Még mély levegőket veszek, ő meg máris zuhanyozni megy. A gondolatok nem állnak még össze a fejemben, zavaros vagyok, kielégült.
Csak hümmentek, menjen.
Követem a tekintetemmel és ahogy erőt érzek, felállok, megtörlöm magam törlőkendővel és a kukába dobom, majd elpakolom magam és összehúzom a nadrágom, elrendezem a ruhám és visszaülök a kanapre.
A szívem gyorsan teker, lassan áll vissza a testem megszokott rendje.
tetszik ez a nő, kifejezetten gyönyörű és lássuk be még az is bejön, hogy vigaszt keres a testemen, mert ez az volt, ölelkezés és simogatás helyett egy kis szex, melybe beleoltotta a bizonytalanságát. Az atlétám nem pont a mérete, de kerek melleit olyan jól öleli körbe, hogy újfent kedvem támad az ölembe húzni, ez lehet már így lesz. Valami különös okból kifolyólag úgy vonz, mint a telihold, mint molyt a fény.
A vérének áramlása a fülemben zubog, és érzem az illatom rajtam az ízem, míg az övé a számban van feltapadva a szájpadlásomra,
-Rendben. - el is felejtette, már annyira más felé jár az agyam, a megbeszélés, a munka.
Kurta üzenetekkel komminukálom le, hogy az emberem nézzen rá a harapására, azonnal kapom a választ, hogy bármikor, sofőr kell neki.
- A feleségem van. - természetes, hogy kihoztam, annak dacára, hogy én magam is juttattam be.
A tv hangjára felállok.
- 30 perc és jönnek érted. - nem vagyok tétova, de egy pillanatra elfog a bizonytalanság.
- Dr. Simon várni fog. - ennyit azért jó, ha tus és kifejezetten remélem, hogy ránéz majd az orvos nevére, mert a helyzet az, hogy bajban is lehet ha nem figyel magára. tegnap éjszaka ugyanis beírta magát a város szívébe, nem véletlen dugdosom ország és világ előtt, mert nem szeretném, hogy célpont legyen, azonban Mila jól csinálja, hogy középpontba kerül, ehhez kifejezetten jól ért, Miro pedig segíti ebben.
- Este. - jövök. Ellépek mellette és finoman megérintem a karját ennél hatásosobban nem köszönök el, sem bensőségesebben.
Magára hagyom.

Biztosan nem így kellene ennek lennie. Hiszen annyi minden történt a múlt éjjel is már, azóta is, de nekem most erre van szükségem, és hálás vagyok, hogy semmi seggfej, lealázó megjegyzést nem tesz. Akkor abban a pillanatban szállnék is le róla,  és nem kerülne sor ilyesmire megint. De egyszerűen megadja, amire szükségem van.
Pont ezért, a saját kielégülésem után változtatok, őt is hozzá akarom juttatni úgy, ahogy magammal tettem. Nem mondunk semmit, hisz nem kell. Előzékenyen még segít is a shorttal, hogy könnyebb legyen. Én az élvezetes utolsó hullámait űzöm, amiben megérint, a gerincemen járnak az ujjai, a tarkómon, a hajamban. Értem, egyenes marad a hátam, és nem kímélem magunkat. Az élvezete épp olyan, mint ő maga. Forró, nyers, zabolátlan, és én megadom neki, magamnak is, hogy ezt így megéljem. Vele nyögök,  mintha a testem is pontosan érezné az ő orgazmusának erejét. Lelassulok, már csak ringok az ölében lihegve. Most zuhanyoztam, de tele vagyok kettőnk illatával. Ráadásul el akar küldeni arra az oltásra is. Gondolom megint valamelyik embere fog majd hamarosan kopogtatni.
Óvatosan engedem ki magamból, időben húzom vissza a shortot,  mielőtt egyéb ékes bizonyíték is előkerül. - Rendbe teszem magam és jövök. - azt mégsem mondhatom, hogy köszönöm, nem? Most semmit sem kell mondanom. Neki sem. Felsietek, hogy tényleg rendbe tudjam magam hozni, majd jóformán csak bugyit húzok meg egy farmert. Az atlétáját megtartom. Oltásért megyek, nem  bálozni. A tegnap után pedig nem akarom, hogy most bárki többet lásson belőlem a szükségesnél. Egyszerűen nem. Szívem szerint betakaróznék a kanapén és semmi több. Visszamegyek. Kontyba csavarom a hajamat. - Szólj kérlek, ha mennem kell. - leroskadok a kanapéra.  - Köszönöm, hogy kihoztál minket a rendőrségről. - ezzel azért tartoztam, én is tudom. Anyám megnevelt. Bekapcsolom a tv-t. Valami szóljon, mert még Miroék sem értek haza. Remélem, nem történt semmi baj.

+18Hagyom, hogy megtegye, hogy elvegye belőlem azt, amit a legjobban ismer és amit a legnagyobb biztonsággal formálhat a magáénak, amiben vigaszt lel, és amit én most adni tudok neki.
Otthonosan lovagol az ölemben, olyan hévvel, amitől bombák robbannak a gyomromban, hogy az erős késztetést nehezen gyűrőm le, amiben érte nyúlnék, magamra rántanám, alá mozdulnék, de neki nem ez kell most, a tény kell, hogy valamit irányít, ha már azt nem sikerült, hogy megfogdossák és megharapják, amiben az erőszak ténye közel került hozzá.
Macskamód rugalmas, ahogy csúszik a kemény húsomon és én tagadott elragadtatással, kitágult pupillákkal, kiélesedett érzésekkel követem minden apró rándulását, a szájából előomló sóhajokat, míg a tenyere alatt forró a bőre. Muszáj lehunyni a szemem, mert ha látom, befogadom őt akkor kérlelhetetlenül felrobban benne az élvezet petárdája és én húzni akarom, tudni akarom, hogy a kedvemre tesz-e, ha a saját boldogságával végzett.
Taktikai lépés? Kíváncsiság? Mohó vágy?
Úgy markol belém, mintha hús lennék, semmi egyéb, csak olyan tömeg, mely az élvezete felé sodorja, a számból lélegzik, de nem csókol meg, nem velem szeretkezik, magával teszi, csak bennem van társa ehhez.
Hangos morranssá válok, ahogy lüktetve, szorosan rándulva élvez el rajtam és a benseje hevesen pumpál rajtam, majdnem leránt az agyamról, keményen kell koncentrálnom, hogy ne kövessem azonnal, ne lobbanjon el ennek a tűznek a hevítő vágya.
Értetlen pillantással konstatálom, hogy felemelkedik rólam, de nem nyúlok utána, nem tenném meg, ez nem az a helyzet, máskor igen, de…
Oh.
Nem kell irányítanom, de mégis megteszem, most én húzom félre a nedves szemérmére tapadt short anyagát, míg ő háttal nekem visszacsúszik a tőle sikamló és fényló farkamra.
Zavartalanul nézem őt, immár a kezem a hátán, csípőjén, de nem lököm magam alá, csak élvezem a kerek fenekének bújtatott látványát.
Az illata olyan erőteljes, amitől más nem is jut eszembe csak ő, a gondolatok szerte hullanak a fejemben, a teste rám illeszkedik és más ez… olyan más ez a szög, amiben gyakorlottan mozdul.
A számat harapdálom, a nyelvem szívom, hogy húzzam az időt, hogy ne élvezzek el azonnal, de sürgetve hajt a vágy, igenis élvezni akarok.
Csak simogatom érezni akarom, ahogy végig húzom a gerincén az ujjaim feltúrok a hajába, beletartok. Nem húzom, csak tartom.
Ellenállok, de már nincs hova, a hajába markolok, most én kapaszkodom, miközben mégis fellendül a csípőm és belerobbanok a testébe.
Az orgazmus erős, intenzív, a szívem a testemen kívül dobog és én csak töltöm fel éltető magvammal a tejfehér ködben. Az elmém kikapcsol, a testem égő tüzek sokasága, a heréim sajgó pontok, a hangok kiszaladnak belőlem és élvezek, hosszan, kitartóan, kendőzetlenül, szemérmetlenül.

Ha szavakat kellene mondani, nem menne. Összevesznénk, vagy megint szavak feszülnének egymásnak az ellentétes nézőpontok miatt. Ma már beszélt hozzám eleget, meg is sértett éