- Nocsak, végre egy arc, amit mindig öröm látni! - szavaim, akárcsak a negédes mosoly, mellyel megtoldom őket fémjelzés gyanánt, úgy peregnek le rezzenéstelen alakjáról, akár gleccsernek csapódó hullám vízcseppjei az őket változatlan közönnyel fogadó jég felszínéről. Való igaz, a kiismerhetetlenség rétegei között villanásnyi ideig felfedezni vélek egy csipetnyi megvetést, bosszúságának letagadhatatlan eredményét, azonban ezt csakhamar gondoskodó atyaként fedi be diszciplínájának érdes takarójával.
- Beszélnünk kell. - hallom ugyan szavait legördülni ajkairól, tekintetemet nem vetem egyenes háttal, megvetett lábakkal álló körvonalaira, helyette figyelmemet a pulton várakozó két pohár élvezi, illetve a látvány, miként borostyánfolyadék illeti falait selymes érintésével. Elégedett mosollyal nyugtázom, ahogy a töltöttségi szint eléri a tökéletes mércét, szöges ellentétben állva azon érzelemhalmazzal, mely valójában a felszín alatt örvénylik a jelenlévőnek köszönhetően.
- Áh, és én még azt hittem, hogy a sármom vonzott ide. - még néhány csepp. Folyton ezt mondogatom magamnak, pedig sosem annyi. Mégis, szüntelen kíváncsisággal figyelem, vajon hányadik lesz majd a végzetesnek bizonyuló utolsó, mely nyomán még egy acélbevonat is behorpad.
- Ez komoly. - halk, keserédes kuncogást hallatok, mielőtt a makulátlan lakozású pultnak hátat fordítanék. Hátat a tökéletességnek, miközben ujjaim között egy nem kevésbé elhanyagolható, erős, ám múlandó hazugság foglal helyet.
- Még szép, hogy az! Máskülönben nem jöttél volna ide. - nyújtom felé az egyik poharat, amit ő némi vonakodás után vesz át tőlem. Minden bizonnyal a megvetést próbálta meglelni szavaim mögött, és csak azután engedte meg kezének a felemelkedést, miután ujjak nélküli tapogatózása nem hozott eredményt. Holott ott volt, amit olyannyira keresett, az orra elé tolva, ahol a legkevésbé láthatja.
- Nem méreg. Nos, a megfelelő mértékkel legalábbis nem az. - ajánlom fel a megnyugtatást egy negédes mosoly kíséretében, hiába vagyok tisztában azzal, mennyire hidegen hagyja őt minden, ami a személyes tapasztalás limitjein kívül ragad.
- Azt akarom tudni... - ezutáni mondandója hallójárataimban halk duruzsolássá redukálódik attól a pillanattól fogva, hogy a whiskey ajkaimat érinti. Akar... igen, ezt az őszinteséget tudom értékelni, viszont eme biztonsági rés könnyedén válhat támadó felületté, amennyiben nem zabolázza a cél elérésére való, ily leplezetlen törekvéseit.
- Figyelsz egyáltalán? - nem, nem figyeltem. Nem teljesen. Válla felett épp homokórát idéző idomokat követtem le, akkor sem véve el tekintetemet, mikor a nő felém fordította fejét. A pír az arcán arra bírja szám sarkát, hogy kósza vendég legyen a másodperc birodalmában, mielőtt meglepett, s enyhén sértett arckifejezésem trónfosztást követelne meg.
- Mégis ki másra figyelnék? - annak ténye, miszerint lejátszott sakkpartikon lépegetünk végig újra és újra, nem képes megállítani abban, hogy színészeket meghazudtoló meggyőzőerővel kérjem ki magamnak azt, mit a kérdés implikál. Érzem a bensőjében fellobbanó tüzet, az infernót, melynek hője hosszúra nyúlott múltunkban megannyi boszorkányt emésztett már fel, és egyben szemtanújává válok annak is, miként veri lángjait pórázra. Üvegre szorulnak az ujjak, amik kíméletlen erővel szorulnak a rövid gyeplőre. Elegendőnek bizonyulna egy leheletnyi adalék abból, mit látogatóm lelkében ébresztettem, ahhoz, hogy a vastag falú anyag feladja a küzdelmet indulataival szemben. nem szól, mert nincs rá szükség. Némaságában ezer szó zengi be a köztünk lévő teret.
