidalmazására. Dehogy bántam, sőt, örültem neki, hogy csak a csiripelése terelte el a figyelmemet, a személyes jelenléte nem hiányzott. Így is számtalan ponton sülhet el szarul a sztori, valóban hülye voltam, hogy őt bíztam meg a figyeléssel és irányítással, ám muszáj volt annak a látszatát keltenem, hogy ténylegesen együtt dolgozunk, nehogy szó érje a ház elejét és megvádoljanak azzal, hogy nem adok neki elég teret a kibontakozáshoz. Rohadt sok gondolkodást igényelt ez a nem is tudom már hányas ügynök szerep. - Engedd meg, hogy a kérdésedre majd akkor válaszoljak, ha egy helyiségben leszünk. - Jegyeztem meg cinkosan, figyelve a tömeg rendezkedését. Látszott, ki a talpnyaló és ki van tisztában a táplálékláncban betöltött helyével, míg az előzőek alig várták, hogy a házigazda rájuk pillantson, addig az utóbbi csoportba tartozók közül volt, aki szinte ügyet sem vetett az érkezőre. Ez közel sem az én világom volt, nemhiába nem tartoztam sehol a vezetői rétegbe, sokkal inkább a végrehajtó állomány melóssága volt az én terepem, amit tökéletesen tükrözött, hogy jelenleg sem bratyizni hívtak meg ide, hanem feladatot teljesíteni. Nincs is ezzel probléma... csak és kizárólag ott és olyan magasra akartam mászni, amire szükség volt a valós végcéljaim eléréséhez, nem voltak másfajta ambícióim.
Igyekeztem visszafogni a torkomból feltörő rövid kacajt, helyette a tekintetemmel megkerestem a négyesére képet adó kamerát. - Touché. Akkor játssz csendkirályt, amíg meg nem enyhül a szíved és teljesíted az új kérésemet, miszerint azt és akkor mondasz, amit csak szeretnél. Bármit szívesen hallok. - Alig észrevehetően kacsintottam egyet és én is csendben maradtam, mivel Levi bolondnak nézett volna, ha tovább beszélek. A csávó még nekem is kicsit sok volt, imádta kibeszélni az embereket, a pletykákat, mindig mindenről tudni akart és most is meghallgattam, hogy ki kivel merre, hol és hány méter, mi az, ami neki nem tetszik, mit csinálna szívesen, kit kéne hogyan eltenni láb alól, hogy neki könnyebb legyen és miért hülye mindenki, csak akkor állt le, mikor a képviselő végre a zenekarhoz tartozó mikrofonhoz lépett a pezsgőspoharával. Szót kért, köszöntötte a vendégeket, örömét fejezte ki, hogy ennyien vele ünnepelnek a megválasztása alkalmából, a születésétől kezdődő, viccesnek szánt történetekkel tűzdelte tele az életútját, ami szerinte a képviselői szék felé vezetgette, aztán jó szórakozást kívánt. Ekkor jött el az én pillanatom, mivel folytatta a felé özönlő valódi vagy megjátszott gratulációk fogalmát, vállon veregetve a havert lomha, feltűnésmentes léptekkel indultam kifelé a teremből az egyik oldalsó bejáraton. - Kinőtted már a hisztit vagy még mindig nem jött meg az eszed? - Kérdeztem a vonal másik végén a nőt.

Előbb a szemeimet forgatom a kérdése hallatán, de aztán elmosolyodok, amikor a dohányzásra tesz megjegyzést. Micsoda megfigyelés, Sherlock! Nem válaszolok a feltett kérdésre, ez is éppen eléggé jelentőségteljes, egyértelmű felelet, és nem szólok neki arról sem, hogy a képviselő elhagyta az irodáját, feltételezhetően ebben a pillanatban úgysincs jelentősége, mert csak feltűnést keltene, ha azonnal megpattanna. Szóval... majd észreveszi, jelenleg ez nem probléma, tehát nem is kell foglalkoznom vele. Valamiféle megmagyarázhatatlan, kárörvendő jókedvvel tölt el, hogy fogalma sincs róla, hogy hol-mi zajlik éppen. Ha azt gondolta, hogy majd készségesen segítek neki, és egy kicsit sem próbálom meg elgáncsolni majd, akkor nagyon rosszul gondolta, főleg az intermezzo után Yelenával.
Kíváncsi vagyok, hogy tetszik neki az éppen tőle ellesett viselkedésminta. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagál a hidegségre. Lehetek én ilyen is, számító, fagyosan rideg, megközelíthetetlen és elérhetetlen, legalábbis most, mert most legalább nincs karnyújtásnyi közelségben, szerencsétlen Nasiron pedig mégsem vezethetem le a dühödt frusztrációmat. Nem járná, ha csak úgy beverném a fejét az autó falába, vagy véletlenül meghúznám a fegyverem ravaszát.
Csak akkor bukik ki belőlem a maliciózus nevetés, amikor a táncról hadovál.
- Ezt a faszságot! Csak szeretnéd – vetem oda foghegyről. – A te ötleted volt, hogy kispadra ültettél, úgyhogy most viselned kell a következményeit – magyarázom. Elvégre semmibe nem került volna még egy embert beszervezni, ha annyira közösen akart volna bemenni, aki tudja a kamerákat nézni helyettem. Egy megbízhatóbbat, akit nem gyűlöl ennyire, akit nem bántott annyira, hogy most hanyagul hátradőljön a széken, és élvezze a műsort. Kussban. Ahogy kérte. Már csak a popcorn hiányzik, la puta vida. – Különben is, honnan tudod, hogy még akarok veled táncolni? – ó, fogunk mi még, ebben egyébként egészen biztos vagyok, csak nem feltétlenül úgy, ahogyan azt normális emberek szokták. A miénk egy másik parketten fog zajlani. Magamnak sem szívesen vallom be, hogy jelenleg, kettőnk közül én vagyok a vesztes, mert pontosan tudom, hogy azokat a dolgokat használja ellenem, amiket mondtam neki a lakásán. Így, hát nekem is egy lépést hátrálnom kell, és, ahogy neki kellett volna, vagy kellene, nekem is más perspektívából kell néznem a nagy egészet – ahogyan azt ő is teszi, gondolom én. Kettőnk között az a legnagyobb különbség, hogy ő azért dühös, mert keresztbe húztam az aljas számításait, hogy használjon és játsszon velem, én pedig azért vagyok dühös, mert kiforgatott az érzéseimből, még, ha nem is szándékosan tette, fegyvert kovácsolt belőle, és most ott és olyan erősen üt, ahogy csak tud és erejéből kitelik. Értem én, nem vagyok sem ostoba, sem vak, csak egyszerűen nehezemre esik elfogadni a zord valóságot, amitől felfordul a gyomrom.
