Bár a szemeim kipattantak csukott voltukból, amikor megérkezett és lehuppant a mellettem lévő ülésre, nem fordultam felé. Ő sem szólt, így én sem éreztem a késztetést arra, hogy ellenkezőleg tegyek, csupán hallgattam a fészkelődését, miközben a reptér puritán voltát bámultam. Egy részem reménykedett benne, hogy végül ott marad a parton, lekési vagy meg sem próbálja elérni a gépet és legalább pihenhetek egy kicsit, ám a megjelenésre keresztül húzta a számításaimat: egyetlen másodpercre sem voltam hajlandó  elpilledni a közelében, mert a végén még szíven szúr egy szívószállal, hátrahagyja a holttestemet, lenyúlja a pénzt vagy ő fogja learatni a babérokat. Bár, ebben az esetben nekem már tényleg olyan mindegy lenne, mi történne. Szóval már csak annak a reménye maradt, hogy békén hagy, mert egy emberekkel teli gépen kifejezetten nehezemre fog esni türtőztetni magam, ha három órán keresztül baszogatni kívánna.
A fejemre húztam a fülhallgatót és a lehető leggagyibb filmek, valamint üvöltő rockzene váltogatásával tartottam magam ébren. Meglepő módon csendben maradt, néha oldalra pillantottam rá, de igyekeztem rövid ideig rajta tartani a tekintetemet, mivel a pulzusom azonnal az egekbe szökött. Bosszantott, hogy a mocsárban tengődve és az autó hátsó ülésén ülve elhittem, hogy a kis kalandunknak talán pozitívabb kifutása is lehet, mint amire eleve számítottam: amikor megmutatta az emberi, sebezhetőbb, törékenyebb, kevésbé irritáló és nagyszájú, magához képes még kedvesnek is mondható oldalát, felmerült bennem a valós igény a megfejtésére, nem pedig csak azért akartam beszélni vele vagy mellette lenni, mert hasznot húzhattam volna belőle vagy mert kényszercselekedet volt a munka hatékony elvégzéséhez. Élveztem azokat a hosszúra nyúlt másodperceket és ő egy laza mozdulattal keresztbe vágta... mintha direkt csinálta volna. És milyen jól tette! Valószínűleg úgyis csak a sokk hatásának szólt az egész mindkettőnk részéről.
A repülési idő a valóshoz képest egy örökkévalóságnak tűnt, már nagyon megérett bennem, hogy elhagynám a repülőgép karosszériáját. A landolás után - mivel száz százalékosan nem voltam bunkó paraszt - megvártam, míg Leta elhagyta az ülőhelyét és leszállt a gépről, csupán az összekötő folyósón léptem mellé és tekintettem le rá egy futó másodpercre.
- A soha viszont nem látásra, vörös! - Biccentettem felé egyet és határozott léptekkel folytattam utamat a terminál felé. Talán volt a legjobb ötletem, amit a vele eltöltött idő alatt véghez is vittem.

Megnyugszom, amikor végre tesz egy lépést hátra, aztán nem is csak megáll ott, mint a cövek, hanem meg is indul az autó felé. Mélyet szippantok a sós levegőből, a Nap felé fordítom az arcomat, egy pillanatra még le is hunyom a szememet. Nem nézek utána akkor sem, amikor elhajt mellettem, ha tudnám a számát, akkor sem hívnám fel, és nem fogok utána rohanni. Akkor sem tennék ilyesmiket, ha a nyomorult életem múlna rajta. Persze az illata és a szavai, a dolgok, amiken keresztül mentünk, amiket véghezvittünk, velem maradnak, amitől csak még idegesebb leszek, mert szívem szerint most már tényleg széttépném, kijárna neki. Megérdemelné. Nem is azért, mert az apjával kapcsolatos kérdés és felvetés miatt ráléptem a tyúkszemére, és most így próbál bosszút állni miatta, hogy fölényeskedik, és úgy beszél velem, mintha a láncon tartott kutyája lennék, mert ez alapvetően a legkevésbé sem érdekel. Nem érdekelne, mert általában az ilyeneknek megmutatom, hogy a legkevésbé sem vagyok pórázon. Őt most éppen nem ölhetem meg, de ez részletkérdés, eljön még az a pont, amikor az életéért könyörög majd.
Leginkább azért vagyok dühös, ami az Audiban történt, félig rá, félig magamra, amiért megpróbált lyukat ütni a páncélomon és beásni magát a várárok meg a várfal alatt. Egy szívdobbanás erejéig elhitette velem, hogy bízhatok benne, pedig tudom, hogy nem tehetem. Sem benne, sem másban. A sok szarság után biztonságban éreztem magamat, és nem azért, mert olyan kicsattanó formában voltam, mint általában, hanem azért, mert elhitette velem, hogyha kell, akkor megvéd engem. De engem nem kell megvédeni – tőlem kell megvédeni másokat. Már majdnem elfelejtettem egy pillanatra, hogy mik nem vagyunk mi egymásnak, mert olyan régen éreztem már ehhez hasonlót, hogy valósággal belemartam a pillanatba és az érzésbe. Mint egy egykori drogos, aki évek óta tiszta, és elhúznak az orra előtt valamiféle anyagot, úgy nyúltam a pillanat után, mert tudom, hogy milyen jó, milyen fenséges érzés, milyen euforikus, mennyire be tudja rántani az embert és nem ereszteni – de, végtére is, tulajdonképpen nem is akarod, hogy eleresszen. Közben meg utálod magad miatta, és azt a lényt, aki vagy nélküle.
És ezt nem teszi bárki a másikkal, és ég óvjon, hogy azt állítsam ezzel, hogy Jake különleges, mert nem az. Csak egy idegesítő mitugrász. Lenne. Azt azért elismerhetjük, hogy nem sokan tették volna meg ezt értem, nem sokan merték volna, nem sokan akarták volna, mert holtan jobban néznék ki, állítólag. És egy pillanatra elhittem, hogy én is lehetek törékeny – szerencsére időben észbe kaptam, és ráeszméltem, hogy veszélyes ilyen közel engedni.
Jake pedig ott volt, amikor más nem biztos, hogy maradt volna.
Nem sietek sehova, mert szomjaztam már a magányt, kiélvezem minden percét, kitisztítom a tudatomat, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megszabaduljak a gondolatától is, mintha meghalt volna, mintha soha nem is létezett volna. Még egy pillanatra a gondolat is megfogan a fejemben, ami már a mocsárban is eszembe jutott egy hevesen tovább robogó mellékesként: megüresedett egy hely a Miami Alvilágban. Innen is a Papa hasznára lehetnék, és felvehetném újra a kapcsolatot Cortésékkel is, és kiépíthetnék egy olyan hálózatot és birodalmat, mint, amilyen volt is még Kolumbiában. Abban igazán jó voltam, a magam ura lehettem és nem tartoztam elszámolással senkinek sem. Rá kell azonban jönnöm, hogy nem kezdhetek mindent elölről, legalábbis, nem most és nem így, hogy nincs meg hozzá minden eszközöm és erőforrásom.
Ezúttal nem hazudtam Jake-nek: a parton megettem egy hot dogot, ittam egy kávét, mielőtt taxit fogtam volna – jó volna az utolsó pillanatban nem felhívni magunkat mindenféle tolvajlással a figyelmet -, és éppen a kapuzárás előtt érkezem, szélsebesen süvítve, mint egy tornádó, és csak a meggyőzőképességemnek köszönhető, hogy a marcona őr beenged.
Érzem a férfi jelenlétét és illatát, de nem keresem, csak, amikor megérkezek a sorunkhoz, leülök mellé, de nem szólok egyetlen árva szót sem. Nincs miről beszélnünk, és az lesz a legjobb, ha leszáll a gép, kilépünk az ajtón, hazamegyünk, és soha nem találkozunk többé.

A tűréshatárom nagyon a végénél járt, erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjek el ordítani vele az utca közepén. Megérdemelte volna, nem is értettem, egyáltalán hogy gondoltam egyetlen pillanatra is, hogy képes lesz kettő percnél tovább normálisan viselkedni? A rövid illúzióim, amelyek a hotel teraszán, majd az mocsárban dekkoló Audi hátsó ülésén keletkeztek hála istennek mostanra teljesen elszálltak, az önámító képzelgések helyét ismét átvette a realitás pofán csapása, amiért talán most hálásabbnak kellett volna lennem, mint bárminek ezen a világon... hallgattam felháborodott szavait, figyeltem támadó gesztusait és igyekeztem nem belelátni a viselkedésébe, hogy az alap ugyanaz, de a részletek valahogy más képet festettek róla. Az ellenséges ágálást mintha gyermeki dac váltotta volna fel, ám az tisztán észrevehető volt, hogy pont ugyanannyira nem akart a közelemben lenni, mint amennyire én igényeltem volna a kettőnk közötti távolság kiszélesítését és az állapotomon cseppet sem segített, hogy ismételten beletáncolt a személyes terem kellős közepébe. Ha öt percet kapnék következmények nélkül...!
- És még nekem kellene Xanax. - Én is fel voltam paprikázva, rajta most mégis jobban kiütköztek az idegösszeroppanás-közeli állapot jelei, habár egészen mesteri módon igyekezett palástolni. Megforgattam a szemeimet, kezemmel pedig a part irányába mutattam, nem mintha az engedélyemre szorult volna. - Tudod mit? - Védekezést imitálva magam elé emeltem a tenyereimet. - Igazad van! Menj csak! - Kis lépésekben hátrálni kezdtem és gúnyos vigyort rajzoltam az arcomra. - Menj, nyugodj meg a hullámoktól és ne állj ellen a késztetésnek, hogyha esetleg közéjük akarnál sétálni és végleg ott maradni. Én a reptéren leszek, ha jössz, jössz, ha nem, akkor nem. - Megvontam a vállaimat. - A repjegyet átdobom üzenetben. - Kész, ledobtam magamról a láncot, sarkon fordulva ismét a kocsi felé vettem az irányt és meg sem álltam addig, míg fel nem téptem, majd be nem csaptam a vezetőülés ajtaját. Én ezzel végeztem: a küldetés sikerült, életben maradtunk, a pénzt megszereztük és a lehető legpozitívabb járulékos veszteségként még a miami maffia vezérkarából is sikerült likvidálnunk két embert, ami több volt az elvártnál. Az, hogy ő innentől kezdve mihez kezd, nem az én dolgom, nekem addig kellett rá figyelnem, míg a munkát sikeresen elvégezzük és mivel mellékutakat kreált a viselkedésével, de kijavíthatatlan károkat nem okozott, az én számlámra semmit sem írhatnak fel, ami Leta Montero-val kapcsolatos lenne. Ha mégis és őmiatta döntenek úgy, hogy megbüntetnek vagy kinyírnak se baj... esküszöm megtalálom a módját, hogy visszajárjak kísérteni őt!
Beindítottam a kocsit és olyan sebességgel húztam el mellette, mintha siettem volna valahová. A hirtelen beálló csend egyszerre töltött el földöntúli örömmel és volt kifejezetten furcsa, álmodni sem mertem arról, hogy az ember fia bármihez hozzászokhat alig egy nap leforgása alatt, ha töményen kapja az arcába. Kitérő nélkül vezettem a reptérig és mivel még valóban korán volt a várható induláshoz képest, úgy döntöttem, elfoglalom magam: magamba öntöttem nagyjából két liternyi kávét, megreggeliztem, feladtam a poggyászokat, becsekkoltam, turista-üzemmódba kapcsolva bejártam az épület összes zegzugát, mire eljött az ideje, hogy elindulhassak a beszállókapu felé. A nőt még ekkor sem láttam, nem csodálkoztam volna, ha úgy dönt, mégsem jön, hanem önmagvalósításba kezd a tengerparton... azt hittem be fog toppanni és kiszívja az összes létező vérmennyiséget belőlem, a testemben szinte az összes izom megfeszült a gondolat felbukkanására. Reméltem, hogy csak és kizárólag azért reagáltam így az utóbbi órákban, mert rohadtul elegem volt belőle, amire még rátett egy lapáttal, hogy egyik életveszélyes és tervezetlen helyzetből csöppentünk a másikba, amelyek hatására a hozzáállásom, a látásmódom, a kognícióim és az érzelmeim is hasonlóképpen intenzíven fluktuáltak. Jó lesz visszatérni a megszokott kerékvágásba, ismét nyeregbe kerülni, ezt már az ülésen ülve, a fejemet az ablaknak döntve állapítottam meg. És a nyugalmam egészen addig tartott, míg megéreztem a túlontúl ismerős illat molekuláit a levegőben terjengeni...

