Nincs annál idegtépőbb, mint amikor újra és újra szembesülsz a korábban elkövetett baklövéseddel és ez az én esetemben, még jó időre megjósolható. Minden áldott nap eszembe jut legalább egyszer az, amit elkövettem, hiszen valahányszor csak meglátom Ewant, másra se tudok gondolni, mint hogy milyen ocsmányul elárultam és, még csak értelmes mentséget sem tudnék kreálni magamnak az egészre. Foghatnám az elfogyasztott italmennyiségre vagy arra, hogy akkor épp amúgy is meglehetősen magam alatt voltam a korábban lezajlott vitánk miatt, de ez nem magyarázná meg azt, ami történt és bármennyire is akarom Jacksont hibáztatni, bármennyire is próbálom Rá irányítani a haragomat, talán még számára is egyértelmű, hogy mindez a harag, valójában saját magamnak szól. Nekem kellett volna uralkodnom magamon és meghúzni a határt, nem pedig önként az ágyába mászni, mint valami lökött tinédzser egy koleszos bulin.
Az önvádon túl azonban akaratlanul is felmerül bennem a kérdés újra és újra, hogy ha én nem is voltam képes rá, Ő miért nem tette? Miért nem állított le és vette elejét az egésznek, még mielőtt megtörtént volna? Még csak azzal sem vádolhatom, hogy szándékosan meg akart szégyeníteni vagy, hogy élvezi a helyzetet, mert ez nem igaz. Azóta Ő is feltűnően kerül, mintha kimondatlanul megegyeztünk volna abban, hogy ez így lesz jó, de a legrosszabb az egészben, hogy talán annak örülnék a legjobban, ha mégis a képembe dörgölné minden nap azt, ami történt. Épp úgy, ahogy azt Tőle, a bohókás, cseppet sem komoly sógortól várná az ember, mert akkor nem lenne olyan felkavaró belegondolni abba, hogy talán Ő épp annyira nem tudott parancsolni magának, mint én. Sokkal könnyebb lenne az egész, ha egy tapló lenne, aki még kérkedne is nekem azzal, hogy mit tettem. -Hát golfozni biztos, hogy nem szoktam, de egyébként nem. Nem ismertem őket és nem is hozzánk tartoztak.- válaszolom halkan, valamennyire komolyabban véve az egészet, mert bármennyire is zavar a jelenléte, az talán nem árt, ha tud róla, hogy ezek szándékosan célozták meg ezt a bárt és alighanem Ewan orra alá akartak borsot törni.
Olyan komolyan firkálgat a füzetkéjébe, hogy egészen addig, míg felém nem fordítja a kreálmányát, majdnem el is hiszem, hogy tényleg elhivatottan végzi a munkáját és a vallomásomat jegyzeteli. Aztán meglátom a nyuszit, mire először kétkedve felsandítok rá, szavak nélkül megfogalmazva a kérdést, hogy egyébként normális-e, de végül egy frusztrált sóhaj kíséretében, a fejemet csóválva lesek körbe a bárban. -Te tényleg képtelen vagy komolyan viselkedni?- lesek fel rá megrovó pillantással, de a nyuszi, majd Jackson ártatlan pillantása láttán, végül mégis elnevetem magam egy pillanatra. A béna, olykor fárasztó vagy tenyérbemászó beteg poénjai, most valahogy még hiányoztak is, hiszen ha valaki, hát én kifejezetten kedvelem őket, még ha olykor a legrosszabb pillanatban is érkeznek. Talán épp emiatt kapom ki végül a kezéből a füzetet meg a tollat, hogy "aláírjam" azt a vallomást. -De, ha már itt vagy, igazán hálás lennék, ha egy kicsit hátráltatnád a kollégáidat, amíg megtalálom ezeket a szemeteket.- lépek valamivel közelebb hozzá, szinte csak suttogva a szavakat, hogy más még véletlenül se hallhassa meg, majd a tollat és a füzetet is a kezébe nyomom, utóbbira odakarcolva jó nagy betűkkel a szót, hogy "idióta". -Farkasok voltak és van egy olyan érzésem, hogy a területünkre fáj a foguk, szóval jobb, ha utána járok a dolgoknak.- folytatom még mindig halkan, egy pillanatig sem tétovázva azon, hogy ezt elmondjam-e neki, hiszen Ő még mindig a falka tagja, ráadásul az alfa testvére, a férjem testvére, úgyhogy talán nem is baj, ha tud arról, hogy ez nem egy véletlen rablás volt, hanem célzott támadás ellenem, vagyis Ewan ellen.
  

Nem először éreztem, hogy a sors valamiért neheztel rám, amit még valahol meg is értettem, mert nem voltam szentéletű. Általában csak és kizárólag magamra gondoltam, magammal törődtem, mikor meghoztam egy-egy döntést, és mióta az életem száznyolcan fokos fordulatot vett, amúgy sem érdekelt úgy különösebben semmi. Talán azt várta tőlem, hogy azok után, ami történt közöttünk, nem leszek képes a szemébe nézni, vagy mi több, amint meglátom, egyenest a megfutamodást választom. Bár, hülye lennék tagadni, hogy eszembe jutott ez az opció is. Amúgy is tudta rólam, hogy néha voltak gyáva húzásaim, de szerencsére a falkánk sorsáról nem én gondoskodtam, sőt, az utóbbi időben egyre kevesebb részt vettem ki belőle, leginkább ezzel próbálva meg kerülni a bátyámat, hátha így kevésbé lesz nyilvánvaló, hogy levarrtam a feleségét. Azzal viszont még Tessa sem vitatkozhatott, hogy nem volt meg közöttük az a bizonyos rezgés, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Valójában semmi közöm nem volt a bátyám és a felesége kapcsolatához, bár, jó lett volna, ha ez épp akkor jut eszembe, mikor leszedtem róla a ruháját. Ugyebár. Jackson, ne most.
Az, hogy még egyetlen testrészem sem sérült, arra engedett következtetni, hogy elsősorban nem azonnali halált szánt nekem, nem mintha egyedül én lettem volna hibás a történtekért. Ő inkább a lassú őrületbe kergetés híve, és meg is volt hozzá minden eszköze, de annyira butácska nem lehetett, hogy azt gondolta, itt helyben a bocsánatáért kezdek majd esedezni. Még ha rá is szolgáltam arra, hogy dühös legyen, de ahogy villámokat szóró tekintete engem méricskélt, egyre biztosabb voltam abban, hogy egy egyszerű bocsánatkérés itt amúgy se jelentene sokat. Sőt, talán újabb szikra lenne, és felesleges lenne tagadni, hogy van olyan testrészem, amit ha felgyújt vagy kárt tesz benne, még simán túlélem. Ne adj neki ötleteket.
Úgy firkáltam, mintha az életem múlna a vallomásán, nem mintha abból egy szót is leírtam volna, jobban lefoglalt, hogy az éppen rajzolt nyuszi mindkét füle egyforma magasságú legyen. - Nem tudhatom, mit csinál a szabadidejében - szólaltam meg a golfos megjegyzése után, úgy téve, mintha egy pillanatig is hittem volna a gunyoros szavainak, majd egy kis sóhajt követően kitéptem a lapot a jegyzetfüzetből és Felé fordítottam. - Aláírja a vallomását? - kérdeztem aztán ártatlan pislogással, már szinte érezve, hogy tarkón fog vágni, de némi közjáték megért ennyit.

A legkevésbé volt most szükségem arra, hogy épp Dante sétáljon be azon a nyomorult ajtón, amikor egyébként is a feje tetején áll minden. Két lábon járó emlékeztető arra, hogy milyen undorító nőszemély vagyok és, hogy milyen aljasul elárultam a páromat, aki ráadásul az Ő testvére. Ha már minden áron félre akartam volna lépni, lehetett volna annyi eszem, hogy nem épp a sógorommal teszem, de az alkohol csúnya dolgokra képes és sajnálatos módon épp olyan dolgokat erősít fel az emberben, amiket nem kellene. Van köztünk valami különös vonzalom, ezt legalább magamnak be kell valljam, ha Neki nem is, de nem lett volna szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtunk. Mentségére szóljon, Ő sem volt épp teljesen józan, és Róla nagyjából mindenki tudja, hogy olyankor a legyet is elkapná röptében, úgyhogy nagy eséllyel nem volt különösebb oka annak, hogy épp én kötöttem ki mellette. Nehéz megmondani, hogy ettől jobban vagy inkább pocsékabbul érzem magam, mert a gondolat, hogy ami nem jelentett számára semmit, nekem a házasságomba is kerülhet. Talán, ezért érzek erős kényszert arra, hogy felpofozzam, valahányszor csak a szemeim elé kerül azóta az éjszaka óta.
