A halandó szív folyton vágyakozik. Minden szív másra, de nincs olyan földi teremtmény kerek e világon, aki ne vágyna valamire mindennél jobban. És ne adna meg érte bármit, hogy az ábrándból valóság váljék.
Ki ne akarna szerelmesnek lenni, vagy boldognak. Vagy szabadnak. Ki ne kívánná, azt, hogy életét egészség kísérje. Ki ne álmodozna végtelen tudásról, elismerésről, hatalomról vagy gazdagságról. Vannak akik egészen valószínűtlen dolgok után áhítoznak, mint az öröklét, az időutazás vagy a jövendölés képessége.

Én sosem vágytam nagy dolgokra, hiszen mindenem megvolt, amiről csak halandó álmodhat. Szerető módos családba születtem és nevelkedtem. Rendezett házasságom ellenére jó társam lett, királynőként bánt velem, mindent megadott, amire csak vágytam. A legfinomabb ételeket ettem, a legkényelmesebb ruhákban jártam. Nem nyomasztott nélkülözés, és a betegségek is messze elkerültek. Kivételesnek, már-már áldottnak éreztem magam. Megadatott, hogy nőként művelődjek, hogy a művészet által fejezzem ki magam. Boldog voltam. De mint minden, ez sem tartohatott örökké. Ellenségeink és irigyeink nem tétlenkedtek. A gondok sűrű gomolyfelhőként gyűltek felettünk. Túl késő volt, mikor felismertük a bajt.  Akkor kívántam életemben először, bár előre láttam volna a közelgő fenyegetést. Ha csak egyetlen pillantást vethettem volna az előttem álló jövőbe, talán minden másként alakul. De ma már tudom, így kellett történnie.

Régmúlt emlékei rég megkoptak már, mint egy vászonra festett festmény hosszú idő távlatából. Csak töredékek maradtak fent, halvány képek egy másik életből. Egy dolog azonban kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. Az a sorsfordító nap, amikor találkoztam Gitával. Bajban volt, a halálát akarták. Minden porcikám tiltakozott, az ösztöneim azt súgták, nem hagyhatom magára. Gondolkodás nélkül a védelmembe vettem másokkal együtt és önzetlen tettünk nem maradt viszonzatlan. Nem vártam jutalmat, Gita mégis megajándékozott. Kortalan életet adott és a képességet, hogy varázslatokkal és képzelerőmmel lássam és lefessem az eljövendőt. Hogy megértsem a csillagok állásában rejlő titkokat, hogy hatással legyek és formáljam a sorsot, festményeim pedig eleven jóslatok legyenek.




Egy fiatal pár lép be a galériámba.  A róluk készült esküvői portréért jöttek. Kedves mosollyal fogadom őket. A karomat kitárva jelezzem, a félreesőbb állványon áll az elkészült mestermű. A képet bordó selyem takarja, amit egy könnyed mozdulattal rántok le leleplezve az alkotást. A fiatalok arca mindent elárul. Ámulat és boldogság. A szemükben őszinte örömöt látok.
-Ez csodálatos lett Delia. - lép közelebb a lány csillogó szemekkel. Őszinte örömmel tölt el, mikor elégedettek a munkámmal. Főleg, hogy tudom, hosszú és boldog élet vár rájuk, és rövidesen gyermekáldás. A vidám párocska távozása után sóhajjal rogyok a székembe, ám a következő pillanatban megcsörren a telefonom. Hangosan felciccegek, mikor meglátom a kijelzőn megjelenő nevet: GÖRÉNY.
-Mit akarsz már megint? - szólok bele rám ritkán jellemző gorombasággal, a pultnál álló kolléganőm meg is illetődik kitörésem hallatán.
-Bocsi, csak a volt férjem! - súgom oda egy könnyed legyintéssel.
-Ne fárassz már! Nekem erre nincs időm. - prüszkölöm mérgesen, majd  egyszerűen csak kinyomom véget vetve a beszélgetésnek. Épp időben, mert újabb érdeklődők lépnek be a galéria ajtaján.