- Egy faszkallantyút a négyesen – igen, ez te vagy, cariño, és a gondolatra még teátrálisan le is biggyesztem az ajkaimat, mintha látná a mocskos képemet, ahogy előre dőlök a székkel, és karjaimat keresztbe fonva az asztalon, ráhajolok, állammal megtámasztva a fejemet. – Most jön az a rész, hogy azt kezdem el mantrázni, amit te Miamiban? Azt kérted, hogy kussoljak, emlékszel, és én csak teljesítem a kérésedet – idézem majdnem pontosan szavait, éppen csak az adott szituációhoz illesztve, megjátszott tűnődéssel a hangomban, még az államhoz is illesztem mutatóujjamat. Nem tartozok neki semmivel. Sem engedelmességgel, sem jósággal, sem bajtársiassággal. Semmivel.

Kattogott az agyam a Yelena-val történt beszélgetés miatt: ha sikerül elintéznem, hogy bármelyik közösen töltött percünk során nagyobb mértékben és visszavonhatatlanul, elkerülhetetlenül Leta hibája miatt baszódott el valami, akkor lehetséges, hogy még nem is nekem kell elvégeznem a piszkos munkát, hanem a Parancsnok vagy akár Antonova kisasszony átveszi tőlem a dolgok irányítását és gondoskodnak. Persze, az én feladatom végterméke a nő élettelen teste kell legyen, szóval mindenképp abba az irányba kell rövid vagy hosszútávon terelnem a történéseket, hogy legalizálják az általam történő kivégzését vagy más tegye meg helyettem; szerencse, hogy határidőt nem kaptam, csupán a sikeres munkavégzésre vonatkozó utasításokat. Leta-val azért volt nehéz, mert rohadt okos nő és mellette paranoiás is, rögtön megneszeli, ha valami nem a szájíze szerint történik, még az is gyanús neki, ami mögött nincs is az általa érzett tartalom, tehát tényleg nagyon észnél kell lennem, őt pedig kicsit elaltatnom, elhomályosítani az érzékeit, elérni, hogy ne figyelje árgus szemekkel minden egyes mozdulatomat és ne akarjon helyettem gondolkodni. Atyavilág, mire vállalkoztam? Tényleg egyszerűbb lenne homlokon lőni... ám arra nem biztos, hogy most képes lennék. Dühös voltam rá, megbántott, lábtörlőnek használt, ki akartam zsigerelni, a kezeim közé kaparintani a szívét és kifacsarni, mint egy felmosórongyot, mert... a rohadt életbe, egyetlen percre hittem neki és fogalmam sincs, mi történt volna, ha valóban igaz, amit mond, rosszul esett, hogy hazugság volt. És soha nem fogom elhinni neki az ellenkezőjét, hiába ragaszkodik hozzá: mert ugye ahogy megállapítottam, pont úgy gázlángol, mint ahogy én terveztem őt.
- Hallom, hogy itt vagy, Vörös. Megsértődtél? - Szólaltam meg halkan, miközben egyedül maradtam, mert Levi a bárpultnál igyekezett összekaparni valami erősítőt. - Fogadok, még egy cigit is elszívtál. - Halvány félmosolyra húzódott a szám szeglete. - Olyankor kicsit karcosabban veszed a levegőt. - Hihetetlen, mennyi mindent lehet megtudni egy emberről néhány túlságosan is hosszúra nyúlt nap leforgása alatt, akkor is, ha a másik feltett szándéka, hogy minden palástoljon. Eszembe se jutott volna kijelenteni, hogy ismerem őt. Ó, dehogy! Sőt! De most, hogy nem láttam, csak a hangját hallottam, mintha egyszerűbb dolgom lett volna, saját lényemet magabiztosabbnak éreztem és mivel nem mustrált és nézte ki belőlem a lelket is a hatalmas, zöld macskaszemeivel, figyelmen kívül hagyhattam az egyéb reakcióit, nem befolyásoltak, nem terelgettek neki megfelelőbb iránya.  Mennyivel könnyebb helyzet! - Ha csatlakoztál volna hozzám, veled is táncolhattam volna egyet. - Ha a sejtéseim helyesek és őt, mint hús-vér zöld szemű szörnyeteget karmai közé kaparintotta a féltékenység képzeletbeli manifesztációja, jó ötlet elhúzni előtte a mézesmadzagot. Ha dacol is, a közös éjszakánkon tanúsított viselkedésének egyetlen morzsányi igazsága elég ahhoz, hogy betörjön a feje ezen szavak hallatán, alig vártam, hogy végre beleszóljon a  fülembe és elhordjon minden gyökérnek, belém kössön, fújtasson, bármit, csak reagáljon.
Közben viszont megláttam a megérkező képviselőt, a testőrei szétszóródtak, amint belépett a terembe és elkezdte a tiszteletköröket futni; odament egy-két társasághoz, kedvesen, protokollárisan elcsevegett velük, üdvözölte a hölgyeket, kezet rázott a férfiakkal és mielőtt a haverom mellém lépett volna, hogy a kezembe nyomja az itallal töltött poharakat, ismét Leta-nak suttogtam. - Légy jó kislány és mondd el, mit látsz.

- Baszd meg – hangomba morgás vegyül, mert annyira idegesít, hogy szívem szerint pofon vágnám, hogy térjen már észhez, és nézze egy kicsit másfelől a dolgokat. – Nem. Hazudtam – szótagolom, hogy megértse, nehogy véletlenül recsegjen a vonal. – De, tudod, mit? – nagy levegőt veszek, pedig ordítani volna kedvem vele, e helyett hangom olyan éles, mint egy kés pengéje, de halk, szinte a fülébe duruzsolok. - Mondhatok bármit, ugye? Úgyis mindig az van, amit te akarsz, amit te gondolsz, nincs más opció, csak a tiéd. Leszarom – és fel is teszem a kezeimet, mintha látná. Belefáradtam a kurva szélmalomharcba, amit ő annyira szeret, mint valamiféle modern kori Don Quijote. Ki vagyok én, hogy éppen neki bizonygassak, miközben ő volt az, aki elküldött? És ki ő, hogy annyira fontos volt ez idáig is? Miért is harcolnék, ha ő a kisujját sem hajlandó megmozdítani, vagy csak kussolni egy pillanatra, és gondolkozni? Egyáltalán miért fordult meg a fejemben, hogy talán, ha rávilágítok, ha észbe kap, ha elgondolkozik, akkor lehetne ez másképp is? Nem szoktam feladni, nem szoktam leállni, de ez is ékes bizonyítéka annak, hogy vannak olyan esetek, amik menthetetlenek, amiket el kell engedni, mert sehová sem vezetnek, bármennyire is ragaszkodunk hozzájuk. És, hogy mennyire számító fasz. Tudni kell, hogy miért harcol az ember, hogy van-e egyáltalán értelme, mert annak, ami most történik, annak az ég egy adta világon egy fikarcnyi sincs. Lesütött szemmel megingatom a fejemet, és elmosolyodok, megint csak, mintha láthatna.
