Sosem voltam olyan, aki eltűri, ha bele szólnak az életébe, szerettem a saját kemény fejem után menni és őrült döntéseket meghozni, azt hiszem, hogy épp ennek is lettem az áldozata, mert határozottan másképp terveztem el a jövőmet. A szárnyaimat pillanatok alatt sikerült letörjék, amellyel egész életemben szabadon akartam repdesni, csak sosem tehettem meg igazán. Korábban azért nem, mert nincstelenül, aligha lehetett volna úgy élni, ahogyan azt az ember szeretné, most meg mindenem megvan, még egy olyan bankártya tulajdonosa is lettem, amelyen annyi pénz van, amennyit talán elkölteni is lehetetlen, de cserében a szabadságommal fizetek, ami sokkal rosszabb, mint mikor a testvéreim kinőtt gönceiben kellett mutatkoznom. Soha nem gyűlöltem még ennyire az életemet, mint most, és hiába tudom, hogy tilosban járok jelenleg, és, hogy milyen következményei lesznek annak, ha az engem bámuló férfi beszélni  fog, mégsem a menekülés mellett döntök, mert sajnos vagy nem, de ha valamit eltervezek, azt szeretem véghez is vinni. Ma pedig határozottan nem azzal a céllal szöktem el, hogy két pohár bor után haza is menjek. Mégis reménykedek abban miközben egyre közelebb haladok a férfi felé, hogy nem azért nézett, mert tudja ki vagyok, hanem azért, mert felkeltettem az érdeklődését. Hozzá szólnom is épp annyira tilos lenne a férjem jelenléte nélkül, mint elhagyni a házat késő este. Ehhez a világhoz én túl gyáva és kiszolgáltatott vagyok, mégis törekszem a magabiztosságommal ennek az ellenkezőjét mutatni. Hiszen ha valamit megtanultam a férjem oldalán akkor az az, hogy miképpen lehet az emberek megtévesztésével célt elérni. Még azzal sem tud kibillenteni az egyensúlyomból, hogy megerősíti bennem azt, hogy pontosan tudja kihez tartozok. Mintha én magam is kezdeném elhinni, hogy egy tárgy vagyok, aki éppen csak egy rossz ember tulajdonába került, akinek esze ágában sincs megválni tőlem. Én pedig még annak ellenére sem vagyok képes bele törődni teljesen a sorsomba, hogy mindezzel tisztában vagyok. Egyenlőre azonban nem látok egérútat, bár ennél talán sokkal fontosabb az, hogy a férfi, aki előtt lebuktam, ne jártassa el a száját. Mert számára lehet, hogy az poén lenne, de az én számomra viszont...
- Hisz te is egyedül vagy. - vágom rá szinte azonnal a választ a felém tett kérdésére, holott pontosan tudom, hogy mire gondol. Amit szabad egy férfinek, az tiltva van a nőknek. Ebben a pokolban, amibe bele csöppentem, egyáltalán nincs egyenjogúság a nemek között. A benne lévő férfiak nagyon is szeretik kihasználni azt, hogy Ők az erősebb jellem mindenféle téren. A következő kérdése bár nem lep meg, mégis megingat egy rövid ideig. - A férjem nélkül jöttem. Nem tudja, hogy itt vagyok. - vallom be végül úgy, mintha a világ legtermészetesebb tényét közölném vele épp, és bár az eredeti tervem az lett volna, hogy hazudok, de valahogy sejtem, hogy nem annyira hülye, hogy higyjem nekem. Na meg nem akarom, hogy majd "véletlenül" elszólja magát. Sóhajtva ülök fel e mellette lévő üres székre, egy halvány mosolyt varázsolok magamra, aztán közelebb hajolok hozzá, mintha csak valami titkot akarnék vele közölni. - Bízok abban, hogy meg tudunk egyezni, hogy ez így is maradjon. - a szavakat olyan megfontoltan ejtem ki, mintha teljesen biztos lennék abban, hogy nem én fogok alul maradni, holott semmiféle tervem nincs. Csak kikapcsolódni jöttem, és egyáltalán nem örülnék, ha azt bárki is tönkre tenné. Végül elhúzódok tőle, kiegyenesedve, mindkét kezemet az ölembe elhelyezve, idegesen játszadozva az ujjaimmal, hogy azzal rejtsem el, hogy azok reszketni kezdtek. Ha bármi is visszafelé sülne el, akkor hatalmas bajban leszek.
- Egy brandyt kérek. - bár nem kérdezte, de azért én mégis meghívatom magam egy italra vele, annak reményében, hogy nem Ő maga lesz majd épp az, aki bedühödve, a hajamnál fogva rángat majd haza. Mivel nem ismerem ennél jobban, nem is igazán tudom, hogy mire számíthatok tőle. Csak és kizárólag abban bízhatok, hogy szereti a kihívásokat és, hogy nem az a fajta, aki élvezi, ha nőket bántalmaznak a férjeik. Mert van olyan sejtésem, hogy azt Ő is tudja, hogy mi lesz akkor, ha Andrei nyakon csíp. Ellenben, ha Őt is magammal rántom, már lenne amivel hallgatásra bírjam. - Sveta... Fedorova. - ejtem ki végül a nevem, talán még egy grimasz is megjelent az ajkamon, bár ebben nem vagyok biztos. Nem tölt el büszkeséggel az, hogy kinek a nevét viselem.   

