Éjfél.
Csak rápillantok az órámra, de anélkül is pontosan tudom mikor és hol jár a hold, úgy ismerem ezt a várost, mint a tenyerem, hiszen régóta élek itt, érzéseim szerint néha túl régóta is.
Imádom a hatalmát, változatosságát és a lüktető életerőt, mintha a város fényei az ereimben pulzálnának.
A lakás maga elfoglalja a ház 8. emeltét, az ablakon belátni nem lehet, de én kifejezetten jól érzékelem a külvilágot. Kihúzom magam, táncot járnak az izmok a hátamon, megroppantom a vállam.
Mila mélyeket lélegzik, azt játssza, hogy alszik, de a légzése elárulja, na meg az is, hogy túlságosan mozdulatlan. Nincs ma jó napja, a munka miatt vagy miattam, nem is lényeges, nem kérdeztem, mert nem izgat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem figyeltem meg, de kell tudnom merre jár, mit csinál, kivel konfrontálódik. De a jelentéseket felületesen olvasom.
Az, hogy Mila a feleségem lett, számszerint a harmadik, nem egy eltervezett lépés a részemről, ami kissé kimozdít a komfortzónámból, de ezen már túl vagyunk két hónapja. A döntés nem volt rossz, eddig legalábbis úgy tűnik, de elválik az idő múltával.
Dacosan hátrahagytam egy egész hónapra, miközben az apja ragaszkodott hozzá, hogy magammal hozzam, de nekem elő kellett készítenem az utat számára. Lófaszt, az egész arról szólt, hogy máris lélekben összetörjem.
Két nőt daráltam már be, akikkel esküvel és gyűrűvel kötöttem össze az életem, a többi most nem számítandó. De Mila lehet még nem érti, hogy tőlem sosem szabadul meg, az esküm életekről szól és annak végéről, holtomiglan, de inkább holtukiglan.
Beszennyezni a kezem nem nagy kunszt. Életemben először 1908 telén ontottam agyvelőt a falra, apámét, a nevelőét, aki magához vett, hogy kínozzon, büntessen, bezárjon és megtanítson arra milyen könnyen jár el a keze annak, aki nem tudja kordában tartani az érzéseit. Persze nem volt rest a képembe ordítani, hogy hálásnak kéne lenne, mert nem ő nemzett, és nyilván nem így fogalmazott, ennél neki pőrébb volt a szavajárása, sokkal szókimondóbb és nem állt messze tőle a perverzitás sem, na nem velem, mert buzi az nem volt, az megvetendő, de a pedofília és az erőszak már sokkal ízesebb falat, abból falt bőséggel.
Anyám áldott jó lélek is lehetett volna, ha nem tanulja meg évek alatt, hogy valójában az erőszaknak van igazi fegyvere. Csatlakozott apámhoz az ütlegelésekben és a kishúgom elleni játszmában is. Anyám akkor halt meg, amikor a húgom felkötötte magát egy szimpatikus fára. Ugyanonnan lógott később a nő is, aki anyámnak csúfolta magát, mondjuk ő nem jószántából tette mindezt. Bár szépen himbálódzott.
Ekkor már tudtam ki és mi vagyok, a farkas ereje duzzadt bennem kiszámíthatatlanná tett, az előttem lévő példa pedig gonosszá.  Megküzdeni az átokkal pont olyan fontos lépés volt, mint férfivá válni, bár lehet itt-ott elbotlottam.
Az apám, az igazi, eljövetele…

A konyhában Miro valamivel csörömpöl, felmorranok dühösen. Visszaránt a valóságban, amiben várom Vladimir hívását, hogy nekirohanjak az éjszakának vagy bújjak vissza bájos, ámde alvást mímelő drága nejem mellé, mint említettem számszerinti harmadik, de van pár év mögöttem, míg ő pofátlanul fiatal, még kölyök a számomra, de erős, határozott és bosszantóan okos.
Az előző kettő élete végéig maradt mellettem és nem ó nincs lelkiismeret furdalásom, hogy még élhettek volna pár évet. Mivégre? Oly haszontalanok voltak.
