Mélyen beszippantom az illatát, hagyom, hogy az orromban robbanjon az esszencia, ami olyan különleges és szép jegyeket ad, szinte mesél, hogy ezer közül is, azonnal felismerném a sikkes eleganciát sugalló aromát, bőre-, haja jellegzetességével elegyedve, mintegy ujjlenyomatként szolgálva a fajtámnak. Nem csak az illatában hűvös, egész fizimiskájában, megjelenésében, kisugárzásában, de nem vártam mást, és számára pedig biztosan az én tettetett könnyedségem lehet szembetűnően idegen a szcenárió valóját nézve, miszerint egész eddigi életünkben most látjuk egymást először. Ezt, azt hiszem, az apámtól örököltem, aki túl jó volt a rohadt anyánknak, túl jó volt hozzám-, velem is, rövid ismertségünk során és életében. Néha szeretnék olyan lenni, mint ő volt, máskor pedig sokkal inkább pofán vágnám magam miatta, ugyanis nem véletlenül kerülhetett abba a szituációba, hogy anyámat – anyánkat – szerette töretlenül és megmásíthatatlanul.
A velem szemben álló nőről azonban még ennyit sem tudok, ugyanis feltételezem, hogy a közös szülőnk nem volt vele kapcsolatban teljesen őszinte. Az talán igaz, hogy a Norwoodok magasan hordják az orrukat, kihúzott gerinccel, feszes tartással, csak egyetlen pillantást elég vetni Thaliára, és meglehet, hogy elhiszem, hogy az apja rajta is túltesz ebben – nagyhatalmú mágus, minden joga megvan ahhoz, hogy sznob legyen -, de ettől még nem biztos, hogy bármelyikük is rossz, vagy gonosz lenne. Nem. Az én vagyok, ezt pedig egyik Norwood-, vagy a sleppjük covenjük sem vitathatja el tőlem.
Biccentek, amikor megszólal, még, ha sokkal visszafogottabb is öröme kifejezésében, mint, például én, de nem hibáztatom. Máshonnan jövünk, és, még, ha nyomokban hasonló neveltetést is kaptunk, vele ellentétben kiszakadtam a coven öleléséből, és olyan családot kaptam a sorstól, amit meg sem érdemlek, akik olyannak szeretnek, amilyen vagyok, és még Alvaro anyja sem óhajt rám erőltetni olyasmit, amit nem akarok – ez pedig még számomra is meglepő volt annakidején, de már egészen belekényelmesedtem, hogy senkinek sem kell megfelelnem.
Bár nem olvasok úgy aurát, mint ő, érzékeim ki vannak élezve másokéra, így az övéire is. Ha úgy tetszik, kiszimatolom a hazugságot, mert annak bizony szúrós szaga van. A nővéremé annyira nem, úgyhogy, ha tippelnem kellene, csak félig füllent.
- Köszönöm – fordítom arcom felé egy pillanatra. – Lesz időnk beszélgetni is, meg ilyesmi. Amit ilyenkor szokás – nevetek halkan és röviden. – Majd csak késő délután érkeznek. Te pedig addig maradsz, amíg akarsz – vagy, amíg tudsz – gondolom, de nem mondom ki egyelőre. Persze, sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp, aztán most, hogy már itt ül mellettem, hús-vér valójában, egyenesen tudom, hogy kemény menet lesz. Ezek az emberek, ezek a barátok nem olyanok, mint ő. Lehet, hogy öltönyt viselnek a férfiak, meg drága kölnit, még drágább szivart pöfékelnek és ősöreg rumot-, meg whiskyt szürcsölnek, míg a nők finomnak tűnnek a milliókat érő szettjeikben, a pacsuli szagú parfümjeikkel hintve testüket, tökéletesen belőtt hajjal... de ez csak a fecsegő felszín. Megadják a módját, gazdagok, mocskosul, de minden egyes pénzérmére-, centre-, zöld hasúra vér tapad. Olyan, amit ők ontottak ki. A halmokban álló dollármilliókat úgy gereblyézték össze, hogy közben hazudtak, loptak, mostak, csaltak, csempésztek. Nem egy ilyen finom úrinőnek való társaság, annyi szent, de ott leszek, hogy megvédjem a keselyűként köröző dögevőktől – akkor is, ha nem lenne szüksége rám.