Hetente kétszer adódik lehetőségem arra, hogy kiszökve az arany kalitkámból, pár óra erejéig az lehessek, aki csak lenni szeretnék, a mai este is épp egy ilyen, és bár egyáltalán nem az a célom, hogy leigyam magam - nem is illene egy magamfajtához -, de mégis már a második pohár boromnál tartok és még itt sem tervezek leállni. Andrei mivel ma este is a többi sznob, úriembernek nem nevező üzleti partnerével pókerezik, én úgy gondoltam, hogy ma sem lesz semmi bajom abból, ha hozzá hasonlóan kiszellőztetem a fejem, a korábbi sem derült ki még, sőt az azelőttiek sem. Mert nem ez az első, hogy kockáztatom a lebukásomat néhány óra boldogságért cserébe, holott jól tudom, hogy hatalmas balhét rendezne le, ha a tudomására jutna, hogy jelenleg sem ott vagyok ahol lennem kéne. Jó feleségként csak annyi lenne a dolgom, hogy türelmesen várjam Őt haza, épp abban a selyem hálóingben, amelyet elő készít nekem, hogy aztán mikor részegen, vagy épp dühösen - mert sok pénzt veszített - be esik a hálószobánk ajtaján, rajtam vezethesse le a benne lévő feszültséget, újabban még azt sem érdekli, hogy van-e kedvem épp hozzá. Épp ezért szeretném kiélvezni azt, hogy nem kell elviselnem sem Őt, sem pedig semmit, ami ahhoz a pokolhoz köt, amibe önként és dalolva sétáltam bele, annak reményébe, hogy jobbá teszem a saját sorsomat, bár annak a kockázatával nem számoltam, hogy a tervem visszafelé is elsülhet. Így csakis magamnak köszönhetően vagyok most benne ragadva ebbe a világba, amelyből még csak a kiutat sem látom. Néha úgy érzem, hogy képes vagyok elfogadni a sorsomat, máskor pedig kész lennék bármire azért, hogy szabadulhassak. Mintha bármelyik is olyan egyszerű lenne.
A bor egyre könnyebben csúszik le a torkomon, miközben az ujjamon lévő, gyönyörű gyűrüt szemlélem, ami így egymagában talán többet ér, mint az a családi ház, amelyikben felnőttem, és ami sosem hiányzott még ennyire nagyon. Sokan irigykedhetnek, ha arra gondolnak, hogy micsoda tökéletes életem van, én mégis ahogyan forgatom az ujjamon lévő csillogó ékszert, semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy szeretném ledobni magamról, hsizen bilincsként láncol hozzá ahhoz az emberhez, akire még csak a férfi jelző sem illik rá. Felemelve a fejem sóhajtok egyet és egyáltalán nem számítok arra, hogy a pult végén ülő férfivel ismét össze pillantok, ami leginkább azért okoz gondot, mert mint minden mocskos alakra, rá is tökéletesen emlékszem. Két kézzel fogom meg ezúttal a pulton pihenő boros poharamat és annak a szinte teljesen megüresedett tartalmára pillantok, azon gondolkodva, hogy mit kéne tennem. Ha Ő is megismert, akkor bajban vagyok. A legjobb lenne, ha felállnék és eltűnnék azelőtt, hogy értesíthetné a férjemet, viszont azzal csak még jobban magamra hívnám a figyelmét. Végtére is Ő nincs honnan tudja, hogy Andreinek van-e tudomása a hollétemről, bár az igaz, hogy abba a világba, amelyben vagyok, csak a férfiak tehetnek azt, amit szeretnek, mi nők csak tűrünk és hallgatunk. Ismét arra pillantok, mintha abban bíznék, hogy csak képzelegtem és nem is láttam senkit, aki veszélybe sodorhat, de ismét találkozik a tekintetünk, a külömbség csak annyi, hogy most már a szabályoknak ellentmondva dohányzik is. Végül felállva a helyemről indulok meg felé - bár a kijárat is arra van -, hogy ellene is be tudjam vetni az egyedüli fegyverem, amim van: a bájom. A lépteim magabiztosak, magassarkú cipőm kopogását elnyomja a zene, amely a háttérből tölti meg a termet és nem mintha tudnám, hogy mit akarok tenni, vagy mondani, mégsem hátrálhatok most már ki. Nem kockáztathatom meg, hogy eljárjon a szája - már ha felismert -, ezért úgy kell tennem, mintha nem is tilosban járnék éppen.
- Mintha már találkoztunk volna valahol... - jegyzem meg végül, amint elég közel érek hozzá, magamra erőltetek egy halvány mosolyt, és bízok abban, hogy nem rontok el csak mindent azzal, hogy szóba állok vele. De ha menekülni kezdek, akkor az sokkal nagyobb gyanút kelthet benne. Muszáj megtartanom ezt a határozottságomat ahhoz, hogy megvédjem önmagam. Ha bármire is rájöttem a házas életem során, akkor az az: hogy kizárólag magamra számíthatok.