the way we should've loved

**Yelena Antonova** | Szomb. Jan. 06, 2024 9:24 pm |

maxwell & yelena

we always long for the forbidden things
and desire what is denied us

Nem lett volna szabad itt lennem és beszélnem vele. Több kilométeres körzetben kellett volna elkerülnöm, mégis azon gondolkodtam, legyen meg két percünk, mielőtt bárki észrevenne minket. Talán túlzás lenne állítani, hogy mindenki ismer minket, de a családjainknak mindenhol volt szeme és én szerettem volna, ha ezek a szemek most csukva maradnának. Haragudtam rá, megalázónak éreztem, hogy engem választott a bosszúja eszközéül, ugyanakkor megérthettem volna a motivációját, hiszen én magam is hasonlóan cselekedtem volna a helyében. Általános igazság, ha bántani akarunk valakit, ne konkrétan neki okozzunk szenvedést, hanem élete legfontosabb szereplőinek: és ő profin kijátszotta ezt a kártyát, amiért elismeréssel adóztam előtte, de a szívemet szorongatta, hogy nem akadályozta meg, hogy rólam volt szó. Sohasem értettem egyet a női picsogással, de most nekem is meg kellett állapítanom, hogy a férfiak szemétládák. Kezdődött az apámmal, akit szerettem ugyan, de objektíven, a józan eszemmel tudtam, mekkora terrorista. Folytatódott a testvéremmel, aki úgy tűnik, mostanában hobbiszinten űzte a józan esze kidobálását az ablakon, aztán jött Max, aki minden írott és íratlan szabályt és gengszterkódexet áthágva belecsapott a háború közepébe és rám mérte a legelső nehéztüzérségi csapást. Persze, hogy nem hittem neki. Nem is akartam.
- Saját magadnak kerested, Max. - Csupán ennyit mondtam, engedtem, hogy értse annak, aminek szeretné. A közelsége mázsás súlyként nehezedett s mellkasomra, mintha köd ereszkedett volna a tekintetem elé. Keresnem kellene egy pszichológust, mint abban a Robert De Niro - filmben, hátha tudna segíteni ezen az agymenésen, ami eluralkodik rajtam a közelében. Ez már biztosan Stockholm-szindróma. Azon kellene töprengenem, hogyan teszem tönkre az életét és fosztom meg mindentől, erre csak arra futotta, hogy hátrébb lépjek még egy lépést, miután a kezeink összeértek. Főleg, mivel a szemem sarkában észrevettem Danil-t. Hát persze!
- Holnap este 7, az én lakásomban. Nem a birtokon, hanem ami a Harrison-on van, itt, a Loop-ban. - Mély levegőt vettem és távolodni kezdtem tőle. Temérdek tapasztalatom van a levegővé válásban, bárki elől elrejtőzöm egy pillanat alatt: egy maffiafőnök lányaként igencsak illő megtanulni, hogyan legyünk láthatatlanok. - Ne késs. És egyedül gyere. - Bekaptam egy újabb epret és egy halvány mosoly kíséretében hátat fordítottam neki. De már most izgatott voltam pozitív és negatív értelemben is.

Köszönöm a játékot! <3

**Maxwell B. Lorenzini** | Szomb. Jan. 06, 2024 6:55 pm |

Yelena & Maxwell

tell me you see me

Jó ideig kutattam az arcát, keresgéltem azt a szikrát a szemei mélyén, amit annak idején már felfedeztem egyszer, pedig tisztán emlékszem, hogy akkoriban még tisztes távolságot akartam tartani tőle; nem is tehettem volna mást, hisz bármilyen barátságot is ápoltunk, az egész az üzletről szólt, Dmitrij-t kellett szemmel tartanom és arra ösztönöznöm, hogy ne akarjon kihátrálni a neki kínált lehetőségből, de a mai napig nem tudtam, hogy vajon a húgát beavatta-e kettőnk kis projektjébe. Amiből végül mégiscsak kilépett, felrúgta az egyezségünket, ezzel pedig akaratlanul is, de véget vetett a Yelena-val kötött barátságnak is. Persze végig ott pattogott az a bizonyos szikra, a közelében mindig is érzékeltem azt a forróságot, amit most is, annyi különbséggel, hogy minden ízében megpróbáltam tudomást sem venni a dolgaink érzelmi vonulatáról. Azzal amúgy is elég mélyre áshattam magam, hogy elraboltattam, csakis azért, hogy a bátyját döntéskényszerbe hozzam, ezt pedig nem is volt rest felemlegetni, úgy emlegetve fel a történteket, mintha csak a bátyjáról szólna az egész, pedig ez egy többszereplős darab. - És mit értem el vele? - Némi keserűség csendült fel a hangomban, hisz semmi sem a számításaim szerint alakult; azt pedig, ami köztünk történt a pincében, nem is kalkuláltam bele előre. - Elveszítettem a legjobb embereimet a vérfürdőben, amit az apád és a bátyád szabadított ránk. Mondhatni, hogy tettem egy lépést előre, majd kettőt hátra. - Sóhajtottam egyet, közben keserédes mosollyal nyugtázva, hogy ellépett előlem, pontosan - és valószínűleg szánt szándék nélkül - ábrázolva, hogy miként is tettem meg én is azokat a lépéseket hátrafelé. Nem a legjobb eszközt választottam arra, hogy sarokba szorítsam az Antonov családot, főleg nem arra, hogy móresre tanítsam a trónörököst, már amíg az előttem álló hölgyemény le nem taszítja a várományról, és ha valamit, hát ezt még meg akarom élni ebben az életben. Még ha ez a ridegség annyira nem is tetszik; én valami egészen mást akarok kiváltani belőle. Mutatni neki egy bőséges adagot abból a parázsló szenvedélyből, amit feléleszt bennem, de a rideg valóság eddig mindannyiszor közénk állt. - És hiszel az ígéreteimben? - Ismét felszaladt az egyik szemöldököm, a kérdéssel azonban saját magam ellen beszéltem, de már így is nulla eséllyel futottam neki ennek az egész vacsora-témának. - Legyen. Megígérem. - Adtam be a derekam, a cinkos vigyoromat pedig el se tudtam volna tüntetni, miközben az ujját fürkésztem, amit felém nyújtott. Felidézte vele a régi időket, pedig legalább ezer év telt el azóta, és miközben az ujjam megérintette az övét, szinte biztosra tudtam volna venni, hogy az, amit most megígértem, legalább ezer darabra fog hullani; ha nem holnap este, hát holnap után, vagy azután. Egyszer. - Este hétkor?