- Elhiszem – felelem. - Itt nőttem fel, messze innen, de ott is mindig meleg van – vonom meg a vállamat. – Elviselem a hideget, de nem élvezem – fintorgok egy kicsit hozzá. - Mit kérsz? Ananász, alma, narancs, trópusi gyümölcs, kóla... felsorolni is nehéz volna, mi mindent vásároltak össze holnapra. Víz? - fürkészem a hűtő tartalmát, meg az arcát felváltva, aztán, ha döntött, akkor odaadom neki a telt poharat, s úgy támaszkodok neki a szigetnek.
- Sajnálom – kibukik belőlem, csak úgy, gondolkozás nélkül. Nem tudom, hogy tudnám úgy élni az életemet, hogy nem mondhatom ki azt, amit akarok, hogy nem tehetek úgy, ahogy csak kedvem szottyan. Thalia világa telis-tele van szabályokkal, szoros kötelékekkel, rövid láncokkal és béklyókkal, amiktől én azóta ódzkodok, hogy felnyílt a szemem és öntudatomra ébredtem. - Óvatosabb leszek – kacsintok rá, aztán nekiállok elkészíteni a Negronikat, meg kerítek magamnak valamit, amit ehetek, és, mivel nem szeretnék nagy sütés-főzésekbe bonyolódni, ezért bedobok a mikróba egy zacskó popcornt. Amíg tűzijáték módjára pattognak a szemek, a vörös folyadékkal telt poharat is átadom neki.
- Akkor koccintsunk – el kell gondolkoznom, mert annyi mindenre lenne lehetőségünk poharat emelni. A családegyesítésre, a régi kötelékekre, a közös titkunkra, hogy itt van... – az újrakezdésekre – mosolyodok el egy szívdobbanással később, és poharamat emelem.
- Szeretnél lepihenni? Vagy sétálni a környéken előtte? A szurdok aljában egész hosszan el lehet menni a part mentén.

A járat elsőosztályán utazva, lévén egyedül teszi meg a kilómétereket, bőven akad ideje elmerülni a gondolataiban; egy pohár pezsgő mellett, egy ponton az jut eszébe, hogy olyan, mintha már ismerné a testvérét, pedig még sohasem találkoztak.
Persze ez ilyen formában nem lehet igaz, tekintettel arra, hogy minden tudása az apja szájából ered, az pedig inkább csak vélemény, mintsem olyasmi, amit tényként kellene kezelnie. Nem akar a vérei között hadakozást, azonban nem ostoba, és tisztán látja, hogy a béke legcsekélyebb szikrája sem fog soha tűzzé éledni, így a legjobb szándékú tanács, illetve minden tiltás ellenére úgy döntött, vállalja az utazást.
Nem tudja, miért éppen most, mikor annyi év eltelt, de nem akar olyan túlelemző lenni a húgával szemben, mint amilyen minden mással; szüksége volna egy pontra, ami a Letáról hallott mende-mondák alapján nem a biztos pont lesz szó szerint, de valakire, aki tűzbe tenné érte a kezét, akkor is, ha ostobaságra adja a fejét. Benjamin Norwoodnak nem véletlenül nem született több utódja, bár ebbe sokan bele sem gondolnak, ennek pedig a rendkívül egyszerű oka az, hogy a férfi a tökéletes Norwoodot igyekezett szebb szó híján kitenyészteni. Az anyjáról sosem beszélt sem elismerően, sem kifejezetten szépen, így Thalia is bőséggel kérdőjelezhetné meg az öreg indíttatásait vele kapcsolatban, azt viszont nem tudná elvitatni tőle, hogy minden idejét Liába öli; a tökéletes megjelenésébe, a szóhasználatának pontosságába és helyénvalóságába, a képességeinek maximális kiaknázásába. És bár Thaliát nem zavarja, hogy az apja erre törekszik, tudja azt is, hogy amint hibázik egy nagyobbat, felesleges lesz magyarázatokat keresnie a saját bőrének mentése érdekében.
De ő talán más lesz...; gondolja, amint megpillantja a nyári melegben égő vörös hajat és a hozzá tartozó, valószínűleg bármire képes pillantást.
