Valójában tényleg nem hittem el, hogy bele fog egyezni Miro költözésébe. Egészen az utolsó pillanatig nem, amikor is egy foghegyről beszúrt jelzéssel tudatta velem azt a bizonyos igent.  Annyit megállapítottam már róla, hogy nem beszél fölöslegesen. Sőt, mintha irányomba jóformán levegőpazarlásnak érezné a kommunikáció verbális formáit. De még mindig ő jelenti a kulcsot ahhoz a bizonyos szabadsághoz, ami ennek az országnak az útjain kacéran illegeti magát előttem. Csak még nem hozakodtam elő azzal, hogy ezt miként is csinálhatnánk meg okosan. Sőt, egyáltalán nem tudom felhozni, mert nem beszélgetünk. Néha legszívesebben megdobálnám valami tányérkészlettel, hátha arra élő módon reagálna, és mondjuk észrevenné utána a létezésemet is. Mármint azon túl, hogy....jó, nem akarok most a szexre gondolni. Éppen Miro vállán nyugtatom a fejemet, baromira fárasztó napom volt, jobban mondva inkább kimerítő. Át sem öltöztem, mikor megjöttem. Csak lehuppantam a kanapéra és itt is maradtam.
Tudom, hogy az öcsém mivel foglalkozott otthon. Azzal is tisztában vagyok, hogy ő szereti csinálni, szüksége van rá. Sok évnek kellett eltelnie, hogy megértsem, anyám miért akarta őt a világra hozni úgy is, hogy szembe kellett néznie érte apám megvetésével. Gondolom a nagy terv az volt, hogy engem majd szépen vakon fognak tartani ebben az egészben, de van az a szint, amikor már nem lehetséges. Szóval próbálom megemészteni, hogy miféle...képességek birtokában vannak ők ketten. Azt nem tudom Damyan mit fog szólni, ha kiderül Miro foglalkozása. Nem siettem felvilágosítani arról, hogy mit takar pontosan a "társasági események lebonyolítása" című munkakör. Egyébként meg nem kérdezte, úgyhogy kapja be a seggfej.
Viszont most csak arra tudok gondolni, hogy nyomja az arcom az öcsém válla, és mennyire tetszik a sorozat, amit éppen nézünk a túlméretezett tévén.
Mindketten megrezzenünk a lift kattanására, az ajtó hangjára. Egy normális házasságban már bizonyosan szaladna az ara, hogy üdvözölje hazatérő imádottját, de a miénk nem normális házasság. A szüleim házassága sem  az. Lehet, hogy a világon nem is létezik normális házasság. Vagy legalábbis nem abban a közegben, amiben felnőttem. A mai napig sem értem, hogy Damyan miért került a képbe, hogyan, és minek mondott erre egyáltalán igent, ha ugyan megkérdezték. Kiveszek egy szem pisztáciát, kifeszegetem a héjából és bekapom. Hiába nézem a képernyőt, valahogy csak a neszezésekre figyelek. Hallom a csapot, a víz határozott csobogását, majd az újabb neszezéseket. Sok víz egyetlen pohárba...
Nagy sóhajjal döntöm el, hogy teszek rá, bár azt mondta, hogy mára megjönnek a papírjaim, kicsit frusztrál ez a tulajdonképpeni fél-illegális státuszom, habár a munkahelyem elfogadta a tényt. Vagy a férjem tényét jobban mondva. Istenem, még jó, hogy nem jelent ott meg egyszer sem! Valószínűleg törölhetném fel a nyálat Christina után, és az még a jobbik kimenetel lenne.
Mire eldönteném, hogy megkérdezem, a hangja átlibben a vállamon, egyenest a hallásközpontom közepébe. Ó, tudjuk már, hogy itthon vagy... - Jó estét! - válaszolok teljesen nyugodt hangon. Fogalmam sincs, hogy mióta rostokolunk már ezen a kanapén. Azt tudom, hogy Miro el akar menni valahová ma éjjel, de amilyen egy rohadt nem mondja meg, hogy hová. Pedig én is mehetnék! Sajnos viszont Damyan valósága a látóterembe kerül és csak csendes - undorító - elégedettséggel figyelem, ahogy felmegy a lépcsőn a hálónkig. Valahogy nem kívánkozik ki a szellemes megjegyzés, hogy ugyan árulja már el, milyen programra jár félmeztelenül, de érdekesebb az, ahogyan felnyög a talpa alatt a fa, mozdulnak az izmok a derekán, és tényleg gáz vagyok. Az ajtó viszont nyílik és be is vágódik utána. Ma is mily sokat beszélgettünk!