margaret

**Yelena Antonova** | Vas. Okt. 15, 2023 11:42 am |

maxwell & yelena

we always long for the forbidden things
and desire what is denied us

- Vajon miért? - Válaszoltam kérdéssel a kérdésére. Tényleg meg kellene indokolnom, miért az az első gondolatom hogy ismételten valamiféle beteges, kifacsart játékot játszik? Hiába volt időszak, amikor közel álltunk egymáshoz, mindig tudtam, hogy milyen. Épp ezért kedveltem annyira, hiszen nekem sem kellett más képet mutatnom magamról előtte... az összes férfi, akikkel összesodort az élet ha csupán az egytizedét látták volna a személyiségemből, még hamarabb elszaladtak volna előlem. De Max megértett és elfogadta, milyen voltam és vagyok, mert neki hasonló örökséggel, életcéllal és családdal a feje felett volt muszáj léteznie a mindennapokban. Egy percig sem bántam, hogy kívül esek a normális, unalmas, a szó szoros értelmében halandó élet kategóriáján, ugyanakkor a magam tulajdonságaival, vérmérsékletével és vágyaival egy viszonylag masszív kör kizáródott a kapcsolódási lehetőségeim közül. Nem értettem meg magam az egyszerű emberekkel, akiknek lövése sem volt a felszín mögött meghúzódó hatalmak működéséről, akik akkor is megijedtek, ha a huzat erősebben csapta be az ablakot és valószínűleg kétpercenként hívná rám egyszerre a rendőrséget és a papot, ha megtudná, miket csináltam, hogy lecsukjanak és kiűzzék belőlem az ördögöt. Épp ezért fájt borzasztóan Max pálfordulása.
- Mióta összevesztél Dim-mel, eszközként akarsz használni ellene. Semmi más nem vagyok neked, mégis úgy próbálsz tenni, mintha... - Elhallgattam, mert képen töröltem volna magam, ha befejezem a mondatot. Miért nézett így rám? Miért jött közelebb? Amennyire vágytam erre, épp annyira akartam távol maradni tőle, így csupán egy pillanatot engedtem magamnak kiélvezni a helyzetet és hátrébb is léptem egy fél lépéssel. Ha ennyire közel állt hozzám, nem tudtam racionálisan, hideg fejjel gondolkodni, azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy kis csitriként viselkedve a gyomromban repkedő pillangókat kövessem és bevegyem, hogy vágyakozó, kérlelő pillantásai őszinték. Ő Max. Ha tudnám is mire készül sem hihetnék neki ezer százalékig. - Ha beleegyezek, békén hagysz végre? - Mire kimondtam, megbántam. Véletlenül sem akartam olyan szituációkba keveredni, mint egy tizenéves, aki kilóg a tiltott gyümölccsel találkozgatni, de mivel apám szeme százszor intenzívebben figyelt az elrablásom óta, valószínűleg ez lesz a vége. - Egyetlen feltétellel találkozhatunk holnap. Ha megígéred, hogy minden szavad őszinte lesz. És eszedbe se jusson, hogy elfogadom a békejobbot... egyetlen vacsora és visszaállunk a régi kerékvágásba. - Felé nyújtottam a kisujjamat, mint régen. Talán ha adok neki egy esélyt, megérthetem a motivációit és a tinédzser énem lelkiismerete is megnyugodhat, hogy nem zárkóztam el teljesen tőle, aki hatalmas hatással volt rám, mint barát, támasz és férfi. Viszont mindkettőnknek figyelembe kellett vennie a családjaink közötti aktuálpolitikai helyzetet, amelyben egyikünk sem válhatott árulóvá.