- Az érzés kölcsönös. – Természetesen nem számított könnyes fogadtatásra, ahogy az egymás nyakába borulás sem tűnik számára helyénvalónak, így nyújtja ő is a jobbját, mint szabad kezét, és nem ellenkezik, amikor a bőrönd kikerül a baljából. Lia akkor játszik hatalomjátékot, amikor arra feltétlenül szükség van, azonban ezt a kapcsolatot nem erre akarja alapozni, így nem lényeges jelenleg, ki és miben erősebb kettejük között.
Egységet jött teremteni a világ két végtelén, de ezt nem erővel kívánja elérni.
Chicago hűvösen szeles ölelése után furcsán érzi magát a melegben, aminek most még nem ad hangot, hiszen nincsen befolyása rá, ezért feleslegesnek gondolná; a figyelmét egyébként is más köti le, bár igyekszik nem túl feltűnően megismerni a testvére vonásait, amiket már látott, de csak képeken, arról pedig tudni, hogy néha köze sincsen a valósághoz. Leta vonásai sokat megéltek már, ez pedig mosolyt csal az arcára, ami a témát érintően, amit a húga felhoz nem tűnhet másnak, mint egy kedves, engedékeny gesztusnak.
- Örömmel találkozom velük is, emiatt ne aggódj. – Valóban előzékeny, hiszen tiltás ellenére érkezett ide, és arra számított, ketten fogják eltölteni ezt a néhány napot, szűk családi körben. A gondolat viszont szinte abszurd, lévén ők még nem család, így próbálja pozitívan megítélni a helyzetet, és arra jut végül, hogy nem árt, ha minél inkább a sűrűjében próbálnak gyúrni ebből bármit.
- Ez igazán kedves, köszönöm. – Thalia remekül maszkol bármilyen jellegű viselkedést, amire tőle szükség van, azonban elmondható, hogy a kedvessége a mostani helyzetben őszinte, és lesz is egészen addig, míg Leta nem szorítja túlzottan sarokba, ahol már nem akad más választása.
- Inkább szomjas vagyok. Furcsa az itteni meleg. – Jegyzi meg finoman, amikor beérnek, a tekintete pedig most először ragad igazán a másikon, hiszen annyira gyorsan indultak neki a vidéknek, hogy nem tudta, csak oldalról megvizsgálni magának Letát. A kérdésére azonban magát kevésbé visszafogva, ajkait összezárva, a hátát határozottan kihúzva figyeli őt egy darabig, mielőtt végül egy érdekes mosollyal az ajkain válaszolna.
- Szeretem az egyenes kérdéseket, de nem mindig szolgálhatok hasonló válaszokkal. Kérlek, ne törődj ezzel. – Leta és Thalia érdeke is, ha a részletekbe nem mennek bele túlságosan. Amióta csak napvilágot látott a tény, hogy testvére van, hogy az édesanyjának volt lehetősége felnevelni egy másik gyermekét, Liát különös módon hatalmába kerítette egyfajta védelmezési vágy, márpedig a Norwoodok szigorú világában élve bőven szükségét látja annak, hogy kiálljon a még nem is létező testvéri kapcsolatuk mellett, és védje a vele szemben állót, akit még nem is ismer egyáltalán.
- Elfogadom. – Vízre vágyna, de szeretne koccintani a másikkal, mert legyen bármilyen fájdalmakkal teli ez a találkozás mindkét fél részéről, Thalia örül, amiért végre megtörténik.

Gyermeteg izgalommal várom a nővéremet a LAX előtt a parkolóban, hanyagul nekitámaszkodva a fehér Quattroporte-nak, lusta mozdulattal emelve ajkamhoz a cigarettát, pedig szinte érezni vélem, ahogy az ujjbegyeimben gyűlik össze a jól eső feszültség. Tudom, kereshettem volna előbb is, mert abban azért mindig is biztos voltam, hogy ő nem fog keresni engem. Nem teheti – legalábbis, az anyám elbeszélései alapján, amiket róla, meg az apjáról mondott, ezt szűrtem le. Korábban pedig büszkeségből nem tettem, hiszen olyan volt, mint egy lidércnyomás, egy szellem, anyám múltjából, akit le kell győznöm. Le akartam nyomni úgy, hogy még csak azt sem tudtam, hogy kicsoda ő, Thalia, hogy mire képes, vagy mire nem, csak abban voltam holtbiztos, hogy jobbnak kell lennem nála.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy egészen kevéske hátsószándék sem vezérelt, amikor úgy döntöttem, hogy felhívom, mert nem csak és kizárólag arról van szó, hogy nagy, testvéries összeborulásra vágyok, családegyesítésre, könnyes üdvözlésekre, meg, hogy úgy tegyünk, mintha nem lennénk idegenek, mert azok vagyunk. De elég öregek vagyunk hozzá mindketten – Thalia kiváltképp -, hogy ne a szüleink, az ő szüleik, meg az ő őseik faszságai miatt feszüljünk egymásnak. És az sem elhanyagolható tényező, hogy kettőnk közül már csak ő boszorkány, azt is tudom, hogy nem akármilyen, így csak ő ért olyan dolgokhoz, amiknek a kartell hasznát veheti. Nem szeretnék tőle sokat kérni, mindössze elixíreket, varázslatos gyorsasággal ható gyógyító főzeteket, masszákat, boostereket, meg, amiket a banyák csinálnak.