- Ugye tudod, hogy ha el akarok menni utánad, akkor el is fogok? - bököm meg Mirot, mert hát nem igazság, hogy nem mondja meg, hová megy! - Rá kellene kérdeznem a papírokra, de már megint csodás kedvében van. - Ő, akit nem nevezünk nevén nyilvánosan. Viszont egyre frusztrálóbb a helyzet. Egy hónapig le sem szarta a létezésemet, a tényemet, már itt vagyok hetek óta és arra se méltat, hogy legalább valami normalitást kalapáljon a fejünk felé. Tehát mégis jó az ötletem azt illetően, hogy felszabadítsam magunkat az egész alól. - Na jó, át kell öltöznöm, aztán elmehetünk. - nem mintha kért volna erre, de néha az öcsémnek kifejezetten a szájába kell adnom, hogy mi fog történni, különben belelovalja magát abba, hogy ő mit szeretne, és a kettő általában nem egyezik.
Kénytelen vagyok magam is megmászni azt a bizonyos lépcsősort, ugyanis az én cuccaim is ugyanott vannak. Nem tudom miért nyelek a kilincs előtt, ha elvileg itthon vagyok. Még be is hallgatózom, csak utána lépek be. Hála az égnek, hogy zuhanyzik! Egyébként meg nem fogoly vagyok ebben a lakásban, szóval ha el akarok menni az öcsémmel, akkor meg elmegyek. Majd mellékesben felteszem a kérdésemet, hasonlóan szívből, ahogyan ő szokta.
Az egyenletes vízcsobogás hangja remek, sőt, a tökély! Főleg mert próbálom magam nem túl elegánsan beleszuszakolni a bőrnadrágomba, amihez kell némi akrobatika is. A hozzáillő crop viszont hamar megvan. Mezítláb suhanok be a fürdőszobába, hogy emberibb külső körvonalait húzzam meg. Mondjuk olyanét, akit nem basztak fel ma harmincszor egymás után. Hja, az egyetlen hely ebben a lakásban, ahol látszik a jelenlétem, az a fürdőszoba. Meg a szekrények, már ha valaki benézne valamelyikbe. Kirúzsozom a számat, és csak mellékesen pillantok a zuhany felé, hogy lássam a körvonalait. A feneke kerek ívét, a hátát..öhm. Sőt, most kénytelen vagyok bekopogni a vízcseppes üvegfalon. Figyeljen rám egy kicsit. - Megjöttek a papírok? - kérdezem, amikor hirtelen esetlegesen bezuhan a csend, vagy csak halkabb lesz a zuhany. Végighúzom párszor még a hajkefét a hajamon és áldom az üvegfal homályosságát. - Elmegyünk Miroval - az ország másik pontjára, mondanám - egy kicsit. - tájékoztató jellegű a közlés, nem az engedélyét kérem, végtére is elmúltam már 16. Meg mondjuk azt nem mondhatom, hogy az öcsém valószínűleg fizetős barátságra vadászik, én meg mosolyogva berúgok mellettük. Az elmegyünk egy kicsit, sokkal jobban hangzik. Hihetetlen, hogy látom őt zuhanyozni, járt már bennem és mégis annyira...idegen. Ó, a fenébe a filozofálgatásokkal, meg kell keresnem a cipőmet, szóval elég, ha válaszol a papíros kérdéskörre.

Mélyen szívom be a levegőt, le kell higgadnom, muszáj lesz, mert fel kell mennem és tudom, hogy mindkét bárányka itthon van.
Az ideg ugrál az állkapcsomban, a farkas tomboló erő, a szememből akar kimászni, vagy legalábbis úgy érzem.
A bordáimnak feszül az erő, mintha a szőre belülről sórolna fel, de van bennem 120 év előny, amivel korbáccsal húzok a hátán végig, vagy láncot dobok a nyakába.
