“Ne azt nézd, hogy milyen gönyörűen száll a pillangó. Hanem azt is, hogy honnan érkezett.Csodálatraméltó külseje egy fájdalmas és végleges átalakulás eredménye.A pillangó röpte elvarázsol, ő mégis messze száll a védelmezni kész kezek elől, hogy a nap felé illanjon. A nap felé, amely halálra perzseli őt. “

Állok az ablak előtt és a város távoli, elmosódó fényeit, nézem amelyek megkergült szentjánosbogarakként imbolyognak a vágyfekete estében.Az eső illata cinkosan szalad körbe, pettyezi a huzat a tócsákat és fodrot vet rajtuk akár egy gyermek huncut ujjai.Kezemben a pohárban rubin szín ital ütődik a pohár falának hangtalan mozog ide-oda amidőn mozgatom. A tekintetem a távolba veszik.Pislákoló zsarátnokként tekeregnek az utakon a távolodó autók hátsó lámpái.A szobában nem hallani mást, szinte csak az én szívverésem, meg azt ahogy a házban, a folyosókon puha talpú cipők ritmusosan surrannak, amint egyre közelednek a szobámhoz. Visszasétálok a fésülködő asztalomhoz, és leülve egy ideig csak bámulom önnön arcmásomat.A fáradtságnak és a kimerültségnek nyoma sincs, ahogy minden más érzelmet vagy éppen gondolatot elrejtek lárvaszerűen feszesre mimikált arcomon.Mire a férjem belép a hálószobába, én már a hajam fésülöm egy gyöngyházfényű kefével, és pusztán a tükörből vetek rá egy hosszabb pillantást, anélkül, hogy hátra fordulnék.Nehéz pézsmaillatú arcvize, keményített gallérjának recsegő nyekergése, a mandzsettagomb villanása….minden és minden erősebbé teszi a jelenlétét, megkerülhetetlenül testes aurával tolakszik közelebb az enyémhez. Nem idegenkedem tőle, noha mostanság nem nevezhető felhőtlennek a kapcsolatunk.
Mögém lép és én egy pillanatra lehunyom a szemeimet, a fésű a fejem tetején megáll egy pillanatra, hogy aztán kövesse útját újfent lefelé, bevégezve az elkezdett mozdulatot, megregulázva egy kócosnak aligha nevezhető tincset. Viggo keze a vállamra siklik, simító mozdulata egyszerre ad jelentőségteljes biztonságot és menedéket és egyszerre önt el boldogsággal és valamiféle perverz kéjjel a tudat, hogy ezek a kezek ölni is képesek értem.Én pedig minden alkalommal, amikor csak tehetem hátba szúrom őt. Mennyire ironikusan édes az egész helyzet, nem mintha ez nekem bármikor is gondot okozott volna.Tudom, hogy miért kellettem neki, ahogyan azt hiszem ő is pontosan tisztában van azzal, hogy számomra miért volt fontos és kifizetődő a házasságunk.
- Csodálatos lett a könyved. Lenyűgöző, mondhatni, bellissima.- ajkairól a szavak őszinte mélységgel kúsznak le, bár tudom, hogy csupán egy részét olvasta el. Megtette helyette más, aki összefoglalta a lényegét.Rándulnak ajkaim, és a mosolyom megpróbálom őszintévé és hálássá faragni. Ennyi idő után is kitartóan csinálom, és úgy hiszem részben sikerül is. Legalább a színjáték végett, amelyet mindenki elhisz. A látványa legalábbis bőven elegendő. A felszín alatt senkit nem érdekel mi történik.
- Megtisztelsz drágám, hogy elolvastad.- finoman rezzennek a pillák, ajkaim íve még meg is feszül a meghatottság mímelésétől.
- Ne viccelj, le sem tudtam tenni!- ujjai lágyan kezdik masszírozni a vállaimat, én pedig a fejem oldalra billentem, mintha bele akarnék feküdni ebbe az igazán élvezetes mozdulatba.Az ujjbegyek erősen belém marnak, és megszorítja a bőrömet, akárha éppen csak el akarná mondani,pontosan tisztában van azzal, hogy hol voltam pár órával ezelőtt, és talán vallomás is a részéről, bár szükségtelen. Még az imádott arcvizén keresztül is érzem annak az olcsó jázmin és méz illatú parfümnek a bűzét, amelyet az a kis korcs balerina használ, akinek legszívesebben a tulajdon két kezemmel törném el a lábát csak azért mert létezik.
- Boldoggá teszel!- jegyzem meg egyszerűen és halkan, lágy tónusa a hangomnak olyan akár az ébredő tavaszi szellő.
Mozdul a keze és ahogy hátrahúzza hallom a zakójának puha sercenését, amint annak belső zsebébe nyúl. A tükörből figyelem minden mozdulatát. Még nem adtam meg neki azt a kegyet, hogy a szemeibe nézzek.Gusztustalanul nyomorult játékunk ez a fajta megvonás, én pedig előszeretettel élek vele.
- Azt szeretném, hogy a ma esti bemutatódon te ragyogj a legjobban! Hogy mindenki tudja kihez is tartozol!- ó édesem! Mindenki pontosan tudja, hogy kihez tartozom. Viggo előszeretettel méregeti a farkának ezen szekcióját másokéval össze, én pedig azért, hogy megtarthassam a jelenlegi státuszomat a város óriási sakktábláján, mindent meg is teszek, hogy legyen mire büszkének lennie.Közepes méretű, lapos méregzöld bársonydobozka kerül elő. Kattan a fedele, majd a férjem ujjaira szemenként kúsznak fel a gyöngyfényű csillagok. Egy gyémánt nyakék, egy csillagokat szimbolizáló drága bilincs, amivel magához láncol. A sokadik a gyűjteményemben, és a sokadik, amely tudatosítja bennem azt, hogy valójában csak egy rohadt kellék vagyok, akit időnként előszednek a cilinderből, ahova korábban belevarázsolták.De ez egy olyan játék, amelybe ha belekezdtem, már nem lehet visszavonulót fújni. Viggo sok dolgot elnéz nekem, kivéve egyet: hogy kiszálljak. De ez eddig még nem fordult meg a fejemben. Addig nem amíg ilyen dolgokkal vissza-visszaránt magához.Túl ragyogó….túlságosan a bűvkörében tart.
És van valami amit még nem bocsátana meg: ha elárulnám. Én pedig pontosan ezt teszem.
Félresepri az egyik oldalon a hajam, és óvatosan helyezi a nyakamra az ékszert, csatolja be, majd igazítja el, hogy még jobban mutasson.Pontosan illik ahhoz a haragos óceánkék ruhához amelyet a ma esti könyvbemutatómra választottam.Viggo előre hajol és valahova a vállgödrömbe hint egy csókot.
- Ha még egyszer meglátom, hogy az illendőségen túli mértékben beszélgetsz Massimo Lorenzini-vel, ezzel a nyakékkel fojtalak meg.Sono stato chiaro, caro?- a fülemnél duruzsolt, a lehelete forrón kúszott be a hallójáratom, és koppant elmém józanságán.Nyeltem egy nagyot és bólintottam.
Belül üvöltöttem és eszembe jutott a nevelőapám….visszajutottunk oda ahonnan indultam.