Csak sejtem, hogy mi megy végben benne, ahogy nézem az ábrázatát, miközben belenyúlok a táskájába, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy turkálok a cuccai között, majd, miután magamra kapom a khaki pólót. Ebből a szempontból-, ha csak és kizárólag azért tusolok le, hogy megszabaduljak az esszenciától, ami csak az övé, amit már mérföldekről, ezer-, tízezer közül is felismerek, most újra belecsavarodok és magamba szippantom. És grátiszba még a férfi vérnyomása is az egekbe szökött.
- Kösz, de nem, kösz – vonom meg a vállamat, mintha untatna, de azért Jake-re mosolygok, mielőtt hátat fordítanék neki, hogy a fürdőbe menjek. A lábammal kezdem a fércelést, a kagyló mellé ülök a pultra, aztán újra le kell vennem a pólót a vállam végett. Nem venném magamra, ha rondán összevérezném a ruháját. Végül pedig a legelgyötörtebb, legfájóbb pont következik, azt szenvedem meg a legjobban, és nem túlzás azt állítani, hogy potyognak a könnyeim, annak dacára is, hogy jobb híján keresek valamit a pakkban, amibe beleharaphatok. De akkor sem adom meg neki az örömet, hogy hallja, azt az elégtételt meg végképp nem, hogy a segítségét kérem.
Nem kerüli el a figyelmemet a ténykedése a teraszon, és előbb jövök rá, hogy mit csinál, minthogy megérezném a grillgyújtó jellegzetes aromáját, vagy a füst, szúrós szagát, ami a lakásba kúszik. Aztán a telefon. Ja, hogy neki jelentenie kell? Kíváncsi vagyok, hogy mindig így a seggében vannak-e és a nyakában lihegnek a válaszokra várva, vagy ez egy különleges alkalom, azért, amiért velem kellett jönnie. Eléggé tényszerűen közölte az okokat, és nyilvánvalóan el is hiszem, hogy a maffia felsőbb-, és belsőbb köreiben nem szívesen engedtek volna el ide egyedül, de azt nem gondolom, hogy azért, amit mondott. A Papa így szeret, ahogy vagyok; pont. Nyilvánvalóan az sincs kizárva, hogy azért kell a telefonhívást lebonyolítania, amit meg én gondoltam, és, amit az adott pillanatban sem megerősíteni-, sem cáfolni nem tudott: igazából nem engem teszteltek és nem én vagyok büntiben, hanem Jake. Azt hiszem, hogy ezt majd csak ma-holnap tudjuk meg biztosan.
- Akkor én is az vagyok – kacsintok rá, majd elpakolva a maradék cuccokat a táskába, mint, amilyen például a first aid kit volt, tényleg úgy érzem, hogy a falak – legyenek bármennyire világosak, és legyen bármilyen lélegzetelállító a panoráma -, összenyomnak, fullaszt a férfi közelsége, vagy a póló illata bódít. A farmert, a fürdőben tett második köröm alkalmával felvágtam az ollóval és tovább téptem, így most rongyos-, de kamunak ható lyuk van az adott combomnál, meg a másik térdemnél.
Miközben a kocsiba pakolunk, csak arra tudok gondolni, hogy még legalább két órát kellene ott ülnünk a reptéren, szintén összezárva, és, ha tippelnem kellene, még a vécére is utánam jönne, épphogy csak nem asszisztálna a fülkében valamilyen úton-módon.
Amikor megindulok a part irányába, remélem, hogy a csomagtartó után a vezetőülés felöli ajtó is élesen csapódik majd, és sértettségében – az elmúlt napot illetően, a legutóbbi figyelmeztetésemig bezárólag, és azt figyelembe véve, hogy hogyan telt az elmúlt bő egy-két óra – elhajt egyedül a reptérre. De nincs újabb ajtócsapódás, csak a léptei zaját szűröm ki, ahogy csak a jelenlétét érzékelem, amint közeledik felém, illatát, ahogy intenzíven robban az orromban. Kezét, megfeszülő karomon, arra készülve, hogy kitépjem magam az ujjai közül, de szinte úgy ejti le a mancsát, mintha legalábbis izzó vasat fogott volna.
- Ahova akarok – felelem élesen, de nem állok meg. Kijelentésére és kérdésére a szemeimet forgatom, elnevetem magam, aztán megállok, kékjeibe vájom olíva pillantásomat, és nem tudom megállni, hogy ne másszak az aurájába, mert azt utálja. – Akkor mi a faszért vagy még itt, hm? Ott az a kurva Civic, te is be tudod indítani, tudsz vezetni. Mi tart vissza? – tárom szét karjaimat és vonom meg mindkét vállamat. Bármennyire is legyek ideges, vagy dühös, eleve is eléggé hangosan beszélek ahhoz, hogy ez a pár decibel senkinek se tűnjön fel. Nem kiabálok, de kedvem lenne elásni a homokban. – Ne aggódj, a seggemen fogok maradni, de eszemben sincs egy kibaszott üvegkalitkában üldögélni – vetem oda neki. – A partra megyek egyébként, ha annyira tudni akarod, ott is tudok várni, és legalább a hullámok megnyugtatóan mossák a köveket. Neked is ezt javaslom. Meg egy Xanaxot. Rád fér mindkettő – mérem végig, mondhatni, bájosan rámosolyogva.

A zsigereim legmélyéig éreztem, hogy nem kellett volna felé fordítanom a tekintetemet, amikor kilépett a fürdőből, mert szempillantás alatt magával ragadta a figyelmemet; követtem az alakját, miközben a kanapéhoz lépett, majd az én táskámba nyúlt és magára húzta az egyik pólómat. Jól értett az idegeim borolásához, szinte láttam magam előtt, ahogy a vérnyomásom az egekbe szökik a játszi könnyedséggel történő határátlépései miatt. Pedig semmi ördögtől való, hatalmas dolog nem történt abból kifolyólag, hogy legalább tiszta ruhát öltött és nem meztelenül akart emberek közé menni: csakhogy én távolodni akartam tőle és ha valamit csináltam, azt teljes gőzzel, így nem fért bele, hogy a saját cuccomban lássam szambát lejteni... olyan voltam, mint egy kiskutya, aki összekapcsolja a csengőszót a kaja érkezésével, az asszociációim a fagyos hozzáállás teljesen ellentétes irányába terelgettek az aktuális látvány eredményeként.
- Tartsd csak meg. - Mormogtam végül. Neked sokkal jobban áll, tettem hozzá gondolatban, mert nyilván az örömet nem fogom megadni neki, hogy hallja is a szavakat. Melyik férfi fantáziája ne indulna be, ha lát egy egyébként vonzó nőt ilyen állapotban, főleg, hogy az elmúlt napban több és intenzívebb eseményt éltek át, mint mások talán egész életükben? Pont emiatt kellett észnél lennem! Ezek csak hormonok, vágyak, ösztönök voltak és ha nem Leta-ról lett volna szó, rég megadtam volna magam nekik... vele is majdnem sikerült, szerencse, hogy az utolsó pillanatban mindig közbejött valami, legyen szó a józan eszemről vagy egy haramiacsoport támadó akciójáról. Ezért is ért megkönnyebbülésként, hogy saját magához képest egyszerűen és kötekedésmentesen kapta a kezei közé a sebei ellátására szolgáló pakkot, mert ha most csábított volna, annak ellenére, hogy jelenleg mindennél erősebb igényem lett volna a belső szervei kitépésére, valószínűleg képtelen lettem volna visszafogni magam.
Amíg ő a sérülései ellátásával foglalkozott, volt időm összeszedni a még hangárban és a mocsárban bemocskolódott ruhákat és kimenni a teraszra. A fürdőbe menet észrevettem, hogy a méretes kiugrón helyet kapott egy grillsütő is, rápakoltam a szennyezett göncöket, meglocsoltam egy kis grillgyújtó folyadékkal és néztem, ahogy a tűz martalékává válnak. A gyökerek tudtukon kívül megkönnyítették a dolgomat, bár ennyivel tartoztak azok után, amennyi fáradalmat okoztak. Míg a ruhák a tűz martalékává váltak, előkaptam a telefonomat és a gyorshívónak köszönhetően már csörgött is a Parancsnokom telefonja a jelenleg túl messzinek tűnő Chicago-ban. Lejelentettem neki a történteket, a pénz megkaparintását és hogy a hatékonyságnak hála végérvényesen megüresedett az egyik miami drogkereskedelmi hálózat vezető pozíciója; hiszen arra végképp nem lehettek felkészülve, hogy egy napon belül eltörlődik a föld színéről a vezérük és az örököse is. A Parancsnok nem volt egy megerősítéseket gyakran dobáló és inspiráló típus, ugyanakkor hallva az elégedettséget a hangjában reméltem, hogy a lelkesedése nem fog alábbhagyni, mire hazaérek és a piros pont ténylegesen bekerül a bizonyítványomba. Az FBI-al pedig majd csak személyesen közlöm, hogy sajnos vagy szerencsére sikerült néhány hullát hátrahagyni a floridai városban, nem kockáztathattam, hogy az éppen a fürdőben szenvedő nő akár egy szót is elkapjon a titkomból.
- Fogjuk rá. - Válaszoltam a gunyoros kérdésére, mikor ismét megjelent a nappaliban. Időközben a ruhák hamuvá porladtak, a grill tetejének lecsukásával befejezettnek nyilvánítottam a bizonyítékok eltüntetését, összepakolva a maradék cuccokat pedig teljes mértékben készen álltam az indulásra. Szó nélkül tettük meg a távolságot az eltulajdonított kocsiig, viszont mire bepakoltam arra lettem figyelmes, hogy a nő megint önállósította magát és jelzés nélkül indult el a part irányába. Legszívesebben behuppantam volna az autóba és hátrahagytam volna, de ha eddig nem tettem, pont az utolsó pillanatban szegjem meg a küldetésem aranyszabályát, miszerint el se mozduljak a közeléből és kövessem nyomon minden lépését? Egy sóhaj kíséretében lecsaptam a csomagtartót és utána iramodtam, mellé érve megragadtam a karját, de a mozdulatom a szándékhoz képest viszonylag gyengédre sikerült.
- Hová mész? - Nem kényszeríttettem megállásra, ujjaim gyorsan le is csúsztak a végtagjáról, felvéve a tempóját lépdeltem mellette. - Már kezd belőled tényleg nagyon elegem lenni. Miért nem ülsz meg a seggeden? - Még az is megfordult a fejemben, hogy ismét a vállaimra kapom és betuszkolom a járműbe, azzal sem törődve, ha jelenetet rendez.

Abból kiindulva, hogy én sem szeretem, ha a múltamat, vagy akár a jelenemet pedzegetik, meg úgy nagyjából-egészében azt, amikor az életemben, a fejemben, vagy a lelkemben akarnak vájkálni, megértem, hogy miért hat rá így az az egyszerű kérdés, amit feltettem az autóban, amikor olyan közel volt, hogy szinte megszámolhattam volna a cirmokat és a pöttyöket az íriszeiben. Nem áll szándékomban felhasználni ellene, akkor sem lenne, ha tudnám, hogy nagyjából mindenki a maffiában tudja, egyszerűen csak figyelmeztetni akartam, hogy több ízben vagyok veszélyes, mint ő azt gondolja rólam. Nem csak a fizikai-, természetfeletti erőmben, a farkasomban, vagy az őrületben rejlik egyedül és kizárólagosan a fenyegetés, ami a bőröm pórusaiból is úgy áramlik, mintha saját esszenciám volna, vagy a magas rizikófaktor, ami olyan nagy energiával leng körbe, hogy akár egy vörös, neon fényű ’veszedelem’ feliratot is képes lenne felvillantani a homlokom. Nem. Lehet, hogy Jake azt gondolja, hogy ilyen egyszerű a működésem, hogy nemtörődöm mód rohangálok a világban, mindenfelé sebesüléseket, bajt, ártalmat, tragédiát okozva, és a nyomomba szegődő halállal járok-kelek, mintha az volna az árnyékom. A férfinek talán csak most fogalmazódott meg a fejében a gondolat, hogy meglehet, hogy mégsem vagyok egy ostoba, felületes picsa, aki nem csak eljátssza, hogy senki és semmi más nem érdekli magán-, és a saját dolgán kívül, hanem, hogy esetleg mégis figyelek és megfigyelek, hallgatok és vizsgálok. Ha akarnám, ha lenne jelentősége, felhasználhatnám ellene az információt. Azt persze ő sem sejtheti, hogy nem csak az odaszúrás, a bántás, a fájdalom okozása volt az egyedüli célom azzal, hogy felhoztam és nyíltan rákérdeztem, hanem az, hogy saját magamat védjem. Hogy kihátráljon. Mert a gyűlölet és a megvetés, a harag és a düh annyira egyszerű, de egyben erős érzelmek, hogy olykor képesek minden mást felülírni és reformálni. Én nem őt gyűlölöm, hanem azt az érzést, amit kiváltott belőlem, egy pillanatra képes volt elhitetni velem, hogy lehetek gyenge és elesett, a sebesülések és sérülések nyomán törékeny és kiszolgáltatott. Hogy megmutatta, hogy milyen emberségesnek és kegyesnek lenni, mert, amikor megtehette volna, hogy bántson, nem tette. Belőlem ezek a dolgok már hiányoznak, kiöltem őket magamból és megöltem azt a nőt is, aki valaha érzett ilyesmit, és nem emlékszem rá-, egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy milyen volt, a lelkem már csupán egy légüres, sötét, jeges verem. Egy feketelyuk, ami mindent bekebelez és elpusztít.
A férfi hangja ráz fel, eddig észre sem veszem, hogy már olyan régóta állok, immár tisztán és illatosan a hideg víz alatt, hogy egész testemben remegek.
Elzárom a vizet és megtörölközöm, felöltözök, a pólót leszámítva, úgy megyek ki a nappalinak kikiáltott, vajszínű műbőr casting kanapé és Jake társaságába.
- Én is sok mindent akarok – vetem oda foghegyről. – Mondjuk egy póló kezdetnek tökéletesen megfelel – pofátlanul veszem ki az ő bőröndjéből az egyik felsőt. – Majd kimosom – teszem hozzá, mielőtt elöntené a vörös köd az agyát. – Vagy, igény szerint, elégetem, és kapsz egy érintetlent, nekem kurva mindegy – vonom meg a vállamat, az arcába mosolyogva.
- Nagyon feszült vagy – jegyzem meg mellékesen, már-már csevegő-, de nagyon is hideg hangon, mert tudom, hogy ez is felbassza majd az egekig. – Ha nem akarsz valamiről beszélni, elég, ha szólsz. Azt hittem, ezen már túl vagyunk – vonom fel egyik szemöldökömet, aztán már keresem is az elsősegély csomagot, hogy nekilássak a patchworknek a testem összefércelésének. Láthatóan, hallhatóan és érezhetően már visszavonta a kijelentését, amit olyan romantikusan tett az autóban. Nem tudom, mire számít. Hogy majd kétségbeesek? A segítségét kérem? Még sírva könyörgök is, esetlegesen térden állva előtte, és imádkozva hozzá, mint az emberek az isteneikhez? Hogyne...
Visszamegyek tehát a fürdőbe, a tükör elé állva varrom össze a friss sebeket – természetesen magammal hoztam Jake pólóját is, nehogy hirtelen a föld nyelje el, vagy valamilyen furcsa véletlen okán kiessen az erkélyről. A procedúra a kellemestől vajmi távoli tartományba esik, ahogy újra és újra a húsba mártom a tűt és végighúzom benne a damilt. És reszkessek bármennyire a fájdalomtól, csupán mély lélegzetvételeim, kínzott sóhajaim és keserves szisszenéseim árulhatják el neki, hogy mégsem csak egy gép vagyok, amit pusztításra programoztak.
- Boldog vagy? – kérdezem, amikor végezve, megállok előtte. – Menjünk – nem érdekel, hogy még korán van, csak azt tudom, hogy nem akarok egy légtérben összezárva maradni vele. Összeszedjük a cuccokat, a törölközőket is, kényesen ügyelve rá, hogy ne hagyjunk magunk mögött egyetlen pihét-, vagy szöszt sem, amik elárulhatják kilétünket.
Az autóhoz érve-, majd bepakolva realizálom, hogy tényleg kurva korán van még, és semmi kedvem sincs a steril fényű, reptéri váróban üldögélni, úgyhogy se szó, se beszéd megindulok a közeli partszakasz felé, ha esetleg itt hagyna, feltalálom magam és, Jake legnagyobb bánatára, úgyis ugyanazzal a repülővel megyünk vissza.