- Újabb strigula a húspiac fájlokba, nem nagy erény, de azért behúztam a képzeletbeli füzetébe, mi capitán, a többi érdeme mellé – magyarázom, mintha csak az asszisztense szólott volna a fülébe. – Még egy, és jár érte a piros pont, vagy a matrica, vagy bánom is, amit osztogatnak ezért – forgatom a szemeimet, és gyalázatos mosolyra vonom ajkaimat, miként figyelem, ahogy végigjáratja tekintetét Yelenán. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szóljak rá, hogy már épp csak ne mondjam ki, hogy nem igazán tetszik a farkasomnak, amit látunk, de mindannyiunk nagy szerencsére bennem azért van annyi tartás, hogy, még, ha egyetlen pillanatra is a nőt gyűlölöm, rájövök, hogy nem ő érdemli a megtorlást. És nem csak azért, mert a főnököm lánya, és, mert valljuk be, a magam elbaszott módján még kedvelem is, hanem mert egyszerűen nem tehet róla. Nem tehet az egészről, legfeljebb a kezdeteket idézte elő ő, bár ezt sem tudhatom biztosan, de azt azért Yelena sem láthatta előre, hogy mi fog történni aztán, és később, amiért ott tartunk, ahol.
Ahogy megindul, ahogy nyújtja a karját, érzem, hogy elönti a forróság a testemet, de ez nem az a jóleső fajta, amelyik akkor éjszaka is elragadott. Ez a másik típus, az, amelyik elborítja az agyamat, pedig nem történik az égvilágon semmi, csak... baszd meg, táncolnak, Leta – ordít a saját hangom a fejemben, miközben cseng a fülem a dühödt indulattól. A szívem olyan vehemensen kalapál az idegtől, hogy szinte érzem, ahogy megszédülök egy pillanatra az elfojtott indulatoktól. Felvonom a szemöldököm, amikor csendre int, morgás tör fel a torkomból, de, mire megszólalnék, már nem hall. És, bármennyire szeretné, hogy végignézzem, utasítom Nasirt, hogy szóljon, ha vége a táncnak, ha Jake nem tenné meg.
Kiszállok a furgonból, és a vezetőülés felé megyek, és őszintén megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy ott bassza meg az egészet, elhajtok innen Nasirral, vagy nélküle, ha véletlenül kiesne, ahogy beletaposok a gázba. Komolyan elgondolkozom rajta, az ujjaim a slusszkulcson pihennek, bal lábam a kuplungon. Hiszen, mi lehetne a legrosszabb, ami történhet? Ha egyáltalán elkapnak valaha, ugye, de, ha az Interpol, meg a rendőrség elől évekig, évtizedekig tudtam bujkálni, kétlem, hogy a maffia olyan veszedelmes ellenfél lenne. Nagy levegőt veszek, és felengedem a kuplungot, hogy aztán elővegyem a bőrdzsekim zsebéből a cigit, és rágyújtsak. Nasir szól először, nem sokkal az előtt, hogy az utolsó slukkot szívnám a halálrúdból, és, mikor visszafelé tartok, a hátsó részhez, a monitorok elé, meghallom az estély bábeli zűrzavarát a fülemben, a zenével összemosódó beszélgetések hangjait, a tapsolást. A képernyőre nézve látom, ahogy a képviselő irodájának ajtaja nyílik, kilibben rajta ő is, meg a két men in black, ahogy a sarkában lihegnek, mintha az árnyékai volnának, hogy meginduljanak a tánctér felé. Gondolom én. Minden más szinte változatlan, az elkerülendő személyek messze vannak Jake-től, meg a haverjától.
Tudom, hogy hall, de nem szólalok meg.

- Kiérdemelni? Mintha nem te hazudtál volna a pofámba. - Nagyon nem egy filmet néztünk és kifejezetten piszkált, hogy folyamatosan utalgatások kíséretében szajkózta tovább a hazugságát. Mire jó ez? Megtörtént, túl vagyunk rajta, nem jött be a terve, engedjük el. Vagy ez is annak a hadviselésnek a technikája, aminek az a lényege, hogy addig mondja és mondja, míg el nem hiszem, hogy a hazug szavai a valóság? Mit is mondott erről a tesó még a legelején? Megvan! Gázlángol! Mi a fasz? Keményebb ellenfél, mint hittem, nem adta fel és emiatt valóban nem volt más választásom: ki kellett derítenem, mi igaz és mi nem és most okosnak és távolságtartónak maradni, csak látszólag belemenni, épp annyira, hogy rájöjjek, mit tudok felhasználni ellene és azt könyörtelen, hideg számítással az előnyömre fordítani.
- Miből gondolod ennyire magabiztosan, hogy nem volt már meg? - Kérdeztem könnyed természetességgel, miközben a fővezérünk lányát méregettem és pontosan tudtam, hogy a kamerákon keresztül premier plánban látja, miként hordozom végig rajta a tekintetemet. Annyira nagy erőfeszítésembe nem került a megjátszás, hiszen ahogy Leta is jelezte, gyönyörű teremtésről volt szó, messziről sütött róla, hogy bárki ember fiát nagyjából egy perc alatt elsöpörné a bolygó felszínéről, ha épp ahhoz támadna kedve és nagyjából annyira intenzíven legyeskedtek körülötte, mintha egy virágokkal teli oázis lenne a sivatag kellős közepén; hát persze, hogy betaláltam Leta-nal, halvány mosolyra húzódott a szám széle hallva tiltását, éles, szinte fenyegetéstől tocsogó kijelentését és én is elcsodálkoztam azon, hogy véletlenül sem a másik nő iránti vonzalom volt bennem fókuszban, hanem a fülemben csicsergő bosszantása. Egy dolgot megtanultam a nőkről: ha lefekszel velük és utána egy másik felbukkanása miatt felpaprikázódnak, akkor igenis jelentett nekik valamit a testi kielégülésen kívül. Ez annyira zsigeri és ösztönös, hogy nem lehet megjátszani. Tehát számított neki a kis kalandunk. Érdekes fejlemény. - Most egy kicsit tényleg csitulj el, Vörös. Dolgom van! - Szóval tovább feszítettem a húrt, egy feltűnésmentes mozdulattal kikapcsoltam a fülemben az adóvevőt és csak azért tettem, hogy még több mérget, esetleg dühöt csalogassak elő a furgonban ücsörgőből. Az estély ugyan már bemelegedett, ha a képviselő meg is jelenik nem leszek késésben, túl feltűnő lenne, ha a felbukkanásakor én le is lépnék és rögtön az irodája felé venném az irányt. Ilyenkor még bármi eszébe juthat, elterelődhet a figyelme, visszaugorhat a kis bázisára, legalább a beszédjét illendő volt megvárni, mielőtt akcióba lendülök, addig a másik szemem és fülem megpihenhetett és élvezhette a látványát annak, hogy Yelena-hoz léptem, táncba hívtam és ő készségesen belement. Eddig is világos volt, miért tart ott, ahol, miért várományosa a Papa trónjának és hogy a Parancsnok miért legyeskedik folyamatosan körülötte; Leta-val hasonlítottak egymásra, utóbbi mégis sokkalta veszélyesebbnek imponált a személyes olvasatomban, nem volt meg benne a kimért arisztokratikus megjelenés és felszínes visszafogottság, durvább, tüzesebb, pattanóbb volt, mint egy tűzvész. Ez a két nő bárkit elpusztított volna maguk körül, ha összekerülnek.
Az alapvetően jó hangulatú beszélgetésünk során természetesen igyekeztem tiszteletteljes maradni, de szórakoztatott a nő felszín mögött rejtőző hozzáállása és hogy mennyire lenézi a társaságot, aminek a közepén táncoltunk, cinkos mosollyal a fülembe sutyorogva néhány szaftos kulisszatitkot is megosztott velem, mintegy felvezetéseként a komolyabb vizeknek. Elmondta, hogy ő is tervezett megkeresni engem, méghozzá az esti feladatom kapcsán; nyilvánvalóan neki volt szüksége az elemelendő iratokra, hiszen mindenkit tudta, hogy aki a a Parancsnokom utasításait teljesíti, az Yelena Antonova kénye-kedvére cselekszik.
- Nagyon fontos, hogy diszkréten és sikeresen teljesítsd, amit rád bíztak, Jake. Sorsfordítóan. Remélem érted, hogy nem csak nekem. - A nő jelentőségteljes szavaiba esküszöm beleborzongtam, még akkor is, ha mimikája kedvességet tükrözött. - Ami pedig Montero-t illeti... - Sóhajtott egyet, az én pupilláim pedig kitágultak az érdeklődésről. Persze, hogy tud mindent, hogy együtt kell dolgozunk, hogy mi lettünk az új kis dinamit duó. - Kedvelem őt. - Elmosolyodott, őszintén. - De a Parancsnokod nem bízik benne, szóval közelítenünk kell az álláspontokat. Te lettél az új első embere, Leta pedig hozzám is tartozik és örülnék neki, ha a ti szinteteken olyan párosként funkcionálnátok, akire bármit rábízhatunk, annyira ütőképesek. Bebizonyíthatnád a Parancsnoknak, hogy ügyes fiú vagy, aki tud kezelni egy hozzá hasonló nőt. - Szuper, ebbe mégis hogy fog beleférni bármikor Leta likvidálása? - Persze, talán tévedek és ebben az esetben legalább kiderül, hogy melyikőtök érdemesebb a szervezetben maradásra. - Én ennyire számító és gonosz mosolyt még nem láttam, amit Antonova intézett felém, pedig az elmúlt két hétben sikeresen összekeveredtem Leta-val, aki ezen a versenyen simán elindulhatott volna.
- Nem fogtok csalódni. - Csupán ennyit mondtam neki, nyitva hagyva minden lehetőséget, mire mosolya elégedettbe csapott. Végülis... innentől kezdve bárhogy alakíthatom a történteket, csak arra kell figyelnem, hogy az én sztorim leggyőzőbb legyen majd, mint Leta-é, akire már borzasztóan kíváncsi voltam, milyen feszült figyelemmel kísérte végig a hang nélküli képeket. Udvariasságból futó csókot adtam a nő kézfejére, aki a karomra simítva ujjait kérte, hogy azonnal jelentsem, amint nálam vannak a papírok és egy-két kellemes pillantást követve magára hagytam. Váltottam pár szót az időközben megérkező Levi-al, aki az egyik mentorszerűm volt a szervezetbe való bekerülésem idején és amikor elment italért, újra bekapcsoltam a kis szerkezetet a fülemben, hogy hallhassam, vajon Leta életben van-e még.

Még az autóban ülve is eljátszottam a gondolattal, a város gyomra-, a megbeszélt helyszín felé tartva, hogy vajon mi lett volna, ha maradok. Vagy megállít, és félresöpri minden kételyemet, hogy aztán bulldózerként tolja el a falaimat. Nem vagyok szakember, és nem is sok rendelőjében fordultam meg – ami azt illeti, csupán akkor, amikor az Interpolnál-, később pedig a rendőrségnél kezdtem dolgozni, meg az időszakos elbeszélgetések alkalmával, és minden alkalommal, játszi könnyedséggel basztam át őket, ugyebár -, de van fogalmam róla, hogy mi romlott el bennem, és azt is be tudom határolni, hogy mikor, hogy miért. Úgyhogy, ha racionálisan és életszerűen akarom nézni a dolgokat, annak fényében, hogy ki vagyok, valószínűleg akkor is elcsesztem volna előbb, vagy utóbb, ha egymás mellett talál ránk a reggel első fénypászmája, és Jake lett volna az első, akit megpillantok magam mellett. Szerettem volna más lenni miatta, szerettem volna jobb és emberibb lenni, szerettem volna hinni benne, hogy tényleg, lehet másmilyen végkimenetele is ennek az egésznek, de nem hazudtoltam meg magamat. És, bár őszinte voltam hozzá, vele, ő is megmutatta a valódi arcát, miként előadta a felszarvazott férfit, mert, ha legalább fele annyira szerette volna, hogy maradjak, mint én, ha legalább egy kicsit is tényleg, komolyan érdeklik a miértekre adott válaszok, akkor felteszi a kérdéseket, amik esetlegesen a mellkasát feszítették és a torkát szorongatták. De ő csak elküldött; ahogy az anyám tette, ahogy a falka is kivetett magából, ahogy a nővérem is elfordult tőlem. Talán tényleg nem mindenkinek való ez, valószínűleg meg sem érdemlem, pont azért, mert a végén úgyis csak elbasznám, és újabb sérüléseket-, és visszafordíthatatlan károkat okoznék, nyomomban a halállal. És, minden bizonnyal, ezt a vezérfonalat követtem akkor is, amikor egy részben a saját önzőségem és a félelmeim okán-, és egy másik részben pedig az ő érdekeit szem előtt tartva másztam ki mellőle az ágyból, hogy aztán eltűnjek.