**Maxwell B. Lorenzini** | Pént. Okt. 06, 2023 7:10 pm |

Yelena & Maxwell

tell me you see me

Elhibázott döntést hoztam, mikor a múltról és a közös emlékekről kezdtem beszélni, hiszen ezzel csak magamnak tettem nehezebbé ezt az egészet; egyszerre akartam tőle szabadulni, közben pedig örökre megtartani, pont így ilyen közel, ahogy most áll tőlem, még ha nem is önszántából lépett ennyire közel. Inkább én kényszerítettem ki, de volt már elég a számlámon, ez pedig még bőven ráfér a pofámra. Valójában ennél jóval több is, de nem kockáztattam meg, hogy az egyik bokor takarásából rám tör valami beépített felvigyázó, akinek az a dolga, hogy védje Yelena erényeit. Ki tudja, hogy az apja miket vett a fejébe, de ha a bölcs Sergei helyében lennék, egyetlen percre sem hagynám a lányomat felügyelet nélkül; talán erre kellene fordítanom a figyelmemet. Megkeresni azt a valakit, aki vigyáz rá, de akadt jobb dolgom is annál, minthogy a környéket figyelgessem. - Miért gondolod rögtön, hogy játszadozom? - Lemondó sóhaj hagyta el a szám, pedig valójában érthető, hogy miért is hiszi ezt. Nemrég hadat üzent egymásnak a két család, én sem hinném el, főleg nem kapcsolnám ki a radarokat, ha az ellenségeim környékeznének, valamennyire mégis fájt, hogy kinézi belőlem az ártó szándékot. Amikor a pincében raboskodott sem bántottam, egyetlen hajszála sem bánta, sőt. Csak beszélgettünk, még ha annál sokkal többre is vágytam, de talán jobb is, hogy azokat a vágyakat ott felejtettük a pincében. Vagy mégsem?
A tökéletes hallásomra próbáltam figyelni néhány másodpercig, mikor ismét közelebb hajoltam hozzá, megpróbálva kiszűrni azt, hogy mozdul-e valaki, de kezdtem elhinni, hogy tényleg egyedül vagy. Tényleg megtörténhet, hogy a nagy vezér lánya óvatlanul járkál fel-alá a városban? Nem mintha nem nézném ki belőle, hogy bárkit képes hatástalanítani. A szikékhez is elég jól ért, és ki tudja, mennyi hiányzik még ahhoz, hogy valami más fegyvert nyomjon a képembe. - Nem akarom elcsúfítani őket. - Megingattam a fejem, viszont ekkor már nem ellenálltam a késztetésnek; felemeltem a kezem, hogy két ujjammal finoman végigsimítsak az arcán, éppen csak érintve a bőrét. - Örömmel venném, ha velem vacsoráznál holnap este. - Folytattam tovább, de a tekintetem ekkor már a szemei és az ajkai között ugrált, a gyomrom pedig kínlódó görcsbe rándult.

<3

**Yelena Antonova** | Vas. Okt. 01, 2023 12:36 pm |

maxwell & yelena

we always long for the forbidden things
and desire what is denied us

Tomboltak bennem az érzelmek és akármennyire próbáltam visszafojtani őket, nehogy teljes mértékben átvegyék fölöttem az uralmat, megmérgezzék a gondolataimat és megnyissák a lelkemnek azon bugyrait, amelyeket aztán tényleg zárva kellett tartanom! Nem csupán Max, hanem az életem egyéb vetületei végett is: mégis hogyan lehetnék egy alvilági birodalom örököse, előtte pedig apám kiváló jobbkeze, ha hagyom, hogy elsodorjanak az egyébként csak időleges, futó-szaladó emóciók? Ki tisztelné vagy ijedne meg egy gyenge nőtől, hogyha befolyásolható a szíve által? Hiszen mi van, ha éppen a szív éppen egy elsütő billentyű meghúzása vagy egy jövedelmező, úttörő üzlet megkötése előtti tisztogatás és mindenkin történő átgázolás közben dobban meg? És ahogy Max még közelebb lépett hozzám, szinte páni félelem töltött el a tudattól, hogy csak és kizárólag azért nem vettem ismét levegőt, mert nem akartam, hogy az illata eltűnjön az orromból. Gyűlöltem ezt az embert! De magamat talán még jobban.
- Milyen mocskos játékot űzöl? - Megcsóváltam a fejemet, ám a tekintetemet nem szakítottam el az övéből. Nem tudtam. A barna szemekben felidéződött annak a nyárnak az emléke és számtalan másik is. A levegőben mindig benne volt, milyen életre lettünk szánva a testvéremmel és az is, hogy Max-nek mi lesz a sorsa, de akkor még nem esett ekkora latba az örökségünk. Dim és Max testvérekként szerették egymást, én pedig mindkettejükért rajongtam. Dim volt a legnagyobb cinkosom és azt hittem, kettőnk szövetsége sohasem gyengülhet meg: ám mióta apánk inkább úgy tűnt, engem preferálna az oldalán, kimondatlanul, de igenis hatalmas törés tátongott kettőnk között. És Max, akinek a figyelméért bármit megtettem volna, aki képes volt zavart mosolyt varázsolni az arcomra és elhitetni velem, hogy a családjaink között már akkor is lappangó, a hidegháborúhoz hasonló ellentét mit sem számít. - Nem mozdulok innen, amíg rá nem jövök, mit akarsz tőlem. - Hiszen elhagyott. Abban a pillanatban, amikor Dim-el összevesztek és vérre menő háborút indítottak egymás ellen, Max nekem is hátat fordított és egyetlen percig sem érdekelte, mi van velem. - Van bőr a képeden felidézni a közös emlékeket és úgy tenni, mintha számítanának neked bármit, közben pedig csak eszközként próbálsz használni. - A tekintetem megkeményedett, de a hangom majdnem elcsuklott. Így, a nyilvánosság előtt még nehezebb dolgom volt, hiszen bárki megláthat, hogyan viselkedek... és bár nem voltam szégyenlős a megfelelő közeg előtt kimutatni a fogam fehérjét, apám arra is nevelt, hogy a köznép előtt visszafogottan kell viselkednünk és nem hívhatjuk fel magunkat a figyelmet. - Ha van benned némi tapintat az irányomba, legalább azokat az időket ne csúfítsd el. - Nyeltem egyet. Szívesen elfutottam volna, ám épp ennyire akartam a közelében maradni, akár még egy lépést tenni felé, de nem tehettem. Összezavarodtam. Épp ez a célja, ugye? Semmi más nem állhat a háttérben.