A Jaguár még halkan dorombol alattam, a kezemben görcsök szaladgálnak, mennyivel jobb volt egyedül laknom, akkor nem kellett másokkal számolnom, a helyzet az, hogy akarok.
Tudom magamról, hogy az a fajta vagyok, aki leveri másokon a haragját, már megtörtént az embereimen és persze még a pakliban van, hogy Vladimir meg rajtam fogja, de a balhét elcsitítottam, már amennyire lehetett, attól persze fél percig sem félek, hogy nem tud meg mindent, még akkor is, vagy éppen azért mert valójában nem akarja.
Mégis mindent tud, egyszer érdekelne honnan. Hazudok, nem, nem érdekelne.
Elfordítom a kulcsot, a dorombolás elhallgat. A fejem a támlára ejtem, mély levegő, le kell higgadnom. Miért olyan nehéz ez?
Kirúgom magam alól a kocsit és sajnos semmivel nem tudom a haragom elnyomni, maximum csillapítani. Azért zavar egyedül, mert nem azokra haragszom, akik odahaza várnak. Már nem stílszerűen, mert szerintem cseppet sem várnak.
Kavarognak a fények körülöttem, az érzékszerveim kiéleződnek.
A portás meg akar állítani, de egy kézlegyintéssel elküldöm, most jobb, ha nem szól hozzám és ezt tudja is jól. Fiatal srác, de egy ideje itt dolgozik.
Türelmetlenül várom a liftet. Zuhanyozni akarok, átöltözni, hogy az ingembe ivódott vérnek a szaga is messzire kússzon tőlem, annak ellenére is látványosan foltos, hogy fekete, hiszen megsérültem. Igaz már nyoma sincs, de a tudat. Az éhség.
Kártyával röffentem be a liftet és pillanatok alatt érek fel a nyolcadikra.
Hát persze, hogy kurvára nincs bezárva az ajtó, ez még pöccint egyet a agyamon.
A madárkák a nappaliban “légyottoznak”, olyan egyetértésben, amitől a gyomrom haragosan felmorran, vagyis a gyomromból a farkas. A kabátom és a cipő az előszobában hagyom.
A konyha felé kitérek, hogy boldoggá tegyem magam egy pohár vízzel, noha kifejezetten más is lehetne az, ami megpróbáld boldoggá tenni, de most ez jut.
Ráérősen tereferélnek és, hogy ettől miért vagyok még feszültebb? Csak.
Előblítem a poharat és a szárítóra állítom, szétgombolom az ingem, kibújok belőle, és az ujját a csap alá tartom, nem kellenek a felesleges kérdések, a nadrágomon meg nem feltűnő a vér. Vizes inggel macskamosdok, amitől nem mondom, hogy még feszültebb leszek, ez a saját lakásom, hogy bassza meg, de nem baj, nem baj, nem kell a dráma.
Az ingem a kukába hajítom és végre fellobban bennem a vágy, hogy tényleg a zuhany alá toljam a testem.
A nappalin ráérősen vágok át, nem rohanok, nem sietek, nem adom annak látszatát, hogy menekülnék.
A trécselőknek odavetek egy jó estét, de lehet csak ennyit siker: jomhmes. Bogozzák ki.
Azért meg mert ezerszer kértem, hogy zárják a redves ajtót, még számolok velük. Lehet így édes kettesben. Később!
Végig fut a pillantásom rajtuk, persze azonnal elhallgatnak, ahogy belépek, mert titkok vannak, biztos vagyok benne, hallgatózhattam volna, de tudom, hogy ahogy a lift megérkezett már semmi olyanról nem esett szó és valljuk be nem is érdekel.
Mila…mi a más rajta? A haja? A sminkje? A ruha? Valamitől… kicsit más, de máris ugrik a tekintetem a másik kegyeltre és átérek a nappalin, már a hálóban rúgom le a zoknim és veszem le a nadrágot, hogy mire elérem a zuhanyt csak alá kelljen lökni magam. Hideg vizet akarok és aztán forrót, majd megint hideget és egy szívrohamot is kell az mára.
A tükörbe véletlen sem nézek bele, pontosan tudom, hogy merő haragot látnék, haragot a világra.
Odakint rezeg a telefonom, sms. Leszarom.