- Hát, most te vagy a főnök, mi capitán, meglátjuk, hogy mit virítasz – mosolyodok el, és teátrálisan tisztelgek is. – Csak aztán nehogy szó szerint vegyem a parancsaidat, vagy puszta jó szándékból az utadba álljak, hogy aztán azzal mosakodhassak, hogy egyszerűen hülyeségnek gondoltam, amit csinálsz – húzom el ajkaimat, és megvonom mindkét vállamat, mielőtt a furgon felé indulnék, és aztán bájosan elmosolyodva beintenék neki.
- Elnézve ezt a sok, betanított, táncoló majmot, kedvem támadt robbantgatni – még mindig Nasirnak intézem szavaimat arabul, de elnevetem magamat, amire a fiatal férfi is hasonlóan tesz; érti a viccet, ez tetszik. Ha így folytatjuk, a végén még legjobb barátok leszünk (nem). Persze a nagy barátkozás közepette sem feledkezem el a feladatról, hogy figyeljem a fejeseket, a fontos arcokat, a veszélyeseket, a kulcsfontosságú szereplőket – mint, amilyen a képviselő, vagy a kutyái.
Szavait hallva kettőt-hármat ciccegek nyelvemmel.
- Máris beindultam, pedig még csak most kezdődött az este – sóhajtok a fülébe, mosolygós szavaimat dorombolva. – De ezt a privilégiumot ki kell érdemelni – és ennek az az egyetlen módja van, ha visszaszerzi az eljátszott bizalmamat, amit nyilvánvalóan nem fog megtenni, mert szent meggyőződésem szerint csak azért kellettem neki, hogy a hátamon másszon feljebb, és még feljebb, hogy kihasználjon, hogy játsszon velem, csak, hát, a legnagyobb bánatára nem én vagyok a legújabb, ruszki bérgyilkos kiadású Barbie – Kalasnyikovval, késekkel, meg mindennel. Historia triste.
- Mi a faszt csinál – nem is kérdésnek hangzik, amit arabul suttogok Nasirnak, mire ő azt feleli, hogy táncolni hívja. Qué? Dühödt macska módjára fújtatok, mert ennek a nőnek még csak a karját sem téphetem le, hogy aztán letoljam a torkán. Nem, mintha ő tehetne róla, hogy Jake egy címeres bunkó. Élesen szívom be a levegőt, megfeszült állkapoccsal nézem a kibaszott képernyőt, mikor legszívesebben elkapnám róla a tekintetemet és elfordulnék.
- Fejezd be – hangom hideg és fenyegető. – Lehet, hogy elragadóan szép, és biztosan szívesen megfektetnéd őt is, de kurva intelligens, és hasonlóan veszélyes, mint én – emlékeztetem arra, aminek, minden bizonnyal, Jake is tökéletesen tudatában van, és ismeri legalább ennyire Yelena Antonovát, ha máshogy nem, elbeszélésekből. Közben fohászkodva nézem a kamera képét, ami a képviselő irodájára néz, hogy végre nyíljon az a kurva ajtó, bújjon elő a férfi, hogy haladhassunk, de nincs sehol. Sem a teremben, sem az előcsarnokban, sem a konyhán, sem a mosdók környékén, sem bármelyik folyosón cirkálva.

Voltak kétségeim az este kimenetelével kapcsolatban és nem csak azért, mert már a gondolata is kellemetlen volt a Leta-val való találkozásnak, mivel sikerült olyan mértékben átgyalogolnia rajtam, hogy napokig csak hajszál híján múlott, hogy visszafogtam magam, nem kerestem meg és téptem darabjaira. Fizikai fájdalmat okozott a józan eszemre hallgatás, magam sem hittem volna, hogy ekkora önkontrollal rendelkezem, bár igaz, hogy rengeteget segített az öcsém hideg racionalitása és földhöz ragadottsága, hiába csak telefonon keresztül osztotta nekem a bölcsességeit. Jólesett volna, ha túlságosan nagy szervezések árán összefuthattunk volna, de mivel Washington-ba hívták, lehetetlen volt; és talán végülis jobb is így, mert személyesen talán olyan szavak is elhagyták volna a számat, amelyekkel se ő, én pedig végképp nem tudtam volna mit kezdeni. Mekkora amatőr baromság jól érezni magam az áldozatom társaságában? Főleg azután, hogy péppé vert és én is őt, ha nem nézek bele akkor az ütésektől eltorzult arca közepén figyelő smaragzöld szemeibe, talán tényleg kontrollálatlan brutalitás tört volna elő belőlem... mégis a legmeglepőbb, hogy megállított, észhez térített és egy szempillantás alatt teljesen más minőségbe taszított. Nem csak ő volt kiszámíthatatlan, hanem én is a közelében és erre semmilyen tréning, se az évek tapasztalata nem tudott felkészíteni. Atomcsapásként ért és ő rögtön le is csapott a pusztítás maradványaira, úgy tűnt, hogy hatékonyabban volt képes kihasználni a pillanatnyi gyengeséget. Jobb volt nálam, megperzselt és fel is égetett volna, ha nem veszem észre, mit művel. És látom a léptei intenzitásán, a mozdulatai minőségén, ahogy a levegőt veszi és formálja a szavakat, az újra bekapcsolt, ám mégis másmilyennek imponáló gőgjén, hogy még ő van megsértődve! Persze, én is meglennék, ha hamarabb kapom el őt a nemlétező érzelmei nyomán és próbálom az ujjaim köré csavarni... természetesen volt ilyen tervem, de mint kiderült, minden, amit tett és mondott hazugság volt, szóval az esélyem nullára redukálódott.
- Teremőrként legalább nem múlana rajtad is az akció sikere. Múltkor is mi lett belőle. - Megforgattam a szemeimet és a saját fülembe is belehelyeztem az apró, hallójáratba nyomva szinte észrevehetetlen adóvevőt. Ott baszódott el minden, amikor közölte, hogy majd ő irányít és megoldja... aha, majdnem otthagytuk a fogunkat, órákat vergődtünk egy tetves mocsárban, megbíztak a megölésével és egymás mellé baszarintottak minket még ki tudja hány feladat elvégzése erejéig. Jól megoldotta! És tessék, tényleg van háborodva, utalgat, bemutat, mint egy óvodás. Vége van, miért nem adja fel és mond le a szándékáról, hogy elhitesse velem, én vagyok a gyökér a sztoriban és én bántottam meg őt? Meddig akarja ütni ezt a vasat? A fürdőmből kifelé menet sem dobta le az álarcát, de arra volt esze, hogy el akarjon tűnni... a kurva életbe, ismét kíváncsivá tett!
