A rendőrnyomozókra jellemző, sztoikus nyugalommal lépek be a Mercury ajtaján, még az előtt, hogy kitakarítanák a helyet az illetékesek. Nem szeretek party pooper lenni, nem is azért időzítettem erre az időpontra a vizsgálódást, egyszerűen szinte az ölembe hullott a kínálkozó lehetőség, hogy felmérjem az olasz-amerikai maffia, Lorenziniék egyik kedvelt szórakozóhelyét, és megismerjem a szokásaikat, és kiderítsem, hogy pontosan kik múlatják itt a drága idejüket és szórják a pénzt, hát, hogyan is mondhattam volna nemet? Eredendően csupán egy füles érkezett a helyről, én pedig, tudva levő, hogy olyan vagyok, mint egy ragadozó, ha szagot fogok, az álkapcsom csattanva zárul és nem ereszt – képletesen, vagy ténylegesen -, kegyesen elvállaltam az ügyet. Nem csak a maffia szervezetének vagyok oszlopos tagja, hanem a rendőrségnek is, érthető okokból azonban össze kell szorítanom a fogaimat, és olykor még a nyelvembe is kell harapnom, olyan vadul, hogy vér serkenjen belőle, és azt kell megállíthatatlanul mantráznom magamban, hogy ez egy szükséges rossz. Valami, ami arra szolgál, hogy elérjem, amit akarok, amire olyan régóta vágyok. És a fájdalom, a szomorúság, a gyász mind-mind olyan érzések, amiket magunkévá kell tennünk, együtt kell élni ezekkel, és el kell fogadni. Hiszem, hogy ettől csak erősödök, még érinthetetlenebbé válok, mint valami kibaszott, zen guru, haha!
Tehát zárás után, hajnalban érkezünk a helyszínre: két járőr, akik szükség esetén a bejáratot biztosítják az illetéktelenek előtt, ha elhúzódna a vizsgálódás, két helyszínelő a kis retiküljével két-két táskával, a kitekkel, amikkel majd a nyomokat gyűjtögethetik, mint a szorgalmas méhek, meg én. Nyilvánvalóan azért érkezünk ebben a késői-, vagy korai órában, kinek-mi, mert az utolsó vendégek éppen csak most szállingóznak, hogy nyugovóra térjenek, dolgozni menjenek, vagy egy afterre valakihez.
Már éppen ki akarnak tenni minket, amikor is felmutatom a világjegyet: a jelvényt, ami még a tompa, gyér fényekben is élesen villan, és, bár a pultosnak halvány gőze sincs róla, hogy mit vétettek – egyelőre, amíg nem bizonyított, semmit, ugyebár, de neki ezt nem kell tudnia.
- Senki ne nyúljon semmihez – ez az egyik helyszínelő, Jim, vagy Jack, nem emlékszem pontosan, ez az első közös ügyünk, ha elhúzódik, akkor majd megjegyzem. Ismertetem a protokollt, mert azt nem csak JJ vágja fejből: biztosítottuk a helyszínt, senki nem mehet sem ki, sem be, és, ha lehetséges, ne mászkáljanak, maradjanak egy helyen, és ne aggódjanak, mindenki meg lesz hallgatva.
- Mr. Heseltonnal kezdeném – a klub híres-nevezetes tulajdonosa és vezérigazgatója, el rey del Mercury. – Itt találom ezen a korai órán? Vagy már hazafáradt, fel kell hívnom, és felébresztenem? – kérdezem, nyugodt orgánummal és olyan megnyerő mosollyal, hogy minden bizonnyal, ha nem lenne még itt, bárki megadná a telefonszámát, annak dacára is, hogy úgy érkeztem, hogy a birtokomban van az információ.
Az irodája felé irányítanak, aminek ajtaján két rövidet kopogok.
- Jó reggelt, Mr. Heselton, a hasára süt a Nap – ha nem egyedül van, azt már úgyis méterekről hallottam, tehát, ha egyedül van, ha nem, arról már az előtt tudomást szerzek, hogy a válaszát meg sem várva, pofátlanul nyissak be. – Detektív Montero – villantom meg a jelvényemet. – Szeretnék feltenni pár kérdést az ön által rendezett és biztosított szerencsejátékokkal-, és más, feltételezett bűncselekvénnyel kapcsolatban – rögtön, köntörfalazás, vagy kerülgetés nélkül a tárgyra térek, mert nem rabolnám a drága idejét.