**Maxwell B. Lorenzini** | Vas. Okt. 01, 2023 7:52 am |

Yelena & Maxwell

tell me you see me

Vannak emlékeim arról, hogy milyen is az, mikor úgy istenesen ki akarom tekerni valakinek a nyakát, addig markolászni a torkát, míg el nem vágom a levegő útját, ami ezáltal képtelen lesz lejutni a tüdejébe, de miközben Yelena sértegetését - és sértettségét? - hallgattam, ez az érzés keveredett valami mással; nemcsak megfojtani akarom, ahogy tenném azt mindenkivel, aki úgy beszél velem, mint ahogy ő teszi, sőt! Megkockáztatnám, hogy még annyira sem tudnék rá kezet emelni, mint legutóbb, bár a szó szoros értelmében a haja szála se görbült az én kezem által. Még ha nem is a Ritz Hotelbe vitettem sínylődni, de fordított esetben én is elismerném, hogy az általunk kitűzött cél képes szentesíteni az eszközt. Én elsősorban a bátyját akartam hergelni, bosszút állni azért, amit tett, és ez már túlmutatott azon, hogy felrúgta azt a barátságot, ezzel együtt az üzleti kapcsolatot, amit ígértem neki. Pedig szavatartó ember vagyok, és egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy becsapnám vagy felültetném. Helyette felültetett ő, ezzel csak tovább bontogatva ezt a hatalmas, tátongó lyukat, ami a családok között húzódott a generációváltás óta.
Még a levegő is bennem akadt, előre összeszorítottam a szemeim, mikor láttam, hogy az egyik eper után nyúl, és bár a vigyor ott éktelenkedett a képemen, valahol annak nyomán, ahol eltalált az eperrel, de még ez a valahol várt mozdulat sem zökkentett ki a felvett üzemmódból. - Rendhagyó kóstoló. - Pillantottam a guruló gyümölcs után, amire nagyjából a hatodik méter után rátaposott valaki, majd lassan visszafordultam Yelena felé. Nagyon úgy tűnt, hogy elértünk a tűréshatár végére, arra a pontra, mikor már válaszokra van szükség; de nem akartam keresni őket. Talán mégis van olyan, amitől én is félek, és ha az előttem álló, lassan felfortyanó nőre pillantottam, már nagyon is jól tudtam, mi az; ő. Az egyik ellenségem lánya, a másik ellenségem húga; valaki, akit így is, úgy is kerülnöm kellene, szabadulni tőle, de hogyan is téphetném ki a fejemből, a gondolataim közül?
Újra vigyorogni akartam, alattomos jelmez alá rejteni a valódi, bennem kavargó értelmet és érzelmet, úgy tenni, mintha semmi nem történne, hogy csak egyszerű zaklatás az egész, egy újabb trükk, amivel megpróbálom kizökkenteni és zavarni, vagy kirobbantani az újabb háborút, de képtelen voltam hazugságra nyitni a szám. - Emlékszel még arra a nyárra, mikor vidékre szöktetek Dmitrij-vel, hogy eltűnjetek az apátok szeme elől? A szüleitek nem is tudták, hogy velem töltitek az időt. - Kicsi sóhaj, ennyit engedtem ki magamból, miközben még közelebb léptem hozzá, a kezemben érezve a késztetést, hogy finoman végigsimítsak az arcán, de egyelőre nem léptem meg. - Bár még majdnem kislány voltál. - Vesztem el az emlékek között, már azzal sem törődve, hogy ha kinevet emiatt, de a vigyor, ami az imént még az arcomon éktelenkedett, ekkor már valami kellemesebb, melegebb mosollyá alakult. Tényleg alig rúgta le magáról a tojáshéjat akkoriban, talán azt sem sejtette, hogy miben settenkedik a bátyja, de talán a kötelék, aminek a létezéséről nemrég még mit sem sejtettem, akkor köttetett volna közöttünk. Közte és köztem. Rögeszme? Talán igen, de még soha nem éreztem ennyire erősnek. - Egyébként előtted a lehetőség, hogy elsétálj. Most nem a pincémben vagy.