Ám mivel elnyelte őt a busz beltere, nem volt más választásom, mint elindulni a néhány tíz méterre lévő toronyház felé. A belépés könnyedén ment, a kis eligazítás közjátékának hála pedig már szép számú vendégsereg kerekedett a teremben, itt volt mindenki, aki számított valamit a város publikus és árnyékban zajló életében. Képviselők, a városvezetés, üzletemberek a bankigazgatóktól kezdve a legfontosabb szállítmányozó cégek tulajdonosaiig és nyilvánvalóan a város maffiacsaládjainak képviselete, a vezérkar és a végrehajtó állomány egy-két embere is. Kellemes zene szólt, egyesek beszélgettek, mások falatoztak vagy táncoltak, alapvetően jó hangulatú összejövetel volt. Igyekeztem vizuálisan feltérképezni a területet, a teremből helyiségből nyíló ajtókat, folyosókat, a liftet, az emeletre való feljutás lehetőségét, míg meg nem zavar a fülemben megszólaló hang.
- A bugyid kevésbé érdekel, mint ami alatta van... szívesen letépem rólad ismét, ha most befogod a szádat és csak akkor csiripelsz a fülembe, ha muszáj. - Duruzsoltam az orrom alatt. Sajnos nem tehettem meg, hogy kikapcsolom, megkapta az idegesítésem teljes előnyét, viszont én is bosszanthattam őt és ha már ennyire utalgatott a bizalomvesztés fájdalmára, talán azt is kideríthettem, mennyire játszadozás vagy igazság a sértődöttsége. Ehhez pedig a legegyenesebb út az éjszakánk felemlegetése volt és a női birtoklás legádázabb sebezhetőségének, a féltékenységnek a bekapcsolása; szóval nem volt más dolgom, mint követni az utasítását, elvegyültem, némi ismerősökkel és ismeretlenekkel lefolytatott bájcsevej és a Parancsnokkal váltott egy-két szó után az Antonov-család első nőjét, a néhány másodpercre egyedül maradt Yelena-t hívtam táncba.

Nem mutatom ki, hogy milyen hatással van rám az, hogy láthatom, és nem csak a gondolataimban megjelenő fantomképről néz vissza rám, hogy mennyire lenyűgöz a megjelenése, és a merőben más fizimiskája, ami teljesen különbözik attól, mint, amilyen eddig bármikor volt, mióta ismerem. És, őszintén? Kedvem támad beletúrni a hajába, hogy összeborzoljam azt, mert egyrészt látom ám rajta, hogy mennyire nem tetszik neki, másfelől meg nekem is jobban tetszett rendezetlen tincseivel. De nem teszem, rövid, jellegtelen üdvözlésére hasonlóképpen ridegen felelek, hasonlóan rövid biccentéssel. Mire számított? Hogy majd, ha tényleg felveszi a méretre szabott Westwood öltönyt, ahogy pár napja kértem, akkor majd elalélok, és a karjaiba omlok, mint egy elbaszott, hősszerelmes tini picsa, az egyik idióta romantikus filmből, vagy ponyvából? Hát, kurvára nem, baszd meg. Belém rúgott és megtaposott és ez jobban fájt annál, mint, amikor fizikai valójában tette ugyanezt, mert, mielőtt elváltak volna az útjaink, ő végig hazudott, aztán, amikor kiteregettem a mocskos lelkem szennyesét, viccet csinált belőle, meghazudtolt, amikor őszinte voltam vele. És ez volt az, ami olyan nagy pofán verés volt, hogy azonnal kijózanodtam, és minden egyszeriben kristálytisztán sejlett fel előttem a miértekről, a valódi okokról, a tetteit-, az édesgetését illetően. Minden egyszeriben megvilágosodott és értelmet nyert – és egyszerre vált minden más értelmetlenné -, és a világ máris hidegebb lett, mert megízlelhettem, megtapasztalhattam, még, ha csak egy nagy rövid időre is, hogy milyen lehetne, és édes volt, mint a méz, mint egy pohár fehér, mint az egzotikus virágok illata, mint a nyár. Valószínűleg ezért is olyan nehéz most lenyelni a megkeseredett pirulát, és érzem úgy, hogy a torkomon akad, és bármelyik pillanatban megfulladhatok tőle, vagy a mérge öl meg előtte.
De, mint, ahogyan azt már említettem is neki: rossz gyerek voltam, rossz testvér, rossz barát, rossz barátnő, rossz társ vagyok, de ellenségnek kiváló. Jake pedig elérte, hogy a korábbi gyengédségem és óvásom átforduljon valami teljesen mássá, és sokkal inkább revanst akarjak venni rajta.
Szóval megérkezek valahol a hozzám képest alulöltözött – póló, szabadidőnadrág, pufi dzseki, beanie sapka kombóban feszítő – Nasir-, és a túlöltözött Jake kettőséhez képest valahol félúton, ami a megjelenésemet illeti, fekete garbóban, farmerben, bakancsban, meg a bőrdzsekimben. Pofátlanul és leplezetlenül mérem végig Jake-et, de az arcomra nem ül ki sem meglepettség, sem a tetszésem, sem semmi. Unottan elmosolyodok, és ez, Jakito, egy gyilkos mosolya.
Aztán hallgatom, bár túl sokat nem tudok meg, Nasir nem ért semmit sem abból, amit mond, gondolom, neki a mob tolmácsa már pontosan körvonalazva elmondott mindent, így nagyjából sejtheti, hogy miről folyik a szó, mert nagyon nyugodtan tekeri a cigijét, amire aztán rá is gyújt.
- Ennyi erővel elmehetnék teremőrnek is – forgatom a szemeimet. – Ennél azért izgalmasabb, hivatalos első közös ügyre számítottam. Nem vagyok lenyűgözve – biztosítom e felől, megvonva a vállaimat. Elérünk arra a pontra, amikor kiderül, hogyha itt van Nasir, akkor miért kellek én. – Veszélyes dolog a bizalom, Jake – dorombolom, amikor odaadja a fülest, amit fel is teszek a helyére és bekapcsolom. – Az enyémet is eljátszották, nem is olyan régen – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet és gyalázatos mosolyra görbítem ajkaimat, aztán hátat fordítva neki, megindulok a furgon felé. Kérdésére visszafordulok, de csak azért, hogy bemutassak neki és becsaptam magunk mögött az ajtót, miután Nasir is elnyomta a cigijét odakint.
