- Anya, ne már - mormogtam a telefonba teli szájjal, az egyik kezemben a mobilt tartva, a másikban pedig egy kanalat. Az volt a csoda, hogy nem kötötte ki, hányszor rágjam meg az ételt, mert a heti egy telefonhívás nem maradhatott el, és ezt az egyet is mindig a vacsorám bánta. Az egészet egyszerű sajnálat szülte, Amelie halála előtt soha nem tartott igényt arra, hogy egy küldetés során engem hívogasson, de mióta az egyetlen húgom meghalt, már primadonnaként ragaszkodott ehhez. Mondván, tudni akarja, hogy mi van az egyetlen, még élő gyerekével. Egy családi tragédia kétségeket kizáróan átrendezte az erőviszonyokat. Mindent megváltoztatott, és ha nem lett volna elég a veszteség, még bele kellett venned a képletbe a nárcisztikus anyádat és a kiegészítőként hozzáadott papucs férjet. De ő legalább nem basztatott minden lépésemnél, mint valami paranoiás idegbeteg - ellentétben anyámmal. Bár, biztos az is hozzájárult, hogy nem ő volt a vér szerinti apánk, de ez már alig osztott vagy szorzott valamit ezen a családon. Engem nem érdekelt, a húgomnak meg... már úgyis mindegy, nem? Engem sem anyám telefonhívásai fognak megmenteni, de legalább elhiteti magával, hogy ő jó anya volt, míg éltem.
Pár másodpercig csend uralta a vonalat, aztán jött a következő felvonás. - Megint láttam a sírjánál - Ezt legalább úgy mondta, mintha tizenkét embert mészároltak volna le a temetőben. Rögtön meg is csóváltam a fejemet, közben sóhajtva egyet. - Te is ezt tennéd a helyében - mondtam az egyetlen logikus érvet, bár, a logikának ehhez a gyűlölethez semmi köze nem volt. Mintha már az első pillanatban eldöntötte volna, hogy nem fogja a családja kötelékébe fogadni azt a férfit, aki elrabolta a lánya szívét, annak ellenére, hogy Amelie a legboldogabb éveit töltötte mellette. Azt pedig, ami a végzetes estén történt, megbocsáthatatlan bűnként tartotta számon. A fejemben néha még visszhangzott anyám keserves zokogása, amikor közölték Amelie halálának tényét, és tisztán emlékeztem, hogy én sem akartam elhinni. A húgom és köztem olyan szoros kötelék élt, amire csak kevesen tesznek szert életük során, és azon az estén ezt a köteléket csak úgy elvágták. A legrosszabb az egészben mégis anyám viselkedése volt, aki eldöntötte, hogy ennek az egésznek róla kell szólnia. Szinte senkinek nem hagyta meg a lehetőséget, hogy tisztességgel gyászoljon.
- Nem akarom, hogy odajárjon - jött a tökéletesen kibúvó válasz, mire megfeszült az arcom.
- Még szerencse, hogy ezt nem te döntöd el - válaszoltam komótos hangon, majd pimasz egyszerűséggel rányomtam a telefont. Ezt a fejezetet nem akartam újranyitni. Ha igazán, kicsit is gondolt volna a lányára, tiszteletben tartotta volna a választását. A férfit, akivel le akarta élni az életét. Ugyanazt a férfit, akit bűnbaknak hozott ki a tragikus este után. Mike puszta létezése feldúlta, és nem fukarkodott közölni Vele is, hogy neki kellett volna meghalnia aznap este.
Az élet azonban nem állt meg. Ment tovább - mennie kellett.


Emberek estek a földre mellettem, a felverődő homok beterített mindent, a saját orromig se láttam. Amikor vége lett a zajnak és elhallgattak a fegyverek, nem maradt más, csak a kegyetlen, idegtépő csend. Emberek halálhörgése, a saját zihálásom, a mellkasomból zúduló vér. Ott, abban a pillanatban csak aludni akartam, lehajtani a fejemet arra az utolsó álomra, ami úgy telepedett volna rám, mintha amúgy lenne másnap. Mégis kinyitottam szemeimet, miután mintha hallottam volna valamit, a szemeim elé pedig a halott testvérem képe kúszott be. - Amelie? - kérdeztem erőtlenül, szinte képtelenül arra, hogy akárcsak egy centit is mozduljak. Ő csak közeledett felém, majd végül megállt fölöttem. Talán tényleg eljött volna az én időm is, és őt küldték, hogy magával vigyen?
Nem szólt, csak állt, azonban továbbra sem tudtam mozdulni. A feltörő érzések szinte leterítették minden megmaradt érzékszervemet, könnyek gyűltek a szemembe. Azok a könnyek, amiket azóta nem tudtam elsiratni, hogy meghalt. - Sajnálom. Úgy sajnálom - nyögtem, a fájdalom pedig egyre intenzívebben tombolt minden porcikámban. Még egyszer lehunytam a könnyektől szinte összeragadt szemeimet, de mikor újra kinyitottam, a jelenés már sehol sem volt. Valódi lépteket hallottam, mire reszketve körbepillantottam. Valakik közeledtek. Életemben nem fáztam még ennyire.


Napok óta zúgott a fülem, szinte megállás nélkül. Az orvos szerint a közelemben felrobbanó gránát volt a ludas, de ez igazából kurvára nem vigasztalt. Még éreztem a szálló port a torkomban, a fájdalmat a mellkasomban és a lábaimban, a vért a halántékomon, az ízét pedig a számban. Leginkább mégis a húgom furcsa, idegen és hideg alakja maradt meg bennem, aki mintha vigyázban állt volna mellettem, hogy kitartsak addig, míg meg nem jön a segítség. Talán mégis léteznek őrangyalok.
Hirtelen túl sok ember kezdett forgolódni körülöttem. És mikor elhangzott a mondat, amit régóta nem hallottam, egyszerre lett úrrá rajtam megkönnyebbülés és valami ólomsúlyú teher. Hazamegyek.