<3

**Yelena Antonova** | Szer. Szept. 27, 2023 8:13 pm |

maxwell & yelena

we always long for the forbidden things
and desire what is denied us

- Ha elszaladnál, abban lenne valami férfias ellentétben azzal, hogy a talpnyalóidat küldöd egy védtelen nőre és elraboltatod velük. Mert legalább megjelentél és nem a sötétben bujkálnál. - Megforgattam a szemeimet. Fortyogott bennem a düh, legszívesebben felpofoztam volna, aztán a térdkalácsába rúgtam volna, hogy elessen és ugrálhassak rajta. Annyira idegesített, hogy arra nem léteztek szavak! De persze, legyek én az okosabb és ne tegyek semmit... szemtől szemben úgysem mentem volna vele semmire, így az ő stratégiáját kellett használnom: szépen kivárni az időmet, aztán lecsapni. Alapvetően én is hozzá hasonlóan intéztem az ügyeimet és a számomra kellemetlen egyének likvidálását az életemből, de az esetében olyan volt, mintha lefagyott volna az agyam. Talán túlságosan hasonlítottunk és esetünkben igaznak bizonyult a mondás, hogy két dudás nem fért meg egy csárdában. Mindig azt hittem, hogy ő és a testvérem azok, akik hasonszőrűek egymással, ám rá kellett jönnöm, hogy inkább a mi kettőnk agya járt egy rugóra és lehet, hogy ezért fájt ennyire, hogy túljárt az eszemen... egyetlen röpke pillanat erejéig sokkal okosabb, előrelátóbb és felkészültebb volt, mint én és meg is lett a böjtje. Felém kerekedett, kvázi bebizonyította, hogy több helye lenne a saját családomban, mint nekem és ezzel a lépésével olyan mélyre döfte a tőrt a szívemben, hogy a sebe talán sohasem fog begyógyulni. Úgy éreztem, hogy hosszú évek kemény munkáját tette tönkre, megingatta a státuszomat és kirúgta a kisszéket a jövőm lába alól. Ennek ellenére ha csak megpillantottam vonzott magához, vágytam a közelségére, arra, hogy beszéljen hozzám, hogy végignézzen rajtam, hogy a bűvkörében lehessek. Tanulni akartam tőle, érezni a benne dolgozó energiát, megbizonyosodni arról, hogy nem csak a bátyám húgaként lát engem. Mintha ezt a szerepet megfejlődve a szemében sokkal egészebbnek érezhettem volna magam. Erősebbnek. Jelentőségteljesebbnek. Az első fellángolás általi elismerés igenis fontos dolog.
- Epret szeretnél? - Kérdeztem felvont szemöldökkel és valamiféle pszichotikusba hajló mosollyal, mintha egy kétéves szintjére visszamaradotthoz beszélnék. - Itt az epred! - Ezzel kivettem egyet a dobozból és az arcának dobtam. Az ütközetben az epret jobban sajnáltam, mert nagyon finom volt, míg ő illetlen, szemtelen, tiszteletlen és... miért bizseregnek tőle a végtagjaim? - És most már mondhatnál valami értelmeset is, azzal kezdve, miért követsz. Nem volt elég a rengeteg pincédben eltöltött perc? - Ki az az idióta, aki beszélget az elrablójával? Természetesen én, ki más! - Még a végén azt fogom hinni, hogy én lettem az új rögeszméd.

**Maxwell B. Lorenzini** | Hétf. Szept. 25, 2023 9:47 pm |

Yelena & Maxwell

another lifetime missing a piece of my heart

Elővigyázatos ember hírében álltam, az utóbbi időben azonban elkezdtem meggondolatlan, már-már ostoba döntéseket hozni, csak mert titkon arra vágytam, hogy mosolyt csaljak egy olyan nő ajkaira, akitől óvakodnom kellene. És eltenni láb alól - többek között, elvégre bárhonnan is nézzük, ellenségek vagyunk. Hiába a józan ész és minden vívódás, a múltkori vérfürdő, vagy az, hogy tisztában vagyok vele, mennyire ostoba lépés a közelében ólálkodnom, képtelen vagyok szabadulni tőle. Pedig utálom Rómeó és Júlia történetét, és vitatom, hogy bármi közünk lenne ahhoz a néhol idilli, de túlnyomó részt drámai szerelemhez; mi nagyon távol vagyunk attól, hogy ilyen gyengéd érzelmeket dédelgessünk egymás iránt. Vagy nem?
Ha számon is kért volna, nem tudnék felelni arra a kérdésre, hogy miért lopakodom alattomos árnyékként; és mintha a gondolataimba látott volna, rögtön szóvá is tette, hogy már nincs okom kémkedni utána. Valójában régen nem a bátyjához fűződő haragom motivált ebben, és valahol röhejesnek tartottam volna beismerni, hogy csak tudni akarom, hogyan viseli az ellene elkövetett merényletemet. Nem mintha nem adott volna sokat a látszatra, és bizonyára nem merészkedne ki úgy az utcára, hogy nem győződött meg arról; mennyire rendben van az a bizonyos álarc. - Most el kellene szaladnom? - Felvontam a szemöldökeimet, miközben láttam, hogy elindul felém, egy pillanatra sem emelve meg a hangom, inkább suttogtam a telefonba.
Tetőtől talpig végigmértem, miközben közeledett felém, közben eltolva magamtól a telefont, egy sejtelmes, sunyi kis vigyort varázsolva a szám szélébe, ami állítólag kisfiús csibészséget varázsolt a megjelenésemhez, de ettől próbáltam elvonatkoztatni. Nem akarok kisfiú lenni; csibész annál inkább! - Ha így folytatod, reszketni kezdek. - Visszakontráztam, csak azért, hogy visszanyerjem az irányítást, amit időközben úgy tűnt, hogy megszerzett tőlem. Bárhogy is akartam, ezt az örömet még neki sem adhattam meg, mert ha ezt is elveszítem - a józan eszem után -, már tényleg semmim nem marad ellene. - Bár valahol öröm, hogy ilyen heves érzelmeket váltok ki belőled. - Álmélkodva sóhajtottam fel, egy pillanat erejére az ég felé fordítva a pillantásom, de a szám szélén továbbra is ott virított az a hülye vigyor. - Rosszul érezném magam, ha csak az időjárásról tudnánk beszélgetni. Te nem? - Kérdeztem, úgy téve, mintha nem most küldött volna el a pokolba, jól megrángatva az oroszlán kis bajszocskáját, bár semmi szükség nem volt arra, hogy bátorítsam. Mint mindannyiunknak, egy olyan ártatlannak tűnő nőnek is megvannak a megfelelő módszerei, mint Ő. - Nem adsz az epredből? - Folytattam tovább, elsüllyesztve a zsebemben a telefont, amire ekkor már semmi szükségünk nem volt.