- Félek, csalódottan kell majd távoznod ma este, mert bármilyen ügyben folytattok is nyomozást, nekem nem lesz róla több tudomásom, mint a klubom bármely más tagjáról. - ez nem teljesen igaz, azonban élek a diplomatikus válasz nyújtotta lehetőségekkel, hogy verbálisan némi távolságot teremtsek kettőnk között.
- Ez biztos? - laikusok számára szimpla kérdésnek hangozhat, mások akár fenyegetésnek is vehetnék a hangnemet, melyet a férfi megüt. Most viszont rajtam a sor, hogy tüzével szemben jéggé váljak, sztoikus nyugalommal ízlelgetve azon két szót, mit felém köpött.
- Mikor nem voltam én valamiben biztos? - matt. Ő is érzi. Nem fog belőlem kiszedni semmit, anélkül semmiképp sem, hogy meg ne próbálna sarokba szorítani, azt pedig nem fogja megtenni. Úgy nem, hogy akaratán kívül az imént erősítette meg elszórt suttogások alapjára épült gyanúmat, hogy pontosan kik körül szaglászik. Bárki mástól amatőr hibának minősülne egy ilyen lépés, őtőle azonban kitelik, hogy hajlandó legyen ennyi morzsát elhinteni, csak azért, hogy láthassa a reakciómat. Ismerem a gondolkodásmódját, a félelmeit, a fenntartásait, még azt is, mit nem mond ki, így például az irányomba tanúsított bizalmatlanságát, noha ezutóbbit aligha róhatnám fel neki. Olyan vonalakon mozoghatok, melyeken ő nem. Érthető, hogy semmit nem fog készpénznek venni, amit én ajánlhatok neki. Érthető, de ettől még nem kevésbé bosszantó.
- Hacsak a továbbiakban nem kívánod igénybe venni a ház nyújtotta szolgáltatásokat, attól tartok most el kell búcsúzzak. Ha megbocsájtasz.... - ellépnék mellette, de egy erős kéz állít meg. Mellkasomnak tapasztott tenyere több, mint tartóztatás. Azon téglafal megtestülése, melyet ezen az úton tudom, nem leszek már képes áttörni. Talán sosem.
- Jobb, ha néha a hátad mögé is figyelsz. - sötét pillantással illetem, előbb a kezét, majd, tőlem tán szokatlan módon, némán találják meg íriszeim a szigorú vonásokat. Úgy hiszem meglát benne valamit, a mélységet idilli otthonként rendezve be lélektükreim mögött, az érintés ugyanis tovaillan. Ridegségét felváltja valami, amit én magam sem tudok dekódolni ebben a pillanatban. Csalódottság? Lemondás? Felismerés? Miféle pokoli tornádót eredményezhet eme triumvirátus a világ legöregebb katonájában?
- Kösz az italt! - kurta biccentésre futja csupán búcsúzóul, mindkettőnk részéről, mely valami groteszk módon mégis több, mint elegendőnek hat, hiszen a viharban is sziklaként álló alak hamarabb vonul el, mint egy nyári zápor. Nem hagyva mást maga után a nyomasztó levegőnél, az általa érintetlenül hagyott whiskeynél, s a rossz szájíznél, mely makacsul kitart, miközben az egyik hölgyvendég felé lépkedek. nem tekintek hátra vállam felett, azzal beismerném egy baljós jóslat igazát, a táblán felállt, temporális patthelyzetet, s velük, ominózus égi dörgedelemnek közeledtét.