Épp csak engedtem, hogy a nő beszökjön a látóterembe, meg sem szólaltam a gunyoros megjegyzésére. Sokszor kívántam, hogy eljöjjön végre a pont, amikor nem izgat mit mond, hogyan viselkedik, mibe köt bele, mit tud véleménye szerint jobban, mint én, milyen lehetetlen és felfoghatatlan lépésre szánja el magát... és az imáim meghallgatásra találtak, mintha átlendültem volna a holtponton, már ha azt átlendülésnek lehetett nevezni, hogy az alapvető feszültségi szintem ugyan ismételten magasabbra szökött a közelében, a grandiózus kilengések elkerültek. Nem voltam dühös vagy ingerült, sokkal inkább meg akartam védeni magam és az ép elmémet tőle. Olyanba nyúlt bele, amibe nem kellett volna és engem is meglepett, hogy pont őelőtte zártam le ennyire masszívan az apám emlegetésére, hiszen a sztorit nagyjából mindenki ismerte a maffia berkein belül és kívül is, akihez közöm volt. Neki is én hoztam fel először még a hotelszobában whiskey-t szürcsölgetve! Nem volt benne semmi titok, tökéletesen fel lehetett használni az álcámhoz, de az tény, hogy mélyen és őszintén vajmi kevés emberrel beszéltem erről, egy kezemen bőven meg tudnám számolni... ő pedig úgy gyalogolt belém a témával, mint a felmelegített késpenge a tortába és meg sem állt a mellkasom közepéig. És számomra is abban a pillanatban realizálódott, hogy nem a témával volt a baj, amikor a széf ajtaja a kódot beütve megadta magát: nem a szülőm emlegetése volt a probléma, hanem a szavai tartalma, amelyek azt az érzés keltették bennem, hogy a vesémbe lát.
Ez viszont már feldühített. Feltéptem az egyik köteg csomagolását, hogy legyen róla fogalmam, legalább mennyi pénzt kell a táskába hajigálnom, nehogy kevés legyen, bár látva a készpénztömeget nem fenyegetett a csóróság veszélye. Az oroszok által megadott összegig számoltam, utána nemes egyszerűséggel belesöpörtem a bankókat a táskába - egy kis jutalék nekünk is jár címszóval. Csak akkor emeltem fel a tekintetemet, amikor a nő megjelent előttem, újabb kritikáját hallva megmerevedtek az arcizmaim, hát még amikor a hajamba nyúlva eloldalgott a fürdőszobát keresve! Eddig tartott a felspannolt nyugodalmam, legszívesebben utána nyúltam volna, a vörös loboncánál fogva rántottam volna vissza magam elé, hogy a szemeibe mélyedve az aktuális szekundum törtrészének igénye szerint azt tegyek vele, amit csak akarok.
- Te akartad. - Szóltam utána és ahogy a megtalált fürdő zárja kattant egyet, erőből csaptam vissza a széf ajtaját és dobtam le a táskát a földre. Azon logikán elindulva, hogy az aligátorok reggelijévé avanzsált barátaink szerették a szépet és a kényelmet reméltem, hogy találok egy másik fürdőszobát is, mert épp ideje volt lemosni magamról a vért, verejtéket és mocskot, valamint egy kicsit lehűteni, majd felpezsdíteni a testemet. Akár lottónyertes is lehettem volna az elgondolásom miatt, belépve a helyiségbe ledobáltam magamról a ruhákat és a zuhany alá beállva először forró vizet folyattam magamra és a homlokomat a csempének támasztottam. Egy mély lélegzet, kettő, három; a pszichológus csaj az akadémián nem baszott át minket a "figyeljünk a légzésünkre és megnyugszunk" dologgal, mivel a harapás után valóban sokat segített a csillapodásban és a farkasommal való kapcsolódásban, de jelenleg szart sem ért. Az már sokkal inkább, hogy eltekertem a zuhany csapját és jéghideg vizet kezdtem folyatni a hátamra. Megdörzsöltem az arcomat és igyekeztem a mai nap utolsó maradékát is lemosni magamról, ami talán kissé hosszadalmasra sikerült az események tükrében. Régen volt már ennyire mozgalmas és - ahogy a Parancsnok szokta mondani - termékeny napom és ehhez is az kellett, hogy a nő mellettem legyen... ahogy ismételten bekúszott a képe az agytekervényeimbe, el is zártam a vizet és egy törölközőt magam köré csavarva ballagtam vissza a nappaliba. Mintha ismerős lett volna a jelenet.
- Kapkodd magad! - Kiáltottam Leta-nak címezve. Biztos voltam benne, hogy meghallja, legfeljebb nem fogja érdekelni, ebben az esetben azt a zárat is szétszedem és kirángatom a tusolóból. Mire kiszedtem az egyik táskából a váltás ruhámat - mert hát az ember fia legyen felkészült, ha háborúba küldik - a bőrömről nagyjából megszáradt, csupán a hajamból csöpögő vízcseppek, na meg a tisztább ábrázatom jelezték az érkező nőnek, hogy részemről végeztem. - El akarom érni a fél tízes gépet. - Tisztán és érthetően jeleztem neki a szándékomat, amiről akkor sem voltam hajlandó letenni, ha földhöz veri magát. Három óra repülőút, jelenés a főnököknél és vége, soha többé nem kell látnom. Még akkor sem, ha egészen jó látvány nyújtott felfrissítve magát, a sérüléseivel tarkítva. - Még a sebeidet is össze kellene varrnod. - Mert a gépre nem szállhat fel félig nyitott, golyó lőtte roncsolódásokkal, de én az Audi hátsó ülésén tett ígéretemnek ellent tartva nem fogok ismét nekilátni befoltozni őt.

Egyszerre érzek jóleső elégedettséget, megnyugvást, és valamiféle egészen ismeretlen, belülről kapargató érzést, amikor magamra hagy az Audiban. Újra levegőhöz tudok jutni, zakatoló szívem és gondolataim lassítanak a normál ütemre, forrongó ereim és hevült bőröm csillapodik, és a befejezetlenség érzése hasít a mellkasomba. Pedig megvan a cím, ahol a pénzt találjuk, kiiktattuk Coxot és az örökösét egyaránt, és most értünk igazán egyenesbe. Nem kellene ezt éreznem, de örülök, hogy így van, mert ez azt jelenti, hogy bár a jelenünk, a sorsunk közös volt, de csupán eddig a pontig. Innentől nem kell, hogy az életem egyetlen szegmensének is a része legyen, és úgy gondolhatok vissza rá, mint az egyetlen faszfejre, akit meg kellett volna ölnöm, amire megvolt minden lehetőségem és eszközöm, akit meg kellett volna ölnöm, és mégsem tettem. Keveseknek adatik meg ez a szerencse, maradjunk inkább ennyiben. Jobb, hogy így végződött, hogy csupán megérintett, mert ezt a részt ki is tudom metszeni, és szívem szerint, ha az végleg eltörölné Jake-et, akkor a saját irhámat is képes lennék lenyúzni, agytekervényeimet legombolyítani, tűhegyre szúrni a nem múló gondolatokat és emlékeket. Ki-, és el akarom törölni őt.
Bevágódva az anyósülésre, bármit is mondok, vagy teszek, nem reagál rá, és ez a közömbösség jobban irritál, mint az, amikor a fejemhez vágta azt a sok, szép dolgot és gondolatot, vagy, amikor ujjai a torkomra fonódtak, mert nem látom rajta, hogy élne.
- Amikor kihúztuk egymást a szarból – morgom felé nézve, megvonva felé eső vállamat, tekintetemet az övébe vájva, majd elfordítom a fejemet az útról, és az elsuhanó tájat kémlelem, mintha az sokkal érdekesebb lenne. Pedig nem az, mert, ahogy elsuhannak a tereptárgyak a szemem előtt a reggeli fények játékában, olyan, mintha egy filmtekercs kockáit nézném újra, és újra, és újra, miközben disszonáns, dekadens képek jelennek meg lelki szemeim előtt, és fejben az elmúlt nap eseményeit pörgetem épp úgy, ahogy a képzeletbeli vetítő húzza és forgatja vissza a filmet.
Aztán fél óra, halotti csend után befutunk a parkolóba, az autó sebességének csökkenésére nyitom ki a szemeimet; nem aludtam, nem igazán, de csak félig voltam itt, a rádió hangjai üres, fehér zajnak hatottak a háttérben. Vele együtt szállok ki az autóból, de nem kell mondania, hogy hova tart, mert én is megjegyeztem a pontos házszámot, emeletet és ajtót, ahogyan a kódot is, amit kiszedett Crakból. Kész szerencse, hogy az ifjabb Cox nem drogozta szét oly’ annyira szivacsosra az agyát, hogy ez az iszonyatosan fontos információ megragadt valahol, az egyik lyukacsos üregben.
Nem avatkozok közbe, hagyom, hogy megmutassa, hogy újra nyeregben van, ha ez kell ahhoz, hogy lenyugodjon a picsába, mert nálam jobban senki sem tudja megérteni, hogy miért hallgat erről az egészről, hogy miért nem akar róla beszélni, és éppen ezért használtam fel ezt ellene, bár azt azért bevallom, nem gondoltam volna, hogy ez számára ilyen húsbavágó élmény lesz.
- Milyen parancsolgatós kedvedben vagy hirtelen. Kényszeríts – elnevetem magam, miközben már azóta, hogy betörtünk ide, kényelembe is helyeztem magamat a kanapén, egyik lábamat hanyagul felvetve a bútordarab ülő részére, nem törődve a bakancsom, vagy bármelyik más ruhám állapotával. Sem azzal, hogy vajon mennyi casting zajlott itt. Aztán a szemeimet forgatom és élesen beszívom a levegőt, ami unott sóhajként hagyja el ajkaimat. – Igenis, mi capitán, ahogy óhajtja – és még tisztelgek is hozzá, miként felemelkedek ültemből. Igazat kell neki adnom ebben, sőt, tovább megyek: a farmert még csak-csak helyre tudom hozni azzal, hogy letépem a szárait, de a póló, ami pontosan úgy néz ki, mintha tömegmészárláson vettem volna részt, nos... menthetetlen.
- Kevésbé voltál kurva unalmas, amikor nem voltunk idegenek - utolsó, el nem pattant húrjain táncolva, még a hajába is beletúrok, borzolva azt is, meg az idegeit is, ahogy elhaladok mellette a fürdőbe. A hotelben egyszer sem csuktam be az ajtót, de most igen, aztán tiszta törölközőt keresek, és a kurva Old Spice-on kívül nincs más, amivel lemoshatnám magamról a mocskot, a verítéket, a sarat meg a vért. A Fiji név persze nem hazudtolja meg magát, azt hozza, amit ígér: kókusz, pálma, pézsma, enyhe levendulaillat, talán a halandó orr utóbbi esszenciát meg sem érzi. Szinte jéghideg vizet folyatok a testemre, hogy teljesen lehűtsem magam és kitisztuljon az elmém.