Mila más, a vére forrása talán, vagy mert orosz…él benne a vircsaft. Az apja ettől független elbizniszelte velem, ajándék ő, játékszer, ékszer.
Hagyom még, hogy elhiggye tud velem egyezkedni, hiszen itt az öccse velünk, akihez a fogam félig sem fűlik, tekintve, hogy ha összedugják a kis fejüket, ki tudja milyen okos dolgot eszelnek ki ellenem, ami zavaróan rossz tényező. De ha félnék, nos pont nem ettől tenném. A srácban mágia szaga terjeng és titoké. Könnyedén megfejthetném, csak a bőrt kéne egy két testrészéről lehámozni. A trónok harcában nyúzott ember zászlaja alatt vonulnék csatába.
Mila az enyém, mint olyan megvettem, egy voucher része, melyet azt hiszem ő akart a legkevésbé, de jó helye lesz mellettem, míg csendben marad, míg teszi a dolgát. És, hogy az mi? Szófogadónak lenni és csendesnek, azt szeretem, ha nem pofázik feleslegesen, noha Mila nő, mégis van, hogy megteszi.
A konyhában valami leesik, felzúg a telefonom.
Unottan összegombolom a nadrágom és az ingem után nyúlok.
- Tudom, hogy nem alszol. - a hangomban nincs lágyság, nincs kedvesség, nincs szerelem, csakis közlés van. - Lehet meg kéne nézned az öcséd. - mert vér szagot érzek, az orrlyukaim akaratlan tágulnak rá.
Őszintén szólva kifejezetten zavar a köztük lévő erős kapcsolat, ha tehetem valahol felrúgom és nem félek, hogy el fog jönni annak a pillanatnak is a szépsége, hiszen minden lehetőség elénk sétál.
A nő motyog valamit, azt hallom ki belőle, hogy hova megyek. A vállam fölött pillantok vissza, míg megrázom az ingem.
- Tessék? - halk, fenyegető kérdés, de Mila még nem ismer engem, megismétli a kérdést. Felröffenek.
- Dolgozni. - vagy bárhova, semmi köze hozzá, de leszek olyan jó arc, hogy nem jelzem mennyire tartozik rá az életem ezen és bármilyen része.
Még valamit felel, mozdul a takaró alatt, lesiklik a testéről az anyag és én akaratlan arra gondolok milyen selymes a bőre, hogy milyen finom a combján, milyen mélyen tudok belé hatolni, ahogy az előbb éppen tettem… a vágy felrobban a gyomromban. Az illat betölti a tudom és nekem kisiklik belőle, hogyan haltak meg a nők, akinek köze volt hozzám. És miként lettem az aki.
Magamhoz veszem a telefonom, rápillantok a kijelzőre, a szoba félhomálya ellenére is felold a lezárás. Az üzenet szűkszavú, egyértelmű.
Most! Szeretem Vladimirt, célratörő és kifejező, száraz és kimért. Most! Jó, most! Faszom.

Kilépek a szobából, pedig Mila kikel az ágyból és valamit duruzsol, a hangja nem kedves, nem is túl erőszakos, de érdeklődő, magára hagyom.
Igazam lesz, a bolond srác valamivel összekaszabolta magát, direkt arra sétálok el, pedig megkerülhetném.
- Ha megtennéd, hogy nem vérzed össze a konyhát. - hallom, hogy a lány mögöttem sétál ki,  meztelen talpa súrlódik a talajhoz, oly macskaléptű, pedig ember, tudom, hogy milyen köntös van rajta és azt is, hogy a teste forró, nyelek egyet, a vállam az ajtófélfának döntöm, nem állom el Mila útját.
Az illata… rablánc az elmémre. Miro tekintete elidőzik rajtam, míg a kezéből vér sírdogál a pultra, imádom ezt… sosem tudom eldönteni, hogy mit takar ez a nézés, mi rejlik a gondolatai mélyén, de már a lány be is lép mellettem, míg az ingembe bújok, ők nekilátnak az elsősegélynek. Halkan duruzsolnak, rühellem ezt… ezt a meghittséget. Felfordul a gyomrom tőle. Cipőt húzok és a kocsikulccsal a kezemben elhagyom a lakást.