- Hé, chico – fordulok felé, annak teljes tudatában, hogy Jake már vonalban van, és mivel bekapcsoltam az adót, már minden egyes szavamat hallja. És innentől kezdve pedig már nem érti, ugyanis Nasir anyanyelvén szólalok meg. – Tényleg ez az igazi neved? Nasir. Támogatót, segítőt jelent, tudtad ezt? – biccentem kissé jobbra a fejemet. Nem lennék meglepve, ha ez is csak a Parancsnok elbaszott játéka volna, mint az, amikor kipattant a fejéből, hogy Jake és én vagyunk a megtestesült dream team. – Remélem, baszd meg, jó pénzt fogsz kapni ezért az estéért, barátom, Allah áldása és az ő kegyelme legyen rajtad – dorombolom, tökéletes arabsággal, jellegzetes köszöntésüket, a fiatal férfi, szinte bogárfekete szemeibe nézve, vészjósló mosollyal ajkaimon kacsintva rá. És a következő másodpercben megpillantom Jake-et az egyik monitoron.
- Vale, Señor Bond, hangpróba. Ha kíváncsi, hogy milyen bugyit viselek, akkor túrjon a hajába, vagy, ha fél, hogy elrontja, kérjen a pincértől, tizenegy óránál egy whiskyt – a régi, szép idők emlékére, ugyebár, és a gondolat nyomán rövid, karcos nevetés hagyja el ajkaimat. – De, persze, meg is kérdezhet, ha a technika engedi – vonom meg a vállamat, miközben hátradőlök a szék támláján, felpakolva lábaimat az asztalra, úgy hintázva az ülőalkalmatosságon, kezemben az épület alaprajzával. – A képviselő irodája az épület legfelső szintjén van – a buli pedig a földszinti rendezvényközpont, grandiózus termében. – Menj csacsogni, Jakito, egyelőre nem látom a képviselőt, vegyülj el – a mögöttünk lévő falon ugyanis már fel van függesztve mágnesekkel minden fontos személy képe, így tudom, hogy kiktől kell távol tartanom a férfit, és kik azok, akik közé és a szelence közé állhatnak.

Néhány nappal ezelőtt hívást kaptam a Parancsnoktól, amelyben először röviden és tömören utasított, hogy készüljek, mert meló lesz, aztán később kissé jobban kifejtette, hogy nem egyemberes történetről lesz szó, innen pedig már sejtettem is a parancs végét. Örülnöm kellett volna, hogy Leta mellett tartott, így sokkal nagyobb esélyem volt a másik főnökségtől kapott feladat teljesítésére, de... még várhatott volna egy kicsit. Nyilván neki semmi köze nem volt a vörössel kerekített mellékvágányunkhoz és nem is hiányzott, hogy megneszeljen bármit, ezért egy bólintással nyugtáztam, hogy ismét össze kell állnom vele.. Amint a nő a kérésemnek eleget téve faképnél hagyott, annyira dühös lettem, hogy jó néhány berendezési tárgyam és a fal szerkezete bánta, véresre zúztam az öklömet, kiadva az elemi erővel felgyulladt dühöt és... csalódottságot? Szánalmasnak hatott a gondolat, hogy egy-két pillanat erejéig el akartam hinni Leta szavait, zavarodottságát, ambivalenciáját, kapcsolódási vágyát, mert mégis mi értelme lett volna? Ha igaz lett volna, amit mondott, ha valóban a személyemnek és nem az átverésem és meggyalázásom szándékának szóltak volna a finom érintései, csókjai és mosolya, miért osont volna ki? És én miért szerettem volna, hogy igazat mondom, amikor a mi kettősünk lenne a lehető legértelmetlenebb párosítás a világon? Én utáltam őt! Gyűlöltem. Idegesített, borsózott tőle a hátam, képes lettem volna megfojtani, taszított a nagy szája, az okoskodása, a fellengzőssége, az őrült kiszámíthatatlansága, a gőgje, a lenézése, az alkalmazkodási deficitjei, a meggondolatlansága, az agressziója, minden, ami a látszólagos személyiségét alkotta és ennek ellenére ellenállhatatlan testi vágyat és késztetést éreztem arra, hogy megpróbáljak mögé nézni, megfejteni, lehámozni róla a kívülre mutatott tulajdonságokat és kíváncsian szemlélni, van-e mögötte más; hiszen annyira valószerűtlennek tűnt, hogy tényleg ilyen legyen és mégis csalogasson magához, hiszen az ilyeneket eddig elkerültem vagy megvetettem, nem volt más opció! Azt hittem, azon az éjszakán sikerült megpillantanom valami újat, emberibbet és ugyan fejben végig mantráztam a kötelességeimet, bizonyos idő és mélységek után magával ragadott az áramlat és úgy éreztem, végre, igazam volt! Ám koppantam, kiderült, hogy az egész hazugság és valószínűleg a rajtam való szórakozás mellett az addigi kísérleteiből és hozzáállásából kiindulva kihasználni óhajtott volna a saját haláltusám megteremtésében... rohadt kemény pofon volt, hogy ismét átvert egy ilyen személy, űjfent megtanultam, hogy a hozzá hasonlóaktól jobb távol maradni, viszont bónusz pont, hogy nekem most kijárt a bosszú kegye.
Ezen hozzáállás tudatközelivé tételének kíséretében, na meg persze a techzseni Nasir kíséretében vártam az idézőjeles társamat. Az alaputasítások adottak voltak, azokat én is készen kaptam,  ezért muszáj volt kicsípnem magam, kissé rövidebbre vágott, belőtt haj és jó szabású öltöny dukált az esti fellépéshez. Az fogadás néhány perccel ezelőtt kezdődött, viszont annyira nem voltam ott fontos, hogy kapunyitásra odaérjek, bőven volt egy kis időnk átbeszélni a lépéseket. Nem voltam túl boldog, nehéz volt eldönteni, hogy a Parancsnok túl sok akciófilmet nézett-e vagy kóstolgat, tesztelget, esetleg leckéztet-e az ilyen feladatok adásával, de mivel körülbelül a saját arcomat is levágtam volna egy csavarhúzó segítségével, ha arra van szükség a pozícióm megszilárdításához, nyafogásnak nem lehetett helye.