Vettem két mély levegőt, miután beindítottam a kocsit. A járó motor hangja zene volt a füleimnek, egy lépéssel közelebb vitt a sikerhez és a lezáráshoz, amire már óhatatlanul szükségem volt. Torkig voltam a kiszámíthatatlan hangulatváltozásokkal, a futó-szaladó gondolatokkal, az intenzív emóciókkal, a csapongással, az elemi erővel felbukkanó ösztönökből és abból, hogy akkor sem tudtam volna, miképpen viseltessek, ha csak és kizárólag az intuícióimra hallgattam volna. Azt hittem, rég túl vagyok mindennemű zavarodottságon, azokon a szituációkon és embereken, akik ismeretlent tudnak mutatni és arra sarkallnak, hogy foglalkozzak velük, töprengjek rajtuk, energiát tegyek beléjük; és inkább rá sem néztem az autó felé tartó nőre, mert... a kurva életbe, sikerült beindítani a fantáziámat, méghozzá az összes lehetséges értelemben. Amennyire először igyekeztem nem tudomást venni róla, majd az ellenérzésekbe bugyolálni az elmémet, épp akkora elánnal mászott a bőröm alá, ami persze nem változtatott a tényen, hogy tipikusan abba a kategóriába tartozott, aminek a tagjait szíves-örömest elpusztítanám, már csak puszta szórakozásból is. Csakhogy az időközben megtapasztalt megfejthetetlensége árnyalta a tisztán pusztító képzelgéseimet és olyan egyveleget alkotott, amiből a lehető legjobb ötlet a kihátrálás volt, mert nem bírtam el vele. Másokkal szemben korántsem fluktuált ennyire a hozzáállásom, nem viselkedtem egyszerre bunkón, makacsul, agresszíven, majd gyengéden és törődőn, hanem konzisztens voltam, szabad, felelőtlen, független és bármit is leszartam. Pont, mint ő... a közelében viszont a ketrecbe zárt, vergődő, összezavarodott vadállat definíciójához voltam a legközelebb.
Tolatni kezdtem és nem reagáltam a megjegyzésére, miszerint rátapintott a gyengepontomra. Na, kétséget kizáróan ez az oka annak, amiért távol kell maradnom tőle! Egyetlen meggondolatlan pillantás vagy kicsúszott szó, semmi sem hagyott figyelmen kívül és nekem sokkal több vesztenivalóm volt annál, minthogy bármit megengedjek kibukni magamból őfelé. Ez a nő maga a káosz, akinek semmi sem szent és aki aktuális kénye-kedve szerint szedi az áldozatát annak függvényében, kinek az elpusztítása hasznos számára. Ha valami, akkor az tökéletesen tisztán körvonalazódott bennem, hogy neki céljai vannak... arról fogalmam sem volt, hogy mi, miért és miképpen, de ha csak magamból indultam ki, a paranoiditása és a hozzáállása, valamint hogy képességei ellenére az oroszok csecsén lógott arra engedtek következtetni, hogy küldetéssel rendelkezik és semmit sem csinál véletlenül. Ez már akkor szöget ütött a fejembe, amikor a zuhanyzóban elcsábultam és ahelyett, hogy erősebben ragaszkodtam volna a kiruccanás előnyömre fordításához és információk megszerzéséhez, belesimultam az ő akaratába. Mint egy címeres idióta. - Miért, mikor voltunk többek egymásnak? - Végül felé fordítottam a fejem, egyetlen másodpercre mélyesztettem bele a tekintetem az övébe. Idegenek. Ja. Szuper ötlet!
Fohászaim meghallgatásra találtak és a telefonom túlélve a mocsárt még működőképes állapotban volt, így bepötyögtem a címet a gps-be, még annak a lehetőségét is elvéve a nőtől, hogy az anyósülésről navigáljon. Bármit mondott vagy csinált reakció nélkül hagytam, a rádióból szóló zene- és beszédhangokra figyeltem, hogy kissé kitisztuljon a  fejem, felrázzam magam és ébren tudjak maradni. Az adrenalinháztartásom valószínűleg teljesen kifacsarodott az elmúlt órák eseményei nyomán, a végtagjaim zsibbadtak, leeresztettem, mint egy lufi, és ennek nyomás elért a tudatomig a fáradtság és az éhség is. Bő fél óra autókázást követően értünk el a megadott címre, ahol egyáltalán nem érdekeltek a járókelők, a haladó járművek és nagyjából semmi más, leparkolva kipattantam a kocsiból, kikaptam a táskákat a hátsó ülésről és elindultam a bejárat felé. Ügyet sem vetettem az útitársamra, mivel ugyebár idegenek voltunk és én azokkal kivételes alkalmaktól eltekintve nem szoktam bőbeszédű társalgásokba bocsátjkozni. A lakás ajtajához érve felébresztve elpilledő farkasomat kölcsönöztem keveset az erejéből és puszta kézzel rántottam ki a zárat a helyéről, a körülöttünk lévő csenből ítélve senki sem fogja észrevenni a rövid idő alatt, amit az ingatlanban fogunk tölteni, hogy valami hiányzik a bejárat összképéből. Beengedve magunkat a tágas, panorámás nappali látványa tárult elénk és én nem teketóriáztam, a  Crak által megadott irányban kezdtem keresni a széfet.
- Menj, zuhanyozz le. Így nem jelenhetünk meg a reptéren. - Csupán ennyit címeztem Leta felé, beütve a nyitókódot a termetes trezor falán lévő billetyűzetbe.

Látom az arcán, hogy másra gondolunk, én szívesen befejeztem volna a missziót a hotelben, nem misszionáriusban, éppen ezért játszadozik ajkam szegletében a féloldalas, cinkos mosoly, annak dacára is, hogy nem sokkal ezelőtt három golyót eresztettek árva testembe, egy pedig egészen közel járt ahhoz, hogy kilyuggassa a koponyámat. Élek, élünk, és ennél nem is kell több. Nem, ugye? Mert a több itt és most nem feltétlenül lenne kényelmes – nekem. Igyekszem elhatárolódni, újra és újra falakat emelni, ahogy azok voltak is, mielőtt idáig fajultak volna a dolgok, hogy a kocsi hátsó ülésén ülünk, szemtől-szemben, szinte érzem, ahogy meztelen lelkem felé indul. A fájdalom oltára előtt védtelennek érzem magam, kiszolgáltatottnak, miközben a férfi a sebekkel foglalkozik, ami bőven meghaladja és túlszárnyalja az elképzeléseimet arról, hogy én milyen véget szántam volna ennek az egésznek, amikor még a fa tövében ültem, és nevettem a képzeletbeli tengerparton, ami olyan élethű volt, hogy szinte bele tudtam volna marni a fehér homokba. Nem tartozik nekem semmivel, és mégis úgy fürdőzök a tekintetében, mint az óceánban, korábban tőle nem-, vagy kéjes vágy okozta, puha érintésébe olvadva. Talán most én tartozok neki, nem igaz? – a gondolat nyomán kissé jobbra biccentem a fejem, miközben vonásait fürkészem, mert az utóbbi években nem sok mindent tettek értem, vagy miattam, puszta szívjóságból, anélkül, hogy bárkinek, bármi haszna származna belőle, és én sem tettem így, tehát ez a merőben új tapasztalás azonnal beindítja a vészcsengőt a fejemben és a szívemben, ami miatt azonnal zárok, és szívem szerint kiugranék az autóból. Ha kell, leeresztett ablakon, ha haladnánk, akkor menet közben, nem érdekel. Csak azt tudom, hogy el kell menekülnöm ebből a szituációból, el kell távolodnom, minél messzebb és minél hamarabb. Így, hát, az egyik olyan dolgot hozom fel, amiről biztosan tudom, hogy nem fog tetszeni neki, mi több: dühössé teszi. A férfire, akit az apjának nevez, rám, amiért szóba hozom, és az egész világra, amiért közös sorson osztozunk, hogy most mindketten éppen itt és most, az Audi hátsó ülésére kényszerülünk, valóságos burokba, ami nem csak olyan érzéssel hat, mintha csak mi lennénk ezen a kurva planétán, hanem olyannal is, hogy miért éppen nekünk kell ezen a tenyérnyi helyen osztoznunk.
- Sosem tudtam – vonom meg a vállamat, és nem hazudok, az anyámra gondolok, a felbőszített farkasokra a sivatagban, azokra az esetekre, amikor kiálltam a régi barátaim-, vagy a családom mellett, amik nem kevés feszültséget okoztak időnként, és kivívtam velük a kívülállók haragját, vagy a kompániámra a maffiában, de még akár a Papát is ide sorolnám. Csoda, hogy még élek.
De azt tudom, hogy nem maradhatunk itt, és én sem maradhatok ebben a pillanatban tovább, és ő sem lehet kegyes hozzám, vagy kedves velem, mert ez csak megrémít.
Aztán elmosolyodok, amikor ő is észhez tér, és elkapja a csuklómat. Ha megszorítja, meg sem nyikkanok, talán akkor sem, ha ahhoz támad kedve, hogy kicsavarja. Biccentek egyet, veheti úgy, hogy megértettem, de elismerésnek szánom: amiért ráeszmélt, hogy nem szabad közel engednie, és neki is meg kell tartania a távolságot, különben megégeti magát – rajtam, velem, miattam; mindenkire ez a sors vár, Jake sem kivétel.
- Had nézzem – erősködök, bár a legtöbb, amit tenni tudok érte, hogy szerzünk valahonnan pár jégakkut, úgyis a belvárosba készülünk a lakáshoz. Persze nem engedi meg, sőt, elmenekül, éppúgy, hogy a zuhanykabinból is visszavonult. Felvettem a hanyagul földre dobott pólómat, nekem már nincs több, a másik ugyanilyen gyarló állapotban van, visszahúztam a nadrágomat, a sliccet, a gombot az apró lyukba csúsztattam, és így indultam meg az immár járó motorú Honda felé, hogy az anyósülésre csússzak.
- Nocsak – búgom csevegő hangon, miközben csak úgy mellékesen beletúrok a kesztyűtartóba, meg az ilyen-olyan, beépített tárolókba, mielőtt bekötném magam. – Szóval neked sem tetszik, amikor a múltadban vájkálnak – újabb közös pont, és, bár nem mondom ki, érzékletesen lebeg kettőnk között a ki nem mondott igazság. – Tranquilo, megjegyeztem – kocogtatom meg ép halántékomat. – Ha nem duzzogsz, nem basztatlak vele – meg amúgy sem, mert őszintén jobb volna, ha egyáltalán nem is akarnám basztatni ilyesmivel. Mi ketten nem vagyunk átlagos emberek, akik átlagos, hétköznapi és kurva unalmas dolgokról tudnának beszélni, úgyhogy kár is azt kérnem tőle, hogy felejtsük el az egészet, és viselkedjünk úgy, mint két normális, egyszerű, köznapi ember. – Mostantól lehetünk megint idegenek egymásnak – mondom inkább ezt, és nem ajánlatnak szánom, sem kérésnek, hanem szilárd, masszív kijelentésnek. Aztán még a rádiót is bekapcsolom, és felhangosítom.