Most is szívesen törölném képen, de ehelyett inkább verbális támadásba lendülök, de kicsit sem lep meg, hogy Ő a szokásos komolytalan stílusával reagál, mintha nem tudná pontosan, hogy mire is értem a kérdést. Pedig tudja, hiszen az ominózus éjszaka óta éreztetem vele, mennyire nem szándékozok a közelében lenni, mégsem indult ma reggel inkább az ellenkező irányba. Szándékosan a képembe dörgöli a hibát, amit elkövettem és ez, csak még inkább bosszant. -Nem gondoltam volna, hogy Te olyat is szoktál.- vágok vissza cinikus mosollyal, már csak azért is nyugodtságot erőltetve magamra, de Ő talán már túl jól ismert ahhoz, hogy bedőljön a színjátéknak. A tekintetem úgyis elárul, mert az nagy eséllyel szikrákat szór. -Elnézést, biztos úr. Összekevertem valakivel.- erőltetek magamra egy túlságosan is bájos mosolyt, de ez inkább szól a megszólításomnak, amivel egyébként minden alkalommal vérig sért, sőt, talán kissé meg is bánt. Mintha szándékosan azt akarná éreztetni velem, hogy nem vagyok a klánjuk tagja, még ha ugyanaz is lett a vezetéknevem, mint az Övé és a fivéréé.
Felvont szemöldökkel, egyértelmű cinizmussal figyelem, ahogy előszed a zsebéből egy noteszt meg egy tollat és amikor rájövök, hogy mi is ezekkel a célja, egy hatalmas sóhaj kíséretében körbe pillantok a helyen. Mintha csak a kiutat keresném, pedig még én is tudom, hogy nem menekülhetek örökké előle, mint ahogy nem is tehetem meg nem történtté azt az éjszakát. Előbb vagy utóbb meg kell tanulnom együtt élni ezzel, de még mindig túl élénk az emlék. Túlságosan az. Fenébe is. -A kollégáinak, már mindent elmondtam, de nem az eszükről híresek, szóval elmesélem még egyszer.- közlöm gondterhelten, bár őszintén kétlem, hogy bármit is leírna majd abba a noteszbe, mert mindez most inkább a show műsor része, ami azt a célt szolgálja, hogy felrobbanjon a fejem. -Nagyjából hajnali öt körül sétált be ide három idióta fegyverrel és a bevételt követelték, valamint felmarkoltak a pultból egy üveg Jack Daniel's-t is.- mutogatok is előbb a bejárat, majd a pult irányába, mintha amúgy Jackson nem ismerné minden szegletét ennek a helynek, végül újra felpillantok rá és a kérdése hallatán szemet forgatok. -Igen. Együtt járok velük golfozni.- morgom halkan, mert az oké, hogy éppen kölcsönösen egymás agyára megyünk, de azért azt nem szeretném, hogy valamelyik kollégája hallja is ezt. Elég különös lenne, hogy így beszélek a [i]nyomozóval[/i ] és most se kedvem, sem időm nincs magyarázkodni nekik. -Van még kérdése, biztos úr, vagy mehetek végre a dolgomra?- közlöm végül Dantéval, vetve rá egy jelentőségteljes pillantást, bár nem feltétlenül akarom elárulni neki, hogy terveim szerint én fogom kézre keríteni azokat a suhancokat.
  

Már mikor beültem a kocsiba tudtam, hogy mára be kellett volna dobnom az unalmast. Otthon kellett volna maradnom, és úgy tenni, ahogy általában egy normális felnőtt férfi túl a negyedik X-en, olyan másnapossággal a gyomrában és a fejében, hogy nem egyértelmű, mi jön majd előbb, a kijózanodás vagy a halottkém, hogy összehúzza rajtad a hullazsákot. Nagyjából így is éreztem magamat, a gyomrom újra és újra bukfencet vetett, miközben szemet forgatva összegeztem magamban a társam üzenetét. Annyi biztos, hogy ha én nem is tartottam izgalmasnak a hátsóját, Ő minden bizonnyal felfigyelt az enyémre, és még ki tudja, hogy mi mindenre, ami ellent mondott azzal az utálatos pillantással, amivel általában méricskélt. Bár, nehezebb lett volna összeszámolni azokat, akik nem úgy méregettek, mint ez a bányarém, de nehéz időkben azzal kellett beérnünk, amit elénk dobtak, még ha az nem is több egy jól lerágott csontnál.  A legrosszabb esetben megkérem, hogy forduljon meg. 
Nem ez volt életem első bűnügyi helyszíne, ahogy már jó pár hasonló ügyön is dolgoztam, de arra valamiért nem voltam felkészülve, ami ezek után következhet. Megtehettem volna, hogy az ügy kiosztása után sorban állok a főnöknél és közlöm, hogy nem vehetek részt a nyomozásban a családi kapcsolatom miatt, legfeljebb ha nagyon nem hagyta volna, elég nyomós indokként hozzácsaptam volna, hogy nemrég másztam a sógornőm lábai közé, így jobb lenne ezt az egészet nem erőltetni, és hagyni, hogy kihűljön az a bizonyos lepedő, csak egy kicsit máshogy. Nyilván tanúsítottam némi megbánást azok után, amit a bátyámmal tettem, de amúgy meg túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy bánjak bármit is. Kár, hogy ezt Tessa másképp gondolta, mert nem kellett hozzá sok idő, hogy ott álljon előttem, olyan pillantással fixírozva, hogy azt hittem, egyetlen másodperc alatt a földdel tesz egyenlővé. - Várj, ezen meg fogsz lepődni - gondolkodtam el egy pillanatra, majd meglepődöttséget színlelve folytattam. - Dolgozom - válaszoltam egyszerűen, még mellé meg is vonva a vállamat, mintha egy kicsit se venném komolyan ezt az egészet, de a lelkem mélyén azért nagyon is magamra vettem. A legmélyén.  - Csak semmi személyes, Miss Whitmore - köszörültem meg a torkomat, majd elkezdtem kotorászni a zsebemben, mintha annyira hivatalossá akarnám tenni a körülményeket. Nem véletlenül hívtam így, a leánykori nevén, pedig Owen párszor már párszor kifejtette, hogy a felesége az Ő nevét viseli. Vagyis, ezáltal az enyémet is. Ez egyre bizarrabb. - Szóval, mikor történt az incidens? - szedtem elő a tollamat és a jegyzetfüzetet, szándékosan kattintgatva párat a tollal, pedig jobbnak tűnt nem rögtön az idegeire menni. - Hány elkövetőt látott? Ismerte valamelyiket?  

Ma nem is lettem volna műszakban, ha nem jelent beteget már a második napján az a Lucy vagy Leila vagy, hogy is hívják a lányt, de így utólag, már nem is bánom, hogy nem ő volt itt. Amilyen fiatal és esetlen, még a végén kinyíratta volna magát, már ha egyáltalán igazi fegyverrel fenyegetőzött az a három balfácán. Az egyetlen szerencséjük az volt, hogy épp halandók tartózkodtak itt, miközben véghez vitték a zseniálisnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tervüket, mert az időzítés kétlem, hogy szándékos lett volna. A falka tagjai közül épp egy sem volt itt, ami elég ritka, mert Owen épp talált nekik valami elfoglaltságot, ráadásul a bevétel is elég szépen alakult az éjszaka folyamán. Ha nem kockáztattam volna a lebukást, úgy hajítottam volna ki innen az összeset, mint annak a rendje, így azonban játszanom kellett a halandó szerepet, hogy egy törékeny halandó nő vagyok, aki félti az életét és különben is sokkot kap egy fegyver láttán.
Mindez hajnali öt körül volt és, bár azóta jó pár rendőr megfordult már itt, hogy az utolsó sárdarabot is lefotózzák a padlón, még én is tudom, hogy a nagyobb kutyák később jönnek. Mármint azok, akik összegzik, hogy mi is történt és, hogy a szemtanúk szerint kik lehettek a tettesek. Azt viszont nem tudják, hogy én a szagokra emlékszek jobban és alig várom, hogy véget érjen ez a herce-hurca, hogy előkeríthessem azt a három nyavalyást.
Nagyjából a harmadik kávémat szürcsölgetem, amikor megjelenik egy újabb kocsi, amin már nem virít hatalmas betűkkel a rendőrség felirat, az ismerős sziluett láttán viszont rögtön görcsbe rándul a gyomrom és bár eddig tök jól elvoltam a helyemen, most odébb vackolom magam a bögrémmel, hogy valamennyire takarásban legyek. Semmi kedvem Jacksonhoz és a hülye vicceihez, amikor másra se tudok gondolni, ha meglátom, mint arra, amit nem rég tettünk. Amit rohadtul nem lett volna szabad és, ami miatt szemen tudnám köpni saját magamat, az pedig kicsit sem hiányzik, hogy lássam rajta, milyen büszke magára. Nem akarok a szemébe nézni, de miközben ezt olyan nagyon igyekszem elkerülni, egy pillanatra pont, hogy összeakad a pillantásunk, nekem meg gombóc nő a torkomban, de most úgy döntök, hogy elejébe megyek a dolgoknak, mielőtt még feltűnne valakinek a viselkedésem. Nyamvadt tequila.
