Nem emlékszem pontosan, hogy akkor döntöttem-e el, hogy rendőr leszek vagy ez már korábban is érett bennem, de az a nap olyan elevenen él bennem, mintha most történt volna. A félelemre, ami a lövések hallatán visszhangként suhant végig az osztálytársaimon -meg rajtam is-, és a riadtságra a tanárnő arcán, amikor rádöbbent, hogy most valami nagyon okosat kell tennie ahhoz, hogy mindenki épségben haza mehessen majd.
Miután az osztály megnyert egy, a tanárnővel kötött fogadást, hogy a matek dolgozat eredményeinek átlaga eléri majd a "jó" osztályzatot, elvitte az egész osztályt egy pizzázóba, hogy a jól megérdemelt jussunkat falatozhassuk együtt. Csodás nap volt. Rengeteget nevettünk és irtó büszkék voltunk magunkra, amiért ilyen eredményt sikerült elérni. Aztán az egész katasztrófává vált.
A hátsó rész felől lövések hallatszottak, majd a bejárat előtt csikorgó kerekekkel megállt két furgon. Aztán kitört a káosz. Az asztal alá vágódtunk, sikoltozás, zokogás, edények csörömpölése és jajveszékelés töltötte be a percekkel korábban még barátságos hangulatú helyet. Ami ezek után történt, már meglehetősen zavaros. Valakit eltaláltak, én segíteni próbáltam azzal a kevés elsősegély ismerettel, amivel rendelkeztem és volt, akinek már hiába kerestem tekintetében az élet nyomait, nem találtam. Aztán engem is eltaláltak, bár erre már végképp nem emlékszem. Csak onnan tudom, hogy végül a kórházban ébredtem fel egy műtét után, ahol az anyám ott zokogott meg össze-vissza csókolgatott, majd elmondták, hogy három osztálytársam az intenzíven van, de két másik osztálytársam és a tanárnőnk, már nem volt ilyen szerencsés.

Nem tudom, hogy végül tényleg emiatt döntöttem-e úgy, hogy a rendőri pályát választom, de az biztos, hogy meghatározó volt az életem további részében. A szüleimnek persze nem tetszett, nehezen fogadták el a döntésemet és nem is igazán hitték, hogy képes leszek végig csinálni, de végül beletörődtek, hogy ez az, amit akarok. Az olyan szemét alakokat rács mögé juttatni, akik miatt ártatlanok halnak meg nap, mint nap. Akik miatt meghaltak az osztálytársaim, a legjobb fej tanárnő, akit valaha ismertem és még egy csomó más civil. Olyanok, akik csak egy nyamvadt pizzát akartak megenni aznap a szeretteik vagy barátaik társaságában. És mindez miért? A pénzért és a hatalomért.

Évekig keményen dolgoztam azért, hogy elérjem a célomat, hogy végül a kezembe vehessem a jelvényemet, ha csak szimpla járőrként is. Megannyi hosszú, fárasztó napot és éjszakát éltem át és élek át azóta is, de a lelkesedésem nem halványult, mert az a nap azóta is kísért, az emlékét magamon őrzöm, a heget ott viselem a bőrömön ami miatt, ha akarnám se tudnám mindazt elfelejteni. Megesküdtem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, ha már életben maradtam, de bármennyire is hittem, hogy az élet csak fekete és fehér, rá kellett jönnöm, hogy nem mindig az. Nem rég ismét életveszélybe kerültem, a társammal olyan helyzetbe keveredtünk, amiből nem igazán volt kiút, amikor két maffiacsalád emberei csaptak össze a nyílt utcán. Azt hittem, sőt, biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, miközben igyekeztem fedezéket találni magamnak a lövöldözésben és, amikor szembe találtam magam egy rám irányuló fegyverrel, szinte már láttam is lepörögni magam előtt életem rövid filmjét. Hallottam is eldördülni a pisztolyt, de a következő pillanatban a földre tiport valaki és annak ellenére, hogy a férfi rám nehezedő teste alig tette lehetővé, hogy levegőhöz jussak, iszonyúan hálás voltam Neki. Míg rá nem döbbentem, hogy Ő is egy közülük és pont ugyanolyan bűnöző, mint akiket el akarok kapni, azóta pedig minden szabad percemet arra áldozom, hogy felkutassam és válaszokat csikarjak ki belőle. Nem illik a sémába, nem kellett volna megmentenie és azóta sem értem, hogy miért tette.