- Üdv, idegen! - Köszöntöttem az érkezőt, amit kipattant a kocsijából és elindult a férfi és felém. Most először láttam az ominózus éjjel óta és igyekeztem nem végighordozni rajta a tekintetemet, mert egy, igyekeztem elkerülni a betörő emlékképeket és kettő, kellett néhány másodperc ahhoz, hogy előkapirgáljam a vele szemben megfelelőnek és hatékonynak tartott megközelítési módot. Mivel az érzelmek és a gyengédség nem jöttek be, azokra nem tudtam apellálni, maradt a rideg távolságtartás és meglátjuk, miként reagál. Legalább nem lesz nehéz dolgom, mert látva őt szinte éreztem, hogy a mellkasom hatalmas, betontömbre hasonlító görccsé alakul át és legszívesebben ezzel ütöttem volna agyon. Még arra is volt gusztusa, hogy az utolsó utáni másodpercben megjátssza magát és úgy tegyen, mintha én lennék a hibás. Azt hitte, majd megenyhülök, állandóan ezen fogok töprengeni és végül ő nyer? Lófaszt!
- Én bemegyek a buliba, azonban itt maradtok és innen figyelitek az eseményeket, embereket, történéseket, amiket én nem látok. - Felváltva néztem rájuk és már fel voltam készülve Leta esetleges ellenállására. - El kell emelnem valamit a képviselő irodájából, ami fontos az Antonov-családnak és ti segítetek bejutni és megszerezni. - Mint egy kibaszott James Bond-film. - Nasir ügyel a kamerákra, manipulálja a képeket, ha szükséges és intézi az elektronikus dolgokat, nyitókódokat és te... - Fordultam Leta felé mély levegőt véve. - Te leszel a szemem és a fülem. - Ismét. Miami-ban bejött, most pedig nem volt más választásom, kizárólag annak a bizodalma, hogy az oroszok lenyűgözésének, ezzel a szabadsága megváltásának szükséglete masszívabb, mint a velem való kibaszásé. Fülest adtam a kezébe és a saját kocsim hátsó üléséről kivettem a zakómat és magamra kaptam, fejemmel a hozzánk közel parkoló furgon felé biccentettem. - Nasir mindent előkészített, neked csak annyi dolgod van, hogy ne cseszd el. - Hangom gunyorosan, érdesen, bántón csengett. - Van kérdés?

Napok teltek el, és nem engedhettem meg magamnak, hogy eltompítson és elvakítson az az éjszaka, mert dolgom volt, nagyon-nagyon sok dolgom. Egyrészt a saját ügyeimmel is foglalkoznom kell, mert jelenleg ez a hivatalos verzióm, a rendőrnyomozó, a megmentő, a jó fiúk táborát erősítve, még akkor is, ha felfordul a gyomrom tőle, minden alkalommal, ahányszor csak beteszem a lábamat az őrsre. De persze tagadhatatlan, hogy ott is ki tudok baszni a rend hű őreivel – hamis nyomokkal, amik mind-mind másokra mutogatnak vádlón. Ha jól tudom, bár nem foglalkozom vele túlságosan, hiszen az gyanakvást szülne, azért a beszélgetéseket a kávézóban, vagy a kantinban elcsípem – és nem csak kiélezett érzékeimnek hála -, amik őrömmel konstatálják, hogy elkaptak ezt, vagy azt, az olasz maffiából. Hopsz. Aztán a legnagyobb titoktartásban, parancs nélkül, a saját kontómra úgy döntöttem, hogy megkísérlem befűzni az olasz-amerikai maffia egykori üdvöskéjét, aki méltán híres, de még inkább hírhedt, ha már olyan rondán elcseszte az életét a társaság. Feltételezem, a Papa egyszerre lesz iszonyatosan boldog, és szörnyen dühös, ha majd megtudja, hogy megint olyan helyekre megyek, és olyan messze nyúlok, ahová már nem szabadna elérnem.
A tér-, és időbeni üresjáratokban, újra és újra a tükörbe kellett néznem, emlékeztetnem magamat arra, hogy ki vagyok, hogy ki voltam Jake előtt, hiszen ő is megmondta, amikor ott álltam előtte, ruhában, mégis lemeztelenítve szívemet és lelkemet, hogy az nem én vagyok. Igaza van, legszívesebben én is behúztam volna annak a nőnek egyet, hogy a földre kerüljön, belerúgtam volna, és addig törtem volna a csontjait, amíg annyira össze nem zúzom, hogy nem marad belőle egyéb, csupán egy húsmassza alkotta, felismerhetetlen torzó, egy felnyílt, bőven vérző seb – és, amíg el nem tűnik. A nőstényfarkas nem érti, hogy miért vontam meg tőle a férfiét, csak azt tudja, hogy oka van, és ezért dühös – rám, a férfire, a helyzetre, a bizonytalanságra -, valósággal őrjöng, annyira, hogy alig tudtam levetkőzni, és visszazárni a bordáim alkotta ketrecébe.
Jobb nem lettem általa, ez tény és való, csak még sokkal rosszabb, mert megrágott, megízlelt, egy részemet felzabálta, a többit kiköpte; a keserű, az erős, az éles, az emészthetetlen részeket. A gyalázatos részemet, és, ha nem maradt más, hát, ki vetné rám az első követ, hogy abból állok, ami maradt?
Amikor eljön a nap, amikor újra találkoznunk kell, úgy érzem magam, mint egy időzített bomba, amelyik bármelyik pillanatban robbanhat, szétvetnek az energiák, ahogy a testemen cikáznak végig, az idegvégződésekben kisülésszerűen égetnek, ingerült vagyok, és vért kívánok, maliciózus megtorlást. Mire azonban leszáll az éj, és megérkezek az Audival a megadott helyszín címére, ezek az energiák teljes mértékben reformálódnak: vegytiszta gyűlöletté, kegyetlen számítássá, kaotikus villanássá az íriszeimben, amikor meglátom Jake-et.
Miközben ismerteti a ma esti feladatot, mellkasom előtt karba font kezekkel hallgatom, tekintetemet a másik férfire vezetem, akit ő Nasirnak nevez – arab hacker, és kurvára nem beszél sem angolul, sem spanyolul, pontosan tudja, hogy mi a dolga és a feladata, nem lehet eltántorítani és megvesztegetni, mert úgysem értene, de én beszélem az ő nyelvét, csak ezt sajnos Jake nem tudja. Minden esetre állítólag kulcsfontosságú figura lesz a bevetésen.
Rendes nő lévén megvárom, hogy az újdonsült Parancsnokom befejezze, csak aztán indulok meg.
- Vamos, munkára – persze, csak levegőt vett – amit nagyon jól tesz, mert már nem maradt neki sok lehetősége erre a luxusra -, a java még csak most következik, amikor a fülest a kezembe nyomja.