Kelletlenül sóhajtok, miközben felegyenesedek a székemről, a bögrémet pedig leteszem az asztalra, mielőtt kedvem támadna földhöz vágni, majd összefűzöm a karjaimat és határozott léptekkel Danéhoz indulok, lehetőség szerint meg sem állva addig, míg elé nem érek. -Azt értem, hogy kevés a rendőr a városban, de tényleg pont Téged kellett ide küldeniük?- szegezem neki a kérdést épp olyan ridegséggel, mint amilyet az elmúlt időszakban megszokhatott tőlem, csak hogy nyilvánvalóvá tegyem, mennyire nem számít mindaz, ami történt. Még csak az kellene, hogy azt gondolja, hogy számított az az éjszaka vagy, hogy Owen bármit is kiszúrjon rajtunk. Jackson a férjem testvére és mostantól szigorúan ehhez kell tartanunk magunkat. -Mit keresel itt, Jackson?- fogom visszább jóval a hangomat, ahogy neki szegezem a kérdést, mert kétlem, hogy ne lenne semmi szándékosság a háttérben, amikor tudhatta jól a klub nevéről, hogy ide kell majd jönniük. Mi a francért nem tudott mást küldeni maga helyett?

  

A mai reggel is éppen úgy indult, mint az összes többi, alig tudtam felemelni a zúgó fejemet a párnáról, ami arról árulkodott a leginkább, hogy jól sikerült a tegnap esti buli. Még azt sem tudtam kristálytisztán felidézni, hogy kit ünnepeltünk és miért, de ahogy megjelentek szemeim előtt azok a színes, idegesítő lufik, nagyjából már fogadni is mertem volna arra, hogy egy szülinap lehetett az apropó. A kérdés másik része annyira nem is mozgatta meg a fantáziámat, mert az órára pillantva kénytelen voltam rájönni, hogy mennyire késésben voltam, és ezen kicsit sem segített a hosszas tollászkodás, vagy épp az, hogy tizenöt percig lógattam orromat a tűzforró koffein felett, várva tőle valami isteni megváltást. Bár, ami a torkomat kaparászta, valószínűleg nem azt a megváltást hivatott jelképezni, mint amire elsősorban gondoltam. Jackson, öreg vagy már a másnapossághoz.
Nem is úsztam meg az idétlen megjegyzéseket, amik a rendőrörsön fogadtak, kiegészítve azzal az apró tényezővel, hogy háromnegyed órát késtem, és ez nem fog tetszeni a főnöknek, ha netán a fülébe jut, de miután már épp a harmadik kávémat próbáltam leerőszakolni a torkomon, még mindig nem tudott volna meghatni a már sokat emlegetett protokoll, vagy mondjuk a munkaszerződésem, amit egyszer nem ártott volna elolvasnom. Erre mondta volna Owen, hogy az is csoda, hogy egyáltalán életben maradtam eddig.
Nyűgösen kortyolgattam egy kis üveges smoothie-t, hátha csökkenti a gyomrom zúgolódását, közben fél szemmel az újdonsült társamat méricskélve, akinek még a keresztnevét sem jegyeztem meg, de mellette már nem volt ugyanolyan szórakoztató hímsoviniszta poénokat lövöldözni két percenként, a segge pedig még annyira sem hozott lázba, mint a reggeli zöldségturmix, úgyhogy, ezt vehettem méltó revansnak, magától a nagybetűs élettől. Egy frissen bejelentett rablásról beszélt, az elmondottak szerint két ember megsérült, miközben egy banda kirámolta a klub jelenlévő vendégkörét és elvitték az aznapi profitot. Először hétköznapi esetnek tűnt, legalább ezer ilyet láttam már, de amikor hozzátette, hogy melyik klubról is van szó, némi megrökönyödés ült ki az arcomra. Már csak az hiányzott, hogy engem rendeljenek ki Tessa munkahelyére, mikor éppen... hát, a magam részéről elvoltam a helyzettel, de Tessa feltűnően került, én meg nem akadályoztam benne, de talán nem is Ő volt ma beosztva. Elég sok szerepben el tudtam volna képzelni magunkat, főleg a múltkor történtek után, de a rendőr-tanú felállás még idegen volt. És kissé perverz is.
Úgy döntöttem, hogy jó lesz nekem a társam háta mögött, legalábbis míg beértünk a klubba, tekintetemmel végigmértem néhány jelenlévőt, akiket valószínűleg kiraboltak, a két sérültet pedig éppen néhány mentős látta el, de a szemeim elég gyorsan Tessa irányába vándoroltak, várva egy kicsit, hogy Ő is észre vegyen, és ezen a ponton bántam, hogy nem vagyok gondolatolvasó, bár, talán nem szívesen szembesültem volna azzal, hogy valaki egyenest balsorsnak titulál.