- Őszintén? - Vontam fel a szemöldökömet. - Én sem. - Vallottam be töredelmesen. Meg voltam róla győződve, hogy sokkal keményebb sérülésekkel fogok kikerülni ebből a bunyóból vagy akár a fogamat is benne hagyom és a levadászottakhoz hasonlóan az aligátorok martalékává válok. Nem akartam, ám fenntartottam a lehetőségét, elvégre nem a legstabilabb partnerkapcsolattal sétáltam bele az ismeretlenbe, ha úgy tetszik, akkor teljes mértékben kiszolgáltatva Leta-nak. Persze, a döntési jogom a sajátom maradt és ahhoz bárki kérdezné ragaszkodni fogok, hogy jelentősebb veszteséggel zártuk volna a csatározást, ha nem lépek közbe. Arról nem beszélve, hogy azzal tényleg nem számoltam, hogy idáig fognak fajulni a dolgok. Eleinte csupán annyit képzeltem el, hogy néhány, a nő viselkedésétől kisült agysejttel valahogy túlélem majd ezt a másfél napot, aztán indulhatunk is vissza mindketten a megszokott életünkbe; majd elkezdett realizálódni, hogy nem lesz ennyire egyszerű a menet, habár azt hittem megállunk az első körös ellenállásnál a Hive-ban; a klubban és a mocsárban történtekkel egyáltalán nem számoltam, viszont a körülményekhez képest egészen megfelelő végefőcímet kaptunk. Azzal is elégedett voltam, hogy szanitécot kellett játszanom a nő állapota miatt... nem lett volna muszáj, de annyi jó érzés maradt bennem, hogy ne hagyjam elvérezni, ha már mindketten kijutottunk a szorult helyzetből. Nekem is kellemetlen volt látni, hogyan viseli a procedúrát, nem szívesen kínoztam, sőt... az elmúlt néhány percben több alapvetően pozitív érzés fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban, mint a kiruccanásunk során bármikor. Azt hittem ellenállni fog, erőlködni, visszafojtani a fájdalmát vagy teljesen elutasítóan viselkedni, ennek ellenére inkább tartást, hitetlenkedést, talán némi félelmet is fel véltem fedezni a tekintetében. Egy-egy pillanatra mindig leálltam, mikor felvillant benne bizalmatlanság összes testi reakciója, hogy érezze, nem akarom bántani... sőt! Annyira sebezhetőnek tűnt, hogy ösztönösen legszívesebben megsimítottam vola az arcát és annyit mondtam volna, hogy "minden rendben lesz". Magától értetődőnek tűnt, hogy közelebb húzódjak hozzá, csillapítsam az adrenalinfröccs kifutása miatti remegését, tenyerem ezen indokból simított végig ép vállán. Még az ajkaimat is összepréseltem a gondolatra és kérdése pont dőben rángatott ki annak az érzésnek a foszlányából, hogy most jó itt vele.
- Nem tudod, mikor kell csendben maradni. - Az állkapcsom megfeszült, halk sóhaj szakadt fel belőlem, szavaim szinte belehaltak az autó karosszériája közé szorult levegőbe. Újfent indulat támadt bennem, nem a düh, sokkal inkább a csalódottság által vezérelt fajtából... fél perc erejéig simultam bele a társaságába, a személyébe, az egész történésbe, amit közösen éltünk át és szintén egyetlen kérdéssel sikerült keresztül húznia az egészet. Az izmaim görcsbe rándultak, támadásnak éreztem, hogy az apámról érdeklődött, zsigeri ellenállás tört fel belőlem, mert bár a következtetése igaz volt, önkéntelenül bekapcsolt a fenyegetés, miszerint nem adhatom ki magamat egy hozzá hasonlónak. Vagy inkább senkinek sem. Ez a nő veszélyes, vérzik vagy sem, ellenáll-e vagy nem, életben vagyunk-e vagy sem. Kiszámíthatatlan, megzabolázhatatlan, nemtörődöm, önző és ezen zöld szemei vélhetően a gesztusaimnak szóló kellemes meglepődöttséget tükrözése sem változtatott. Mindössze hormonok és traumák összjátéka következtében bírhattunk ki egymás mellett pár nyugodt percet, minden más lehetőség túlzottan ördögtől származó lett volna, jól is jött az arcon csapás, mielőtt valóban belefeledkeztem volna, ki ő valójában. És hogy én ki vagyok.
- Volt már rosszabb. - Elkaptam a csuklóját, ahogy a pólómhoz nyúlt, de arra még volt ideje, hogy feljebb húzza az anyagot és szemlélje a kiterjedt véraláfutásokkal tarkított sérülésemet. A szemét gerilla tisztában volt azzal, hova üssön, hogy fájjon, minden levegővétel felért egy kisebb szenvedéssel, mivel a varázslatot a csontjaimban biztosító farkasom nagy eséllyel pihenőre tért és a feltöltődése idejére a saját emberi szervezetemre bízta a gyógyulásomat. - Induljunk. - Visszadobtam a kezemben lévő segédanyagokat a táskába és ezzel a lendülettel ki is szálltam a kocsiból. Egy hosszabb másodpercre ismét találkozott a tekintetünk a fizikai eltávolodásom előtt, majd rögvest hátat is fordítottam neki és a csomagtartóhoz léptem, amiből kiszedtem a benne maradt cuccokat; a fegyverek többsége a láp martalékává vált, egyedül a piszolyom maradt a nadrágom derekába bújtatva, a néhány ruhát és a papírjainkat tartalmazó táskát a vállamra dobtam és megindultam a Honda felé. A cuccokat hátulra pakoltam és bepattantam a vezető ülésbe, ököllel ütöttem a kormányba látva, hogy a gyökerek elég okosak voltak a kulcs magukkal viteléhez. Matattam egy kicsit a műszerfal alatt, míg megtaláltam a vezérlő vezetékeit, kitépve azokat a régi módszerrel igyekeztem elérni, hogy felbőgjön a motor és amint sikerült, már csak a nőre kellett várni, hogy átvánszorogjon ebbe a tragacsba.

Nem fájt annyira kimondani, mint gondoltam, vagy, ahogy ő gondolja, az sokkal inkább fájdalmas tény számomra, amit nem ismerek be pláne nem neki-, és magamnak is csak félig-meddig megfogalmazva a gondolatot: nélküle nem sikerült volna. És ez az, amit annyira fáj elfogadni. Még csak nem is az igazság, hogy meghalhattam volna, mert harcoltam az életemért, minden egyes lélegzetvételemért és szívdobbanásomért, ahogy őérte is kiálltam, amikor talán a legkevésbé számított rá. És ezek a dolgok azok, amik fájnak. Amiktől tartok. Nem a halál. Jobb nem érezni, vagy legalábbis nem ilyesmiket. A harag, a gyűlölet, a megvetés, a forrongó késztetés, a kínzás-, gyilkolás iránti olthatatlan vágy, mind-mind annyival egyszerűbb, ősi ösztön táplálta érzelem, amikkel éppen ezért sokkal könnyebben is boldogulok. Ezek ismerősek, régi barátok, édestestvérek. De a becsület, az áldozatkészség, a gyengédség, a beismerés, a kegyelem, a szeretet már teljesen más lapra tartoznak; igyekszem úgy elengedni őket, ahogy a hajnali, párás szellő elvitte azt a ’kösz’ szócskát – mintha nem is lett volna.
A másik meglepetés akkor ér, amikor az elsősegély csomaggal ül be mellém, nyelek egyet, ajkaim néma ó-t formálnak, ahogy hátrébb húzódok, az arcomra nem ül ki semmiféle kifejezés, úgy kémlelem Jake vonásait, tekintetét. Az azt követő pedig akkor, amikor nem megy bele a játékba, amibe hívom. Pedig most aztán megtehetné, amire annyira vágyódik, uralhatna, lenyomhatna, fel vagyok ajzva annyira-, és vagyok olyan állapotban, hogy hagyjam, mégsem teszi. Csak kihámoz az egykor fehér pólóból, rá cseppet sem jellemző gyengédséggel, én pedig úgy feszengek, mint egy sarokba szorított vadállat, láthatja a szememben, érezheti, a farkasán keresztül azt, amit az enyém közvetít. Ugyan már nem a csapdát keresem, csak nehezemre esik belesimulni ebbe a pillanatba, ezekbe a percekbe, mert nem erre vagyok kondicionálva. Felállni, lerázni magadról a mocskot, hagyni megszáradni a vért, az idő majd minden sebet behegeszt úgyis, és menetelni tovább – erről szól az életem.
A biztonsági övért nyúlok, azt húzom magam elé, és harapok bele, az ülés puha szövetébe, a szivacsba marok, arcom eltorzul a fájdalomtól, és csak azért nem ordítok, vagy morgok, mert tudom és érzem, hogy ennél már csak rosszabb lesz, ugyanis egy golyó biztosan a testemben maradt, égetve feszítve a húsomat. Erővel fojtom el a feltörni kívánkozó nyöszörgést, szűkölést, fejemet a támlának préselve. Most biztosan véresre harapnám a számat, ha nem az övbe mélyeszteném fogaimat.
És válasz helyett, satuként csapódó-szorító fogaim és ajkam résén ordításba váltó morgásom jelzi, hogy jó helyen keresi a lövedéket, azzal egy időben, hogy a golyó tompán koppan az autó kárpitján, a földön, érzem, hogy a vér a nyílt sebből-, és a könny a szememből szinte egyszerre buggyan ki. Borzongás fut végig a testemen a hőség ellenére is, a veríték a halántékomon marja a sebet. Miközben beszél, futólag pillantok rá, és gyors, alig látható mozdulattal törlöm le a könnyeket, ha bármilyen apró jelzést vagy megjegyzést tesz arra vonatkozóan, hogy elcsípte, vagy csak úgy, annyit mondok:
- Őszintén nem gondoltam volna, hogy csak én izzadok majd – fujtatva prüszkölök. – Itt mégsem maradhatunk a végtelenségig – helyeslően bólintok és válaszolok az eredeti felvetésre is, de azért eljátszok a gondolattal. Na, jó, nem pont itt, de... megüresedett egy hely a miami alvilágban.
Az utolsó, friss seb már csak megkoronázza az egészet: az adrenalin már nem fűti a testem, úgyhogy egyszerre éget minden mozdulat, és úgy reszketek, mintha legalábbis jégcsappá készülnék fagyni. Tudom, hogy mindjárt dolgozni kezd a természetfeletti szikra a véremben, és gyógyulásnak indulnak a mély, bőven vérző sebek, de rengeteg energia feszített ahhoz, hogy egy-két pillanat alatt helyre jöjjek, mint a Paradies-ban történt lövöldözés után.
- Ez is az apád miatt van? – kérdezem, amikor a varrást említi, ugyanis kórházba ezekkel a sebekkel nem mehetünk, mert az kérdéseket vetne fel, és lehet, hogy előbb dobnának minket egy-egy cartellbe, minthogy kezet fogjanak és megköszönjék az alázatos munkánkat. – Ő gonosz volt, ugye? Igazán gonosz, és elvakította valami, azért kellett ilyeneket tudnod – ez persze csak tipp, lehet, hogy a felszínt sem kapargatom, és rossz helyen tapogatózok, sőt, az is lehet, hogy annyira felhergelem a nem ide illő kérdéseimmel és felvetéseimmel, hogy az ablakba veri a fejemet, csak, hogy utána ott is összefércelhessen.
Ahogy közelebb hajol hozzám, és eltűri az útban lévő tincseket, nem mozdulok.
- Mit csinálsz? – suttogom. Nem tudom felidézni, hogy a férjemen kívül ki más ért úgy hozzám, mintha leheletvékony üvegből lenne a testem, ami egy erőteljesebb mozdulat vagy érintés okán miriádnyi, tűhegyes szilánkra törhet. A lövöldözés, a kín, a fájdalom, a halál nem ijeszt meg, de ez... ettől rettegek. – Már el is felejtettem – célzok a fejemen végighúzódó sebre, vagy az ehhez rettentően hasonló pillanatokra, magam sem tudom. Aztán észbe kapok. – A bordád – felhúzom a pólóját, csak, hogy szemügyre vehessem a felszínen megmutatkozó nyomokat, megállapítva annak súlyosságát.

