- Két perc, Barlowe. - Úgy kaptam fel a fejem az ismerős hangra, mintha dinamitot dugott volna a hátsómba, alaposan végigmérve az asztalom túloldalán feszengő, idősödő mamlaszt. Kevés irritálóbb alakot ismertem, mint a főnököm, pedig valljuk be, nem egy nagy szám, van egy kiadója, na és akkor mégis hová szarjak? Nekem sokkal több okom lett volna itt pattogni, mondván, hogy én legalább vagyok valaki. Nem is akárki. Mégis azon kevesek közé tartoztam, akik már-már isteni származásuk ellenére is igyekeztek beolvadni a hétköznapi élet forgatagába, van egy normális állásom, és jó vagyok benne; ráadásul megdolgoztam az elismerésért, így amikor ilyen senkiházi férgek akartak ugráltatni, vagy épp megmondani, hogy szerintük mi az én dolgom, és hogyan kellene jobban csinálnom, meg kellett küzdenem az anyámtól örökölt temperamentummal, mielőtt egy kiskanál vízbe fojtottam volna őket.
- Az pont elég. - Nem barátkozni voltam itt, ujjaim egy pillanatra sem álltak meg, tovább bűvölték a klaviatúrát, közben megküzdve azokkal a bizonyos indulatokkal, amelyek elszabadultak bennem a pöffeszkedő faszfej miatt. Határidő, lapzárta, ezeket ismételgette, néha beszúrva a két szó közé a munkanélküli segélyt is, mire nagyot sóhajtottam, de nem az ijedtségtől, inkább a frusztráltságtól. Szándékosan hergelt, és ráadásul már nem először tette, pedig azt hittem, tanult a legutolsó alkalommal történtekből; nem minden nap kapott csak úgy lángra a laptopja spontán öngyulladással, miután leszedett mind a tíz körmömről, de még mindig jobb volt, mintha betörtem volna az orrát. Van, aki csak simán reménytelen.
Az órára pillantottam, ami főleg nem indokolta a vészmadárkodását, messze volt még az éjfél, én viszont egyre ingerültebben ütöttem a billentyűzetet. A cikk végén jártam, a türelmem végéről már nem is beszélve. - Megmondtam. Mindjárt kész. - Hagytam abba egy pillanatra a gépelést, tekintetem megkereste az övét, és úgy meredtem rá, mintha ezúttal egyenesen őt akartam volna lángba borítani, nem a kicseszett laptopját.
Mintha mérföldkőhöz érkeztünk volna, hirtelen megmerevedett, elhalt a hangja, és minden további nélkül kitessékelte magát a helyiségből. Na, kurvára erről van szó. Ennél kevesebbért is gyűlt már meg bajom a törvénnyel, amiket amúgy nem is annyira szerettem; megvolt a magam esze ahhoz, hogy úgy rángassak bárkit, ahogy éppen nem szégyelltem, ennek levét általában a futó hóbortjaim itták meg, de ennyit még ebben a fene nagy modern világban is megérdemeltem, nem?
Leütöttem az utolsó karaktereket, majd ingerülten rányomtam a Küldés gombra, elmormogva egy sor káromkodást, majd hátradőlve elégedetten felsóhajtottam. Megdörzsöltem az elfáradó szemeimet, közben ismét megnyitva a cikket, amit az imént továbbítottam Mr. Faszfejnek. Egyet kellene csettintenem, és a hullámok között fuldokolna ez a semmirekellő majom, és tulajdonképpen én sem értettem, hogy mi tartott vissza.
Újra felsóhajtottam, ahogy visszaolvastam az interjút, a mellkasomban valami egészen különös, szokatlan szorítást tapasztalva. Na nem a cikksorozat témájától, mert magasról tettem a drog-, és alkoholproblémákkal küzdő kamaszokra, empátia annyi szorult belém, mint egy hörcsögbe. Sokkal inkább az őket kezelő terapeuta mozgatott meg; a különös bizsergés újra végigszántott a testemen, ezt pedig már akkor is éreztem, mikor leültem vele szemben, és faggatni kezdtem ezekről a függőségekről. Nehéz volt azonosulni, mert soha nem függtem semmitől, vagy inkább szerettem játékként tekinteni a viselt dolgaimra, semmint függőségnek titulálni őket. Szinte még mindig magamon éreztem az átható tekintetét, a zavart mosolyát, miután szándékosan kellemetlen témákat vetettem fel, csak hogy zavarba hozzam. Egyértelmű célzásnak kellett volna vennem, hogy nem vevő erre, a végén még oda is szúrt egyet, hogy talán nekem sem ártana beülnöm egy terapeutához, ez pedig azóta is bárgyú mosolyra fakasztott.
A kabátom után nyúltam, magamhoz vettem a mobilomat, majd kicsit sem csendesen elhagytam a szerkesztőséget. Odakinn már leszállt az éjszaka, de már fejből tudtam, hová fog vinni az utam. Túl sok mindenhez volt hozzáférésem a főnököm tudta nélkül, így kicsit se kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy megszerezzem a terapeuta címét. Tudtam, hogy egyedül él. Ez volt az igazi felhívás keringőre. Mint egy elbaszott... függőség.