6 évvel ezelőtt

- Baszki, baszki! - szaladok ki a kezemet jó szorosan magamhoz ölelve, mert azt sem tudom melyik bolygón vagyok. Nem szívtam semmit, ezek az érzések, a tetteim már elég régóta velem vannak, de most a mai elég ijesztően hatott. Érzem, hogy csorognak a könnyeim és teljesen uralma alá hajtott a félelem, azt sem tudom mit csináljak. A sikátor sötétje és csendje az ami megnyugtat, ami nem normális, nem vagyok félős lány ebben a tekintetben a félelmet máshogy érzékelem és már miatt, ami az erőm, ami egészen biztos nem természetes.
A falhoz simulok és még mindig szorongatom a kezem, érzem, hogy forró a tenyerem, a testem ég és a korábbiak miatt a benti hangulat is egészen biztosan megborult. A csaj felhúzott, nem tudom miből gondolta, hogy a pult mögül fogom majd a pasiját leteperni, még nem volt ilyenre példa, de a stílus amivel beszélt velem már nem bírtam. A kezem ökölben volt, de láttam, megjelent a lelki szemeimben, hogy bosszút álljak az ilyen fajta viselkedésen. A lány szoknyája egyszerűen lángra lobbant, sikított én meg kiengedtem az öklömet, hogy a vízért nyúljak és mintha sosem égett volna tűnt el a hirtelen feltűnő láng a lányon. Tudtam, hogy én voltam, ez a jelent újra és újra végigfut az agyamon és megijeszt. Félek, mert tudom, hogy valami nincsen rendben velem, tudom, hogy a város, ahol élek tele van titkokkal, ahogyan a szüleim kiléte is, nem tudom mire számítsak, nem ismerem a gyökereimet, és ez az ami még jobban félelmet kelt bennem. Talán sosem ismerhetem meg magam teljesen és mi lesz ha valakit megölök, a gondolattól csak jobban megindulnak a könnyei.
Összerezzenek, amikor a vállamhoz ér egy kéz, a kezemet ügyelve, hogy ne szorítsam ökölbe szorítom magamhoz, ha kárt teszek akkor magamban tegyek és úgy nézek fel a srácra. Az arcvonásai kedvesek idősebb, mint én, bár a koromat hazudom, hogy munkát kapjak.
- Gyere velem! - nyújtja a kezét, én meg mintha érzeném, hogy minden rendben lesz állok fel de nem adom a kezem, nem merem elengedni magam, félek, hogy kárt teszek benne is. De ő elszakítja őket a testemtől és a szemembe néz. - Nem lesz baj! - bár így lett volna, bár tudtam volna, hogy nem lesz baj, mert akkor nem mentem volna vele, ha tudom, amit ma tudok.

5 évvel ezelőtt

- Nini, muszáj mennünk nem maradhatunk itt! - kiáltja felém Luca én meg mint valami elvetemült meredek a tűz felé, amit én okoztam, pedig már lassan 1 éve van velem a férfi, aki segít megérteni az erőmet. Én okoztam a tüzet, én égettem fel az előbb egy egész farakást, pedig a cél az lett volna, hogy ezt akadályozzam meg. Luca meg tudta volna de nem tettem ő már utalja az erejét, és mégsem segített, csak elsétált. Amikor már nem láttam az alakját mellettem indultam el futva felé és amikor utolértem álltam elé.
- Ez mégis mi volt, miért kellett ez, szerinted ez segít, mert szerintem egyáltalán nem. Ezzel csak annyit érsz el, hogy egyre jobban elhiszem, hogy nem fogom tudni sosem uralni az erőm, ez a cél? Mert akkor jó úton haladsz. - fakadok ki neki és amikor mögé nézek már csak a füst van a korábbi tűz helyén, és tudom, hogy az ő műve volt, és ezért még jobban haragszom rá. Azt hiszem ő az egyetlen ember, akire felnézek, aki miatt olyan életet élhetek, amiben nem rettegek attól, hogy nem tudom kezelni az igazi énem, és még ebben a pillanatban nem tudom, hogy két hét múlva ez az élet felfordul, mert Luca eltűnik az életemből és egyedül maradok, pontosan úgy, mint amikor megszülettem.

Napjainkban

Már megbarátkoztam az életemmel, nem félek, csak egy kicsit, nem rettegek attól, hogy nem fogom tudni az életemet leélni úgy ahogy én akarom. Az űr egyre nagyobb, a magány uralja az életem, de megvagyok. A munkám leköt, szeretek írni és tudom, hogy az esti műszakoknak is van célja. A célom megkeresni a családom, magyarázatot kapni és elfogadni, hogy 24 évesen egyedül vagyok, és ebből 1 év volt az, amikor igazán azt éreztem hazaértem, de ez is elmúlt.
- Egy whiskyt kérek jég nélkül. - hallom a hangot, ami olyan ismerős, olyan szívet melengető, de a zene néha összezavarja a fejem és folytatom a munkám a pult másik oldalán nem nézek a társam vendégére. Kiadom a kért koktélokat a két csajnak és mosolygok rájuk, már lassan 6 éve dolgozok itt, szeretem az embereket, és azokat akik rajtuk kívül ide járnak, sokan ismernek, és már van aki miattam jár ide. Szeretek beszélgetni velük, már amikor halljuk is egymást. Sok barátságot köttetem és sokat vesztettem el, ami bánt, fáj de mint másnak a hasfájás ezek nekem is könnyen múlnak el.
- Nini! - odakapom a fejem a nevem hallatán és rámosolygok Lindsay-re aki a pult előtt álló srác felé int. Az arcomról lefagy az őszinte mosoly, és elfehéredek. Luca teljes valójában állt előttem azokkal a kiskutya szemekkel és a pimasz mosollyal, amit annyira utáltam, mert tudtam, hogy akar valamit, de megbocsátani nem fogok neki,amiért nem volt képes elköszönni sem, és az okot sem mondta el, hogy egyedül hagyott és nem engedte, hogy elfogadja, hogy egyedül maradtam. Már majdnem sikerült, már az életem olyan volt amilyen és elfogadtam erre megjelenik és mindent felborít bár tudnám mit keres itt, megint…