Még akkor is visszhangzott a fülemben az apró, a száján valószínűleg hatalmas belső viaskodások árán kiejtett "kösz" szócska, amikor már a kocsi hátsó ülésén ültünk viszonylagos békességben. Mennyit küzdhetett ezért a néhány betűért! Arról nem beszélve, hogy én mennyit tepertem érte... nem mintha bármit bizonyítanom kellett volna neki, de jólesett, hogyha ugyan fújtató bika módjára, viszont odabökte nekem és nem ütötte tovább a tamtamot azt bizonygatva, hogy ő aztán ha az ég a földdel egybeáll is képes mindenből kiverekedni, kidumálni, kiokoskodni magát. Látva a tegnapi és mai - vagy hirtelen már azt se tudtam, éppen milyen időszámításban leledzünk - teljesítményét szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy hosszú és lehetetlennek tűnő vállalkozás lenne listába venni az általa megoldható helyzeteket, ám... itt majdnem mindketten a fogunkat hagytuk, egyedül egyikünknek és senki másnak sem sikerült volna kitáncolni a ránk küldött legalább tizenöt ember szorításából. És bár reakció nélkül hagytam a gesztusát, abból, hogy percekig kutattam az ápolását elősegítendő eszközök után, biztosra vélhette, hogy én is hálás voltam neki, amiért tette a dolgát és saját magához képest még tekintettel is volt a személyemre.
Míg öltözni kezdett, első körben kiszedtem a táskából a sebfertőtlenítőt, viszont megálltam a mozdulattal, mikor jelezte, hogy jobban tetszene neki, ha én szabadítanám meg a ruhájától. Incselkedett velem, én pedig zöld szemeibe mélyedve, farkasszemet nézve vele tettem eleget a kérésének; lassan görgettem fel a felsőtestén a kezdeti fehérrel köszönőviszonyban sem lévő megviselt anyagot elkerülve, hogy további felesleges fájdalmat okozzak neki, áthúztam a fejét és a karjain, majd a kocsi padlójára dobtam. Az elmúlt nagyjából huszonhat óra egyik percében sem láttam még ennyire sebezhetőnek és mégis, most először nem akartam bántani, csak és kizárólag segíteni és enyhíteni a fájdalmain; lehet, hogy ezért nem ültem fel most a rögtönzött csábítási kísérletének sem. Rengeteg, túl sok zúzódás, kisebb és természetesen a nagyobb sebek tarkították a hihetetlenül törékenynek tűnő testét, amelyekkel semmilyen farkas energiája sem tudott volna maradéktalanul elbánni, csodával határos módon mégis lélegzett. Tekintetemet végül ismét a vállán éktelenkedő lyukra irányítottam.
- Kellemetlen lesz. - Figyelmeztettem halkan. - Harapj bele valamibe. - A kocsi fejtámlájába, ülésébe, a karomba, mit bántam én, de következőnek egy gézlappal elkezdtem megtisztítani a sebkörnyéket, majd meg is locsoltam bőven érzéstelenítővel és fertőtlenítővel, hadd tegye a dolgát. Ezt a golyót valószínűleg még a mocsárban kilökte magából, így csak egy kis sebkezelőbe tunkolt gézt toltam a nyílásba és leragasztottam, hogy a vérzés elapadhasson. A toldás-foldás művészetében egészen jó voltam, magamat többször összevarrtam már, arról nem beszélve, hogy annak idején apámat is számtalanszor nekem kellett élhető állapotba varázsolnom. - Ha ezzel készen vagyunk és a másik kocsit be tudjuk indítani... - Szólaltam meg már az oldalán tátongó golyó ütötte sebre fókuszálva, amivel ugyanúgy jártam el, mint az előzővel, azzal a különbséggel, hogy kénytelen voltam a sebbe nyúlni ahhoz, hogy kiszedjem a golyót, mert ez sajnos bent maradt. A csipesz nem az emberi hús legjobb haverja, ezt most is muszáj volt megállapítanom. - Akkor szedjük fel a lóvét a lakásnál. - Gyakorlott ujjaimnak köszönhetően hamar kész lettem a második kisebb kráterrel is és ha a vérfoltok nagyságára és az emlékeire hagyatkoztam, még egy várt rám a bal combja környékén. Tanulva az előzőből most már kérés nélkül nyúltam a farmerje gombja után, kipattintottam a helyéről, lehúztam a cipzárt és megragadva az anyagot lejjebb kényszerítettem a lábain, hogy hozzáférhessek. Szerencse, hogy a barmok lövése nem kicsit odébb érte, mert akkor  a nő bőven alulról szagolta volna a mocsári aljnövényzetet; és az is kifejezetten mázlis volt, hogy ebből a sebből szintén hiányzott a golyó. A farkasa imádhatja őt, rengeteg energiát áldozhatott fel a védelme és a gyógyítása érdekében. Elképesztő.
- Ezek megállítják a vérzést és kibírják addig, míg kicsit összekaparjuk magunkat. Aztán majd összevarrjuk. - Mert hogy kórházba esélyes, hogy nem akart menni és eleve botor ötlet lett volna. A szivárvány összes színében pompázó sebesülésekkel pedig felesleges lett volna bármit kezdeni, de mivel észrevettem, hogy a halántékán is helyet foglalt egy terjedelmes szakadás, úgy döntöttem, még annak az ellátása simán belefért. A füle mögé tűrtem a szemébe lógó, alvadt vértől áztatott haját és mivel ez a seb kutyafüle volt a többihez képest, csak néhány sebzáró tapaszt tettem rá. - Készen is vagy. Majdnem, mint újkorodban. - Halvány mosolyt ejtettem meg felé. Talán igaza volt... többek között a sebezhető lányok is a gyengéim, mivel most, hogy láttam, ha csak fizikai síkon is, de lehetett rajta fogást találni, máris szimpatikusabbnak tűnt.

Jóleső, diadalittas borzongás fut végig a testemen, amikor elcsuklik a férfi hangja, amikor még valami életben tartja, egyetlen tizedmásodpercre, amikor rájön, hogy meghalt, de még életben van csak és kizárólag azért, hogy nyugtázza a tényt. Kiszökik belőle a levegő és az élet, tekintete ködössé válik, és rettegéssel néz a véres pofámba.
- Inkább te csinálnád, mi? Gondoltam – felelek helyette derűsen, nem, mintha egy pillanatig is ellenkeznék, egyrészt azért nem, mert most nincs annyi erőm, másfelől komolyan mondtam. De ez tényleg minden, csak nem a megfelelő hely és idő az ilyen jellegű légyottoknak, jobb is, ha ennyiben maradunk. A hajnal lassan hasadni kezd, ami azt jelenti, hogy az aligátorok hamarosan visszatérnek a szárazföldre, hogy ott töltsék a nappalt, de biztosan nem hagynának ki egy ilyen happy hourt előtte. Jake felém nyújtott kezébe kapaszkodok, a segítségével emelkedek fel ültemből, és, már épp indulnék, mert nem volna szerencsés, ha mindezen tortúra után még egy krokodil is belénk marna, és a bokánknál fogva rántana be minket a víz mélyebb szakaszába, amikor megérzem a kezét a vállamon, és felé fordítom az arcomat, a tekintetét keresem összevont szemöldökkel, de nem kérdez és nem mond semmit, csak nézi a tátongó lyukat a vállamban. Qué? – már éppen meg akarom kérdezni tőle, hogy mégis mi olyan kurva érdekes, de aztán bevillan, hogy vannak más, fontosabb kérdések. Például az, amit elismétel utánam. Miért? Nem akarom magamat előtte fényezni, szeretnék a szemében továbbra is az érinthetetlen, érzéketlen, puta loca akarok maradni, akinek gondol, és továbbra sem látok a fejébe, ugyebár, de én is megtenném érte. Sőt. Már meg is tettem. Lehet, hogy ő ezekről nem tud, vagy nem akar tudomást venni róluk, vagy azt gondolja, hogy csak vicceltem – mert biztosan mondták neki azt is a ruszkik, hogy mindig viccelek -, amikor a megölésével fenyegetőztem, vagy ráfogtam egy kést, vagy egy fegyvert, vagy a kézifék körül forogtak a gondolataim, és kánkánt jártak körülötte ujjaim. A hotelszobában. Az autóban. És úgy nagyjából bármelyik pillanat lehetett volna az utolsó, ha úgy tartja kedvem.
Kérdésére bólintok, és hallgatom, de mást is meghallok neszezni a távolból: a hüllők megérezték a friss hús és vér szagát, ami a torzókból párolog a levegőbe és a vízbe egyaránt. A nyakába kapaszkodom, de ezúttal nem azért, hogy kiszorítsam belőle a lelket, hanem átkarolom. Most már tényleg nem baszódhat el semmi, ugye?
Válaszát hallva felszalad egyik szemöldököm a homlokomon és szóra nyitom a számat, hogy aztán összepréselhessem ajkaimat, orrlyukaim ingerülten tágulnak ki, mint egy versenylónak, vagy egy bikának, ahogy megfeszítem állkapcsomat. Mindent összevetve eléggé nagy a valószínűsége annak, hogyha nincs itt, vagy nem tesz semmit, vagy esetleg otthagy, miután kiszedte a neki kellő információt Crakből, nem vagyok benne teljes mértékben biztos, hogy élve kijutok ebből a mocsárból. Ezt csak és kizárólag magamban-, és magamnak ismerem el.
- Kösz – a szó és, amit érzek, keserédes ízt hagy a számban.
Amikor az imént az elbaszódásról beszéltem, akkor valami olyasmire gondoltam, mint, ami a kocsinál várt minket: a lyukas kerek. Én is észrevettem, amikor elhaladtunk mellette, de a sóhajából ítélve Jake-nek is feltűnt.
- Szerintem a másikból nem volt idejük kivenni a kulcsot – mutatok rá, abban bízva, hogy még nem egy aligátor gyomrában van a kulcs, hanem a zárjában, a Civic-re célozva, amivel az utolsó roham érkezett. Fogalmam sincs, mit keres Jake, és kezdem elveszteni a türelmemet, miközben egyszerű, halandók számára hallhatatlan zajokra figyelek és fülelek: csak a bogarak és rovarok szárnyainak zizegése, békák halk, szinte monoton brekegése, a távolban madarak tollsuhogása, csőrök csapódása, a víz csacsogása. És az aligátorok állkapcsának csapódása, matériák szakadása. - Csak egy pótkerék van – mondom ezt olyan hangsúllyal, mintha erre emlékeztetnem kellene, és rávezetni, hogy az az egy nem fogja helyettesíteni a másikat, vagy másik hármat. Olyan egyedül van, mint mi itt a lápvidéken.
Megütközve nézek fel rá, amikor meglátom a kezében a táskát, de beljebb, hátrébb húzódok. Kérésére elmosolyodok, tengerszín lélektükreibe vájom zöldjeimet, és egy pillanattal később úgy teszek, mintha engedelmeskednék. Kihúzom a póló alját a farmer derekából, de aztán el is engedem, hogy kinyújtsam felé a karjaimat.
- Vedd le te – dorombolom a csendbe, az övéhez hasonló, kérő hangsúllyal.

Tekintetem cikázott a nő és a szinte már fél lábbal a másvilágban táncoló patkány között, szinte sürgetően pislogva, hogy történjen valami. Izzottak az ujjaim a vágytól, hogy én végezhessem ki, de pont ennyire izgatottan vártam, hogy Leta belé marjon, szétszedje vagy golyót röpítsen a fejébe. Új érzés jelent meg bennem: elégedettnek akartam látni a vöröst, elérni, hogy végre nem gunyorosba hajoljon a mosolya, hanem szívből jöjjön, ha van neki egyáltalán olyan. És amint felegyenesedett és megcsillant a tekintetében a férfi felé irányuló dühöt jelző kegyetlen villanás tudtam, hogy egyenesben vagyunk. Végignéztem, hogyan marcangolja szét, a növényzet vákuumként kebelezte be az áldozat ordítását, bennem pedig a fejemtől a lábamig idilli beteljesülés áradt szét. Kész. Vége. Megcsináltuk, elintéztük őket, teljesítettük a feladatot és közben a bestiáink is kielégültek. Karmaim egyenes arányosságban húzódtak vissza a légzésem ritmusának lassulásával, a tudatom visszaszűkült a realitásra, a farkasom komótosan visszacammogott a helyében és kellemes bizsergést hagyott maga után, olyan minőségben, amit már tényleg régen éreztem. Pár másodpercig állva a csendben mintha a világ is megállt volna, körbenézve láttam, hogy az emberfeletti pusztítás maradványai halálveremmé tették az egyébként háborítatlannak tűnő természetet és arra lettem figyelmes, hogy végképp eltűnt belőlem a bűntudat szikrája is... aminek meg kellett volna rémítenie, hiszen megfogadtam magamnak, hogyha elérem ezt a szintet, akkor kiszállok, mert ennyit nem ér az egész bosszú és az elégtétel keresése. Ám most elkezdtem másképp látni a dolgot: ha képes voltam minderre úgy, hogy éppen megerőltettem magam, mi lenne, ha nagyobb sebességre kapcsolnék?
- Te tényleg bolond vagy, ugye? - A nő búgó hangja szakított ki a merengésemből, felé fordítottam a fejem és közelebb léptem hozzá egy lépéssel, hogy felé nyújtva a kezem felhúzhassam ültéből. Végigfuttattam rajta a tekintetemet tüzetesebb figyelmet fordítva a sebeire. A vállához nyúltam, elhúztam a póló anyagát és láttam, hogy a seb ugyan mély volt, de tiszta, golyónak nyoma sem volt. Hát ezt éreztem rajta... a farkasa olyan intenzíven dolgozott a megmentésén, hogy a golyót is képes volt kiköpni magából. Szerencsés teremtmény! Csurom vér volt és még mindig szivárgott a belőle a vörös folyadék, amiből eleve rengeteget vesztett, semmi más nem hiányzott, hogyha kimegy belőle az adrenalin, összeessen nekem.  Az én szervezetem is elkezdett leengedni, megérkezett a bordámba nyilalló fájdalom, ami az agyamba hatolt és csak egy halvány félmosollyal fogadtam Leta rosszalló tekintetét és vártam, mikor fog lebaszni, amiért nem tartottam magam a tervhez és nem hagytam, hogy egyedül megoldja a szitut.
- Miért? - Felvontam a szemöldökeimet és mivel fél füllel mozgolódás zajait hallottam a mocsár távolabb eső része felől hirtelen egyik kezemmel a nő dereka, másikkal a combjai alá nyúltam és a másodperc törtrésze alatt az ölembe kaptam. Ma biztosan nem leszek aligátor csemege! - Hogy elmondhassam, hogy én megmondtam. Szükséged volt rám. - Mosolyom pimasz vigyorrá fajult és célirányos léptekkel elindultam abba az iránya, ahol legjobb sejtéseim szerint a kocsit hagytuk. Reméltem, hogy nem fog fészkelődni a karjaim között, mert neki nem hiányzott a több vérveszteség, nekem pedig az, hogy belekönyököljön az érzékennyé vált oldalamba. Mire félúton jártunk valószínűleg mindketten hallottuk, hogy a ragadozók rávetették magukat a nekik hagyott zsákmányokra és ha telezabálják magukat, esélyesen nem fognak utánunk jönni, szóval ezt is kipipálhattuk. Megfordult bennem, hogy ellenkező esetben ő vajon megmentette volna-e az én irhámat, de lehet, hogy nem is akartam tudni a választ erre a kérdésemre... főleg nem akartam belekeveredni olyan helyzetbe, aminek az lenne a vége, hogy az ő kicsi kacsóiba kerül az életem. Jobb volt nem kísérteni a sorsot ilyen gondolatokkal.
A kocsihoz érve kinyitottam a hátsó ajtót és ha hagyta, beültettem őt az ülésre. Ideges sóhajt eleresztve tapasztaltam, hogy ezek a gyökerek kilőtték a kerekeket, hogy még egyszer pluszban kibasszanak velünk. Ugyanakkor legalább nem rámolták ki a járművet, a csomagtartóba tuszkolt elsősegély-felszerelést érintetlenül hagyták, kikapva a táskát a fejemmel intettem Leta-nak, hogy húzódjon beljebb, hadd üljek mellé. - Vedd le a pólód. - Kértem, mert bár leszaggathattam volna róla, anyám úriembernek nevelt, amíg nem borult el teljesen az elméje.