De ezzel várnom kell egy kicsit, mégsem rohanhatom le így, nem igaz? Valószínűleg azzal a lendülettel fordítana nekem hátat és szállna fel a következő gépre, ami visszaindul. Különben is... Andrésnak, Alvaro öccsének, holnap lesz a születésnapja, és nem akarom, hogy bármi is beárnyékolja ezt a napot, meg az ünnepséget. Egy duzzogó boszorka pedig biztosan igazi, vérbeli party pooper lenne.
Amikor megpillantom, ellököm magam az autótól, elpöckölöm a hamvadó cigarettavéget, és elindulok felé, menet közben leveszem a napszemüvegemet is, és, amikor elé érek, megállok, hogy leplezetlenül és pofátlanul mérjem végig. Ajkam féloldalas mosolyra görbül, úgy nyújtom felé jobbomat.
- Örülök, hogy végre találkozhatunk – hátsószándék ide, vagy oda, komolyan gondolom, amit mondok. – Gyere, ott parkolok – intek fejemmel, és nyúlok a bőröndjéért, ha megengedi, ugyanis meglehet, hogy az ő ereje hatalmasabb, de én vagyok az erősebb. Így, vagy úgy, de az autóba kerül a csomag, Thalia meg az anyósülésre mellém, és a külvárosi haciendáig nem nagyon állunk meg. A pirosnál sem mindig.
- Bár nem említettem – nem az alkalmat, hanem azt, hogy mennyien leszünk -, mert nem akartam, hogy megijedj, de holnapra biztosan megérkezik majd a Cortés család többi tagja is. Szeretném, ha őket is megismernéd – hiszen ők a családom, ők befogadtak annak ellenére is, hogy nem vagyok a vérük, ők feltételek nélkül szeretnek engem. – Meg a család pár, közeli barátja. Alvarón kívül senki sem tudja, hogy mi vagyok – teszem hozzá, csak a miheztartás végett, mert szeretném, ha ez így is maradna még egy darabig.
A ház egy dombon van, hatalmas telken áll, az egyik oldalon meredek szurdok, odalent pedig a partszakasz, ahova strandra járunk, amikor itt vagyunk éppen, a másik oldalon pedig a város messzi fényei és zaja a szmogfüggönybe veszve – éppen csak pár felhőkarcoló látszik a távolból.
- Meg is érkeztünk – állítom le a motort. – Megmutatom a szobád. Nem tudom, te hogy vagy vele – nyitom már a garázsban a csomagtartót -, de én éhen veszek – a házban, a szívdobbanásokból ítélve, hárman vannak. A fiúk lövöldöznek nagyon messze innen, este pedig beveszik a várost, de én kivételesen maradok a seggemen, hiszen miféle házigazda lennék, ha itt hagynám a nővéremet?
- Érezd magad otthon – dőlök a márvány konyhaszigetnek, aztán csak fürkészem, kissé balra biccentett fejjel, mozdulatait figyelem, iszom a kisugárzását, az illatjegyeit jegyzem, vonásait kémlelem, és valahogy nem veszi be a gyomrom azt a sok szarságot, amit az anyám mondott.
– Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy eljöttél hozzám, ugye? – nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg. Réssé szűkült szemekkel figyelem egy lélegzetvétel erejéig, aztán hirtelen megpördülök tengelyem körül, és poharakért nyúlok. – Negronit?