<3

**Yelena Antonova** | Vas. Szept. 10, 2023 6:03 pm |

maxwell & yelena

we always long for the forbidden things
and desire what is denied us

Egy dolgot nagyon utáltam: az ártalmas paranoiát, amely túlmutatott az elővigyázatosságon, valamint a mindenre kiterjedő, tervezéshez hozzájáruló felkészültségen és mivel az elrablásomnak nevezett közjáték óta folyamatosan a hátam mögé nézegettem, kezdtem feszült lenni. Mindig megvolt a magamba vetett bizodalmam és nem hittem volna, hogy valaki csak úgy átjár az eszemen vagy sebezhető pillanatomban kap el... ám mivel megtörtént, valami bennem is megtört. Kevésbé nevezném félelemnek, inkább a saját magam hibáztatásának és a magamról alkotott kép megváltozásának és erre egyáltalán nem voltam felkészülve, képtelen voltam belátni, hogy nem vagyok tökéletes arra, amire egész életemben készültem. Mégis hogy vehetném át egy egész birodalom vezetését, ha erőlködés nélkül be tudnak tuszkolni egy kocsiba és fogva tarthatnak napokig egy pincében? Bár szavak formájában azt kaptam vissza, hogy "bárkivel megeshet", mintha elrablás nélkül nem is lehetnél a maffia tagja, mégis bennem volt a tartás a következményektől és a méltóságom sérülésétől. Na és persze a töménytelen harag Max irányába. Legszívesebben a helyszínen felgyújtottam volna.
- Egyszer már eljátszottad az elrablós trükköt és nem sikerült. Kétszer elkövetni ugyanazt a hibát még tőled is hatalmas ostobaság lenne. - Végül addig-meddig forgolódtam, míg kiszúrtam a tömegben. A levegő egy pillanatra megakadt a tüdőmben, hiszen azóta nem láttam, mióta felhoztak a pincéjéből és erősebben markoltam a doboznyi epret, amiért a dühöm mellett kellemesnek tűnő érzelmek is átfutottak a porcikáimon. Jól bánt velem - már amennyire jól lehet bánni az ember lányával egy dohos pincében -, nem bántott és... várjunk csak, így kezdődik a Stockholm-szindróma! Vissza az utálathoz! - Most mit akarsz? Kémkedsz utánam? - Kérdeztem elindulva az irányába. Ha valóban a bátyám iránti ellenszenve játszik fő szerepet a bosszújában, akkor tőlem jobb célpont lehetne Olivia. Miért nem hagy békén? Legyen már egy kis esze! Már csak azt vettem észre, hogy a lépteim szaporábban és indulattal teltebbek lettek annak ellenére, hogy igyekeztem megőrizni a hidegvéremet.
- Holnaptól ismét elkezdenék dolgozni. Ez nem felhívás arra, hogy a kórházból el lehet majd hurcolni, csupán egy jelzés, hogy örülnék, ha miattad nem esnék ki a munkából újfent hosszabb időre. - Megálltam előtte és a szemeibe néztem. Igyekeztem oly' módon mély levegőt venni, hogy ne vegye észre rajtam a zaklatottságot, ehhez pedig szükség volt az arckifejezésem rendezésére és arra, hogy visszafogjam az önkéntes mozdulatot, miszerint belenyomjam az arcát a kis epres dobozkámba. - Igazán eltakarodhatnál már az életemből, most már csak azért se kell része legyél, mert a testvérem barátja vagy. Vedd észre, hogy nekünk már semmit sem számítasz és hiába próbálkozol, senkiből sem fogsz kicsikarni fikarcnyi félelmet, elismerést vagy bármilyen dicsőséget. - Volt idő, amikor bármit megadtam volna azért, hogy ennek a férfinek a közelében legyek, de azok az idők elmúltak... ő sohasem vett észre engem, egyébként is tiltott gyümölcs volt, most pedig inkább azért tett, hogy még jobban meggyűlöljük. Viszont hazudtam volna, ha magamnak sem vallottam volna be, hogy közel állva hozzá nem tudtam teljesen elnyomni az iránta érzett pozitív, bár lehet, hogy inkább összezavaró érzelmeket.

**Maxwell B. Lorenzini** | Szomb. Szept. 09, 2023 6:43 pm |

Yelena & Maxwell

another lifetime missing a piece of my heart

Bár Yelena elrablása óta nem tettem szóvá, de még engem is meglepett, hogy még érkezett válaszlépés a családjától. Talán az apja józan ítélőképességének köszönhetem, hisz ha a bátyjából indulok ki, benne nincs se hidegfejűség, se józanság. Visszagondolva még engem is meglepett, hogy egykoron a bizalmamba fogadtam Dmitrij-t, de megvolt rá az okom; és valljuk be, ha nem farol ki az üzletből, olyan birodalmat építhettünk volna fel közösen, amit messzeföldön is megirigyelnének. Vele ellentétben nem hittem a család szentségében, főleg azok után, ami a testvéreimmel történt, a bátyám egy aljas csúszómászó hírében fulladt bele a saját vérébe, a két húgom pedig ég és föld. Az idősebbik rám hasonlít, és kétség sem fér hozzá; én is megtenném érte azt, amit Dmitrij tenne Yelena-ért. A kérdés már csak az, hogy meddig kell még várnom arra a bizonyos hadüzenetre?
Még csak rám sem nézett, mégis megtorpant, én pedig követtem a mozdulatait, ahogy elővette a telefont, majd a füléhez emelte. Még egy kis sóhaj is kiszökött belőlem, mert ezzel egyértelművé tette, hogy a figyelme egy pillanatra sem lehet az enyém, de amikor a farzsebemben rezegni kezdett a telefon, újfent gyanakodva méricskéltem az alakját. Nem értettem, hogy mi történik; igazából nem értettem semmit az ég világon. Mikor buktam le? Mikor vett észre anélkül, hogy a szemeink egyetlen villanás erejéig is találkoztak volna? Az egy dolog, hogy én már mérföldekről kiszimatoltam az édesen fanyar, mégis szívet megdobbantó illatot, amit előszeretettel használt parfümként, de tudtommal ilyen bámulatos képességekkel csak engem áldott meg az egykori teremtőm. - Időközben szert tett egy hatodik érzékre, Miss Antonova? - Felvontam a szemöldököm, miközben lassan, monoton hangon kiejtettem a szavakat, de még így sem tudtam teljesen leplezni, milyen gyors ütemben kezdett emelkedni a mellkasom. A nyelvem nem pörgött olyan sebességgel, mint ahogy legutóbb az észt osztottam abban a mocskos pincében, míg ki nem szabadították, nem kis vérfürdőt rendezve az otthonomban, de valójában nem számított, hogy hányan hagyták ott a fogukat aznap. - Csak így, egyedül? - Folytattam tovább, ekkor azonban már önuralmat erőltettem magamra, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy valahogy elérjem, hogy felém forduljon. Elég volt a kukkolásból és a csendes csodálásból; látni akartam azt a gyönyörű, gyöngéd szempárt. - A történtek után nem hittem volna, hogy az apád enged majd egyedül kóricálni. - Szúrtam oda egyet szemtelen vigyorral a képemen. Hát újra elkezdődik. Az adok-kapok. A macska-egér játék. De melyikünk a macska?

<3

**Yelena Antonova** | Vas. Júl. 30, 2023 7:51 pm |

maxwell & yelena

we always long for the forbidden things
and desire what is denied us

Ki kellett mozdulnom, mert már majdnem megőrültem a ház hatalmas falai között. Az apám rossz szemmel nézte a törekvéseimet, miszerint visszatérnék az életembe és folytatnám a mindennapjaimat, a munkámat és a különféle tevékenységeimet ott, ahol befejeztem, mielőtt a Lorenzini-gyerek feldobta az unalmas kerékvágást az elrablásommal. A mai napig a testemen viseltem a nyomait az egyik elszabadult kutyája szórakozásának és valószínűleg soha nem is fog eltűnni a seb az oldalamról. Akárhányszor tükörbe néztem megundorodtam magamtól, amiért hagytam, hogy ezt tegyék velem. Gyengének, sebezhetőnek, kiszámíthatónak, becsaphatónak és könnyű prédának éreztem magam, akit bármelyik pillanatban ki lehet szolgáltatni az éppen aktuális bosszú- vagy bármilyen igénynek. Napokig nyalogattam a sebeimet, amiért szintén gyűlöltem magam, hiszen ha valaki, én nem tehettem meg, hogy mélyre süllyedjek az önsajnálat mocsarában. Apám nem selejtnek nevelt. Én nem selejtnek neveltem saját magamat. Mióta az eszemet tudtam, egyetlen cél lebegett a szemem előtt, mégpedig megugrani az elvárt és hozni a lehetetlen szintet a családi hierarchiában, tiszteletet kivívni a család férfitagjai, leginkább az apám és a bátyám szemében. Erre mi lett a jussom? Lehetséges, hogy évek munkája veszett oda csak azért, mert Maxwell Lorenzini úgy döntött, jó móka sokkolóval megtámadtatni, elraboltatni és fogva tartani a testvéremmel való isten tudja melyik csetepatéja miatt. Én pedig semmit sem tudtam tenni... védtelen voltam, hiába képeztek ki számos harcművészeti stílusban, hiába vált a paranoia állandó kísérőmmé, minden egyetlen pillanat alatt szertefoszlott. Dühös voltam és csalódott és bár apám aggodalma jelenleg mindent áthatott, felkészültem a pillanatra, amikor ő maga is csalódottságának fog hangot adni és kegyvesztetté válok. Nem láttam a kiutat ebből a nyomorúságból. Hogyan fordíthatnám a javamra a történteket?
A gondolkodáshoz friss levegőre volt szükségem. A piaci árusok megnyugtattak, otthonosan mozogtam közöttük, néhányat ismertem is. Kis ékszerdoboz a rohanó világban, a természet csodái apró és óriási kosarakban. El is vettem egy doboz epret az egyik középkorú nőtől és bekaptam belőlük egy darabot, hátha a vitamin segít a gondolkodásban. Ám töprengésem megtorpant egy zsigeri bevillanásban, ami hirtelen fúródott a bordáim közé. Nagyot nyeltem, majd előhalásztam a zsebemből a telefonomat és tárcsáztam egy telefonszámot, amely még a régi szép időkből a "Max" névhez társult a készülékben. Mintha egy örökkévalóságnyi távolságra lettünk volna a napoktól, mikor Maxwell még Dim barátja volt, én pedig irigykedve néztem őket és közben a szívem nagyokat dobbant a fiú láttán.
- Távolról fogsz bámulni és mögöttem ólálkodni, mint egy rosszabb színvonalú patkány vagy ide totyogsz elém? - Szóltam bele a vonalba. Éreztem a tekintetét magamon és abba az irányba fordultam, amely felé a megérzéseim tereltek. Nem tettem volna fel az életemet és az összes vagyonomat arra, hogy valóban az ő göndör fürtjei bújnak meg a járókelők tömegében, de muszáj volt megtudnom, vajon tényleg a közelemben van-e. A mellkasomba meghatározhatatlan jellegű szorítás költözött, egyszerre volt fojtogató és izgatott, a torkom pedig kaparni kezdett. Nem félelem volt ez, bár a vele kapcsolatos legfrissebb tapasztalataim végett lehetett volna ez is... inkább várakozás. Talán még inkább... vágyakozás. De ezt a gondolatot muszáj voltam elhessegetni. Képtelenség! Mégis miért, hogyan?

**Maxwell B. Lorenzini** | Kedd Május 23, 2023 7:54 pm |

Yelena & Maxwell

another lifetime missing a piece of my heart

A véres kis kalandunk óta nem láttam Őt. Pedig egy szemernyi szándékosság sem volt a tetteimben, nem tudatosan kerültem Yelena-t vagy a családját, azt pedig még annyira sem értettem, hogy időközben nem kaptam a nyakamba egy véres megtorlást.
Bár azt mondhatnám, hogy többet veszítettek, mint én; de ez nem fedi a valóságot. Talán nem neki kellett volna bűnhődnie a bátyja bűneiért, találhattam volna egy jobb és kielégítőbb eszközt az egész Antonov család ellen, amivel lesöpröm őket a föld színéről, de eszközök híján abból kell gazdálkodnom, ami akadt a palettán. És még így sem hiszem, hogy eljutott a tudatokig, vagy legalábbis Dmitrij tudatáig, hogy kivel packázik, vagy hogy megéri-e a kiképzést, hogy állandóan borsot törjünk egymás orra alá. Ha a húga élete nem elég kedves, mégis mi lehetne az? Egészen máshogy alakult volna ez az egész, ha nem Yelena válik fő célponttá. Sergey egyetlen lánya remek lehetőségnek tűnt arra, hogy revansot vegyek apán és fián, még ha számukra nem is volt egyenlő a halálok súlya a mérlegen. Én a leghűségesebb emberemet, a jobbkezemet vesztettem, neki a gyermekét kellett volna. De ezúttal nem voltak pontosak a számításaim. Olyan tényezőket felejtettem ki a képletből, mint például az érzelmek; ha a bátyám élne, már elkiáltotta volna magát, hogy alkalmatlan vagyok, mert az első adandó alkalommal olyan történik velem, ami az apánkkal soha nem történt volna.
Kétség kívül igaz.
Nem vagyok az apám. Megpróbáltam.
Yelena szeretett emberek közé vegyülni. Ő nem egy sztár volt, és gyűlölte a testőrséget. Nem egyszer lógott meg előlük. Fiatalabb koromban én is ilyen voltam - bármi áron lelöktem volna magamról apám béklyóit. A Lorenzini gyerekek így jönnek a világra, ezen a ponton a bátyám sem panaszkodhatott. Csak míg őt apánk soha nem tudta igazán olyanra törni, amilyennek kellene lennie, engem sikerült.

Az egyik fa árnyékából követtem a sziluettjét, ahogy sétált a közeli piac standjai között, megannyi színes zöldség és gyümölcs terebélyes választékát vizslatva. Egy kis eper. El tudtam volna képzelni jelenleg. Tejszínnel. Pezsgővel. Bár nem az utca közepén.
Egyszer minden döntést megbánunk, nem?
Azóta nem láttam. Nem kerestem. Nem hallottam róla semmit. Az apja nem örült a húzásomnak - habár ez volt a cél. És valahol mélyen már most tudtam, hogy a háború előszelei kopogtatnak az ajtónkon, ha minden, ami a meghiúsult gyilkosság hátterében áll, egyszer kiderül.

<3