Ahogy egy pillanatnak tűnő ideig lehunyom a szememet, ugyanazt látom, amit mindig, amikor az élet és a halál határmezsgyéjére érek: az óceánpartot, a legfehérebb homokkal és a legkékebb vízzel. Nincsenek sem pálmafák, sem sziklás fövenyek. A szél és a hullámok fehér zaja süvít a fülemben, szinte érzem, ahogy a hajamba tép, jólesőn végigszántva koponyámat, tarkómat és gerincfüzéremet. Egyedül a Nap hevét nem érzem a bőrömön, már csak a fényét látom. Soha meg nem tapasztalt, soha át nem élt nyugalom lesz rajtam úrrá. És onnan tudom, hogy ezúttal sem fogok meghalni, mert az ilyen helyek, az ilyen mennyeinek ható, éteri túlvilági szféra nem jár a magamfajtának. A gondolat nyomán elnevetem magam, és kinyitom a szememet, hogy újra a mocsárban legyek és az óceán meg a szél morajlását, ami olyan volt, mint, amit azokban a szép kagylókban hall az ember, felváltsa egy sokkal erőszakosabb, sokkal evilágibb moraj. Mintha a lápvidék egy szörnyeteggé változott volna, és mind a gyomrában lennénk.
Érzem a különféle eredetű vér esszenciáját az orromban robbanni, Jake farkasának erejét és haragját, a frusztrációt, amit szinte alig tud visszafogni, és talán azt fogja kívánni később, bár ne tette volna, bár eleresztette volna a láncairól a bestiát. Szinte a csontjaimig és az idegeimig hatol a másik farkas jelenléte, az az elsöprő erő, amivel a világot is képes lenne bekebelezni, az a visszafoghatatlan, vad energia. Valószínűleg ez a nyers, természetes energia húzza magához annyira az enyémet, és ezáltal engem a férfihez, mint, ahogyan minden, egymáshoz hasonló vonzza egymást.
A léptek locsogásához társul Crak visszataszító ábrázata, és már majdnem meghatódok, hogy ide hozta nekem, hogy végignézzem a szenvedését, a kínjait, a haláltusáját, és azt a pillanatot, amiért annyira odáig vagyok: amikor kihuny a fény a szeméből. Nem tudom, hogy az idő gyógyító erejének, ékes bizonyítéka, vagy a férfi-, és farkasának jelenléte okozza, hogy a friss sebekből nem csak a vér tódult kifelé, hanem egyik lövedék, a másik után, szép sorban.
Mindjárt vége – mantrázom magamban -, mindjárt vége és elmúlik.
És, míg hallgatjuk a könyörgést, az esküdözést, a jobbnál-jobb ajánlatokat, talán most először van beszarva annyira, hogy egyetlen fenyítő, fenyegető szó sem hagyja el a száját, az első golyó, aprót csobbanva esik a karomból a vízbe. Aztán elhangzik végre a pénz lelőhelye is, annak pontos címe, épphogy csak a kulcsot nem ajánlja fel, de, azt hiszem, arra már ő is rájött, hogy tényleg kurvára nincs rá szükségünk. Végül pedig a nyitókódot is kiköhögi, mielőtt az életéért könyörögne.
Amikor Jake elém veti a testet, mint egy rongybabát, a szemébe nézek, miközben feltámaszkodok ép kezemmel és fölé magasodok. A könyörgése nem érint meg, csak feldühít. Miért lennék én bárkivel is kegyes? Velem ki volt az? Alvaróval? A többi, alávaló gazemberrel a történelem során?
- A nagyobb kutya baszik, Crak – emlékeztetem a természet örökérvényű igazságára, nem, mintha hasznosíthatná eme tudást a későbbiekben, mert nincs több holnapja. A másik kezemmel torkához kapok, körmeim már karmokká lényegültek, és úgy tépem fel, kirángatva mindent, amit érek – a nyelő-, és légcsövét, a manduláit, a nyelvét, és más, apró darabokat, ki tudja, honnan -, és, ami nem szakad be a testébe, aztán messzire elhajítom.
Jake-re nézek, először komolyan, és a pillantásom valami olyasmi üzenetet hordozhat magában, hogy szóltam, kértem, hogy maradjon távol, csak ki kellett volna várnia, és megússza a törött borda nélkül, és ennél ezerszer rosszabb dolgok is történhettek volna. Én már csak tudom. Aztán gyalázatos, cinkos mosolyra feszül ajkam szeglete.
- Annyira beindultam, hogy szívem szerint most azonnal magamhoz nyúlnék – dorombolom, tényszerűen közölve, és attól nem kevésbé lesz igaz a kijelentés, hogy ez nem épp a legmegfelelőbb hely és idő arra, hogy ilyesmit műveljek. A mocsárra mindent átható és felülíró csend ereszkedik, mintha minden életet magunkba szippantottunk volna a túlélésünk érdekében.
Sok vért vesztettem, de a farkas energiái egész testemen végigrobogva dolgoznak.
- Miért nem hagytál itt? – kérdezem őszinte érdeklődéssel a pillantásomban, miközben a fába-, vagy, ha felém nyújtotta a kezét, Jake-be kapaszkodva felegyenesedek. Persze, Don Quijote sem tenne ilyet, nem hagyna cserben senkit, de azért... mégis. Bűnözők vagyunk.

Intenzíven le és fel mozgó mellkassal egyenesedtem ki és nem azért, mert elfáradtam volna; épp ellenkezőleg, dübörgött bennem az energia és az adrenalin, felszabadító érzés volt az összes láncomat ledobni és engedni, hogy az egyébként hőn szeretett bestiám is előtörjön belőlem. Évek hosszú kapcsolata állt mögöttünk, amely során megtanultuk kezelni egymást és úgy élni a kettőnk közösségében, hogy neki és nekem is jó legyen, ehhez pedig hozzátartozott, hogy figyelembe vettem azokat az eseteket, amikor nyomatékosan kérte, sőt, követelte, hogy engedjem szabadon. Még így is visszafogtam valamennyire, mert sokkal jobban érezte volna magát és nekem is jobban feküdt volna, ha teljes mértékben átveszi felettem az uralmat és saját alakját öltve kiszalad a világból és mindent elpusztít, ami az útjába kerül, de talán ennyivel is megelégszik. Tombolni akart, kiadni magunkból minden feszültséget, ami napok óta tobzódott és az elmúlt órákban többször is a tetőfokára hágott, élvezte, hogy vér, húscafatok, belső szervek maradványai és mocsok borítja a gazdája testét és mivel én is átadtam magam az ösztöneimnek és a tudatosságom csupán apró fényként pislákolt, összeolvadva vele éltem meg az elégedettséget. Ezt csak fokozta Crak rémült ábrázata, a pofáján szinte táncot jártak a különböző félelemmel rokon érzelmek és katasztrófa-közeli gondolatok, főleg, hogy a sárban ücsörögve és a sebeit szorongatva láthatta, innen már nincs menekvés. Sebek? Meglőtték.
Egy hosszú pillanat erejéig hátranéztem Leta felé. A szemgödreim meleg, lángoló érzetéből ítélve a tekintetem töretlenül sárgán villogott, a nő vérének különleges, fűszeres illata az orromba kúszott és jelezte, hogy permanensen csordogált kifelé belőle az éltető folyadék és még így is volt annyi lélekjelenléte, hogy megpróbálja hatástalanítani a mitugrászt. Oké, el kell ismernem, ez nem semmi, szusz van benne rendesen! Szinte kézzel tapinthatóan éreztem, ahogy az ő saját farkasa munkálkodik a testében, igyekezett megmenteni, erőnek erejével harcolt, ami miatt a sajátom nemhogy csillapodott volna, hanem ismét megmozdult bennem. Soha nem tapasztaltam ehhez hasonlót, átható késztetés kényszerített a cselekvésre és hogy ne veszítsünk több időt, három lépésen belül Crak előtt termettem, a nyakánál fogva ragadtam meg és ráncigáltam a földön fekvő nő elé. Amint földre került a feje tetejére nyomtam a tenyeremet, hogy jóízűen belekóstolhasson a posvány iszapos talajába, akkor húztam ki belőle, amikor a vélhető végtagfájdalmai ellenére is kapálódzni kezdett.
- Egyszer kérdezem meg. - A hangom inkább imponált morgásnak, mint emberi hangnak, a szorításom sem enyhült, szerettem volna az ő torkát is feltépni a karmaimmal. - Hol van az a kurva pénz? - Nem volt garantálható, hogy igazat fog mondani, a mocskos férgeknek szokása volt a hazudozás, de azt megfogadtam, hogy ez a szarházi két percen belül akkor is aligátorkaja lesz, ha a saját karomat is vele kell adnom a ragadozóknak. Amennyiben volt egy kiskanálnyi esze sejthette, hogy nem viccelek és ha még némi élni akarás is szorult belé, zsigerből védekezni fog és elárulja, amit hallani akartunk. Vagy legalább valamit. És nem is tévedtem, az egyébként is sebesült karjának kicsavarása adta meg neki az utolsó lökést a szenvedése véget vetésének, a maradék fákon csücsülő madárraj is felszállt a velőt rázó ordítását hallva. Vergődve, elhaló hangon közölte, hogy az apja az egyik olyan lakás széfjében tartott egy nagyobb mennyiségű készpénzt, aminek a címét az egész brancsból egyedül ő tudta, ahogy a trezort nyitó kódot is. Elmotyogta a négy számjegyet, ami után egy lélegzetvételnyi időt sem hagyva könyörögni kezdett az életéért és bár bennem azóta érett az igény a kinyírására, mióta először megláttam, Leta-ra emeltem a tekintetemet. - Elintézheted, ha akarod. - Talán halvány félmosolyt is villantottam az ajándék felajánlása közben. Elvégre a kis genyó miatt sebesült meg. Ha pedig döntött és végre pont kerülhetett az ügy végére, foglalkozunk a sebesüléseivel is. Mintha egy kicsit jobb színe lett volna.

Amikor megérzem a közelben Jake dühödt és feszült rezgését, kisugárzását és semmivel össze nem téveszthető illatát, amiből jócskán tapadt az én bőrömre, hajamba is az elmúlt órák okán, még nem kezdem keresni, csak elnevetem magam, fejemet hátra-, és a fatörzsnek vetve. Érzéssel, antracitszívem mélyéről. Még meg is kapja az áhított látványt, mint egy kibaszott múzeumban, vagy színházi előadáson, végignézheti. Bizonyára elégtételt jelent számára a jelenet és a látvány és élvezettel fürdőzik benne. Pár perc, és vége, és akkor visszamehet oda, ahonnan jöttünk, és learathatja a babérokat.
Ezen a ponton nehéz megjósolni, hogy mi fog előbb bekövetkezni: kifogynak a tárak, vagy elvérzek, még az előtt, hogy ez bekövetkezne, kihasználva a védtelenségüket és figyelmetlenségüket. Kézfejemmel törlöm le az arcomon végigcsorgó vért, és a többi sebből ömlő vért is el kellene állítani, elszorítani a vér útját, vagy tenni bármit is. Akármit. Ebben a szentségtelen pillanatban meg vagyok róla győződve, hogy a semmit tevés frusztrációja előbb fog végezni velem, mint Crak meg a két faszfej, és ez azért eléggé merész kijelentés, de ettől még nem kevésbé igaz.
Érzem, ahogy a testem, a farkas ereje munkálkodik, hogy harcol azért, hogy kilökje az idegen objektumokat, és a sebek gyógyulni kezdjenek, de ez még nekem is sok, és több időre van szükségem, de az kurvára nincs. Összeszorítom állkapcsomat, pedig ordítani akarok, dühödten, haragomban, fájdalmamban, magatehetetlenségemben.
Ebben a másodpercben kapcsolódik össze pillantásom a távolban Jake kékjeivel. Olyan erővel és vehemenciával szólítom fel, hogy nem kérésnek hangzik, hanem parancsnak, és annak is veszi – látom, ahogy villannak íriszei, szinte érzem az intencióját, ami máglyaként lobban a szívében, és a szavaim csak olyan, mintha olajat locsolnék a tűzre. Nem akarom, hogy itt legyen, mert azt gondolom, hogy sokkal több esélyünk van úgy, ha távol marad. Egyszer ki fogy fogyni mindkét-három tár. Egyszer le kell állniuk, és, ha beledöglök is, akkor is ki fogom várni, és sorra leszedem a maradék kettőt. És akkor majd hivatkozhat ő rám járulékos veszteségnek.
Mindennek ellenére, természetesen, megindul. És még ő nevezett engem őrültnek, holott annyira nem is különbözünk egymástól. Ugyan a perifériámból eltűnik, de a jelenlétét nem tudja elrejteni előlem, ahogy a gyilkos szándékot is szinte érzem rezonálni a nehéz, föld-, és posványos szagú levegőben.
A pillanatnyi csendet az ő lövései törik meg, aztán testek tompa puffanása, loccsanása. Kihasználva az ott kialakult káoszt, kihajolok a fa takarásából, és bemérem Craket, hazudnék, ha azt állítanám, hogy tökéletesen élesen látom, vagy, hogy nem érzem úgy, mintha egy fátyol ereszkedne közém és a világ közé, hogy nem olyan az egész, mint egy kibaszott trip. Egy szívdobbanásnyi időre, az utolsó pillanatig kivárva tobzódok a pusztítás esszenciájában, hallgatom, ahogy felszakad a bőr, ahogy az ordítás melódiakén dübörög végig a gerincfüzéremen, orromban robban a vér szaga, és rá sem ismerek Jake-re – de tetszik, amit látok. A gondolat egy villámcsapás sebességével hasít és robog át az agyamon: hát, ezért sem szeretnéd szabadjára engedni magadat, az ösztöneidet. Olyan, mintha egy pillanatba fagyott volna a jelenet a szemeim előtt, olyan intenzíven élem meg, hogy a bőröm alá mászik, az idegeimben érzem a pulzálást.
A reccsenés ránt vissza. Valószínűleg Jake bordája lehetett az, és nagyon nem tetszik a farkasnak, erővel feszül neki bordáim alkotta ketrecének, és, mintha új életre kapna, erősebben lüktet kettőnk lénye, érzem, ahogy gyötrelmesen lassan megindulnak a testemben foglyul ejtett golyók, másodszorra is végigszántva húsomat és szöveteimet.
Belelövök Crak karjába és kezébe. Kettőt, vagy hármat, a biztonság kedvéért. És a lábába, hogy ne tudjon csak úgy megpattanni és így már talán kedve sem lesz lövöldözni, pláne nem a társamat, ahogy az ordításából ki tudom venni a fájdalmat és a félelmet, amit a férfiből előtörő bestia keltett benne, és, ami úgy ereszkedett rá, mint valami mérges gázok alkotta, halálos elegy. Szerintem már Crak is rájött, hogy innen nincs kiút és ez a mocsár válik majd sírhelyévé.
De mindezek előtt még jön az ő nagy fináléja, a vallomása, a közös történetünk megkoronázása: az a rész, amikor elhiszi, hogy megkíméljük az életét, ha elmondja, hogy hol a pénz, vagy a saját, ép kezével adja át nekünk egy táskában, vagy egy bevásárlószatyorban, őszintén, ezen a ponton az sem érdekelne, ha utóbbira kerülne sor.

A nőnek tett ígéretemet teljesítve decens távolságból figyeltem a kibontakozó eseményeket, amelyek nem tettek jót a vérnyomásomnak és ellenezték a törekvésemet, miszerint nyugton maradok a helyemen és nem avatkozok közbe. Lehet, hogy nem a legképzettebb harcosokból állt Crak pár óra alatt verbuvált hadserege, mégis többen voltak, mint mi és csak reménykedhettünk benne, hogy ők lesznek az utolsó roham. Leta egészen addig hatékonynak bizonyult és jól vette az akadályokat, míg fel nem dühítette őket két társuk kilövésével; meg kellett hagyni, hogy tehetséges volt, de a hirtelen előkapott félautomata fegyver sorozásával szemben természetesen ő is kevésnek bizonyult. Magam is lejjebb húzódtam észrevéve a golyók záporozását, laposkúszásban indultam közelebb az időközben három fősre csökkent társaság és a vörös felé, mivel a történéseket tökéletesen élesen szemlélhettem az addigi helyemről, a hatékonyságomat jócskán megnyirbálta volna, ha innen próbálnék bármit csinálni. Még magam sem döntöttem el, mi volt a célom, hiszen megígértem, hogy a nő tarthatja a kontrollt és én nem fogok közbeszólni, ám hogy ülhetnék keresztbe font karokkal várva, hogy majd minden elintéződik?
Egy végtelennek tűnő pillanatra megtorpantam, mikor megéreztem a levegőben Leta vérének szagát. A szemem csak később kapcsolt, a vizuális melléklet indított újfent utamra és ebben a másodpercben dőlt el, hogy nincs tovább, ha a fene fenét eszik sem fogom végignézni, hogy kivégezzék. Nem csak azért, mert ha valaki megérdemli ezt a kegyet, akkor az csakis én lehetek, hanem mert legyen akármennyire idegtépő, frusztráló, dühítő, makacs, alattomos, nagyokos és gőgös, a harc közben senkit sem hagyunk hátra a mieink közül. Főleg nem a társunkat.
- Csak szeretnéd! - A kettőnk közötti hallótávolság más minőségű volt, mint a társaságunké, suttogása olyan élesen visszhangzott a fülemben, mintha beleordított volna. Rossz volt ránézni, több sebből vérzett és szívesen odamondtam volna neki, hogy na most legyen nagy a szája, ám teljesen felesleges lett volna, hiszen még jelen állapotában is látszott rajta, hogy azt hiszi, bárkit legyőzhet is sikerülhet neki egyedül kikecmeregni a vérrel, sárral, mocsokkal és ólomgolyókkal tarkított földi pokolból. Én viszont - ígéret ide vagy oda - nem voltam hajlandó végignézni a haláltusáját és bár időközben sikerült beletenyerelnem egy láposabb részbe, aminek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat és kis híján a mocsár egy mélyebb részének alján találtam magam, a kis kitérő után elértem oda, ahová terveztem. Amint a golyózápor a tárcseréből adódó muszáj miatt alább hagyott én is megálltam, mivel a jótékony hangzavar nélkül korlátozottá vált a nesztelen haladásom. Nem érdekelt, h a nő közben mondott vagy csinált valamit, gyorsan felmértem a terepet és további teketóriázás nélkül rántottam a mellkasom elé az addig hátamon fityegő gépfegyvert. A főkolompos pont kitakarta egy egyik gorilláját és mivel őt érdemes volt életben hagyni a másik felé fordítottam a fegyvert, kilőve rá egy sorozatot, biztosra menve, hogy sikerül likvidálni. Nyilvánvalóan a társa ettől megtáltosodva rögtön irányomba fordult és hozzám hasonlóan tett, de mire az első golyó becsapódott az aljnövényzetbe én eliszkoltam onnan, oldalra kitérve pedig olyan vehemenciával vetettem rá magam, hogy azonnal a földre kerültünk. Nem bízhattam száz százalékig abban, hogy a nő sérült állapotában akár kimondott kérésre képes lenne sérülést okozni Crak-nek és mivel a perifériámról láttam, hogy ő is fegyvert rántott, muszáj volt néhány pillanatig rá figyelnem. Kitéptem az alattam vergődő férfi kezéből a golyószórót, beletérdeltem a gyomrába és a saját pisztolyom után nyúltam, hogy kilőhessem a kis ficsúr kezéből az övét, ám amikor leadtam a lövésemet akkora ütést kaptam az oldalamba, hogy biztosan beletörött a bordám. Az utolsó idegszálam is elpattant és ismét csak a remény maradt, miszerint Crack fél nap alatt nem képezte magát aszaszinná és fog lemészárolni hátulról, mert én ekkor a felém kerekedni próbáló testőrre összpontosítottam a figyelmemet és már nem volt, ami fékezze a bennem megbújó vadállatot. A teljes alakváltást éppen elkerülve ugyan, de a testem lángolni kezdett, a karmaim és a fogaim megnyúltak, vér szélsebesen száguldozva ereimben követelte az elégtételt az egész minket támadó csapattól, aminek a férfi lett a legszemléletesebb áldozata. Kíméletlen voltam, ott szakítottam fel a bőrét, ahol értem, visításra csak olaj volt a tűzre, a torkom mélyéből feltörő ordítással és végezetül nyakának kettéharapásával reagáltam a könyörgésére. Úgy ráncigáltam, mintha egy csirkecomb lett volna és földöntúli elégedettség járt át, amikor észrevettem, hogy végleg elszállt belőle az élet, oldalra hajítva több méter távolságban landolt a mocsár opálos vizében.

Ha most hallanám Jake gondolatait – de azért ennyire még nem vagyunk jóban, hogy a fejébe lássak, haha! -, akkor minden bizonnyal az orra alá dörgölném minimum az öklöm kíséretében, hogy kettőnk közül ő volt az, aki elbaszta ezt az egészet, az első adandó alkalommal a Hive-ban, amikor beleugatott a dolgomba, a módszereimbe, és miután olyan lelkesen ajánlgatott Coxéknak, még volt képe leszambázni velünk a kocsihoz is és követni. Hogy véletlenül se menjenek egyszerűen a dolgok, ugyebár. Mert, bár tényleg elő tudnám adni, hogy vagy baleset okozta a halálát, vagy a saját felelőtlensége, az igazság az, hogy a Papa nem lenne boldog, és, ahogy neki, Jake-nek is-, úgy nekem is szükségem van erre a kurva csürhére. Ő bizonyítani akar, helyrehozni az apja hibáit és tévedéseit, és megfizetni mindent, az utolsó, lyukas centig, amivel az idősebb Powell esetlegesen lóghatott a Pakhannak. Gondolom. De kár is ezen tépelődni most, amikor megfeszített izmokkal guggolok a férfi roncsolt torzója fölött, miközben arra várok, hogy végre befusson az autó, benne a kincses ládikához tartozó kulcsot őrző fasszal. Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem kezdhetek itt és most vérontásba, és vigyáznom kell Crak életére, ugyanis ő az egyetlen, aki tudja, hogy hol tartotta az apja a pénzt, ha széfben, ő tudja a kódot, ha a parton van elásva, ő tudja, hogy hol van a térképen az x, ami a helyét jelöli. Leszarom – ismétlem dühödten magamban imént kimondott szavamat -, bárhol is legyen a vastag kötegekbe csomagolt pénz, azért jöttünk -, és a nélkül nem vagyok hajlandó átlépni még csak a városhatárt sem, pláne nem az államot.
Hallom az elkínzott ordítást a távolból, ami olyan hirtelen hal el, mintha soha nem is lett volna, és már csak visszhangja emlékét őrzi az aljnövényzet, amikor meglátom az autót is és felismerem a benne ülők közül az egyiket.
Az iszapos, sekély, sáros víznek, mibe gondolkodás nélkül rohanok bele, nem törődve azzal, hogy esetleg elnyel, korhadás és halál szaga van. A vér illata biztosan kilométerekről elcsalja idáig az aligátorokat, a helyi csúcsragadozókat, úgyhogy nem is fárasztanám tovább kedves barátaimat, és egyetlen pillanatra a hátam mögé nézve célzok és lövök, és az igazat megvallva, nem is feltétlenül akarom megölni őket, annak fényében és tudatában, hogy megteszik helyettem a hüllők. Az egyik faszfej lábát célzom és találom el, bőven kezd vérezni az apró, kör alakú, friss sebhely, miközben elterül a vízben. És a ragadozók, ha egyszer felbukkannak, csak többet, és még többet akarnak majd, ha megérzik a vér ízét a szájukban, hát, most ingyen reggeli lesz.
Kínosan ügyelek rá, hogy a második lövésem se Craket találja el, hanem egy talpnyalóját, mert előbbinek, mint említettem, még fontos feladata lesz a későbbiekben. Ezt azonban már nem kímélem: homloka közepébe fúródik a lövedék, szeme üvegesen mered a mocsár karcsú, magas fáinak lombkoronáira meg a napfelkeltét jelző, lilás-rózsaszínes égre. Ők sem tétlenkednek, valósággal záporoznak a golyók felém, hallom, ahogy a fülem mellett süvítenek el, ahogy a fákba fúródnak, rostok szakadnak ki a törzsekből, a ruhámra, a hajamra tapadnak. Már csak kettőt kell kilőni – mantrázom magamban, és már látom is, hogy hová tartok: egy nagyobb, ősöreg fát választok, melynek gyökerei a víz fölött kuszálódnak, olyan, mint egy üreg. Tökéletes a célra.
A harmadik lövést már nem adom le, legalábbis nem most, mert élesen égető érzés kúszik a bőröm alá, a felkaromban, és alig egy szívdobbanás múlva a combomban, aztán az oldalamban, a vállamban, és most a saját vérem fröccsen az arcomba. A vízben fekszem, érzem, ahogy a sár és a vér ragacsos elegye az arcomra tapad, az iszapba markolva lököm el magam, hogy a legközelebbi fa mögé fedezékbe vonulhassak. Megállás nélkül, már-már a semmibe eresztik a golyókat, az egyik – hála az ösztöneimnek és a reflexeimnek – a halántékomat súrolja csupán, ahogy kipillantok a vaskos törzs mögül.
Nem állnak le, amíg van töltényük, de közben az én vérem is patakként folyik a vízbe, és bár létfontosságú szervet nem ért golyó, gyűjtőeret igen.
Éreztem Jake-et és hamarosan meg is pillantom a távolban.
- Kotródj – a farkasát is érzem, és, amilyen felfokozott állapotban van, biztosan ezerszer kiélezettebbek az érzékei, így nem kell arra pazarolnom az energiámat, hogy ordítsak neki vagy vele, ezzel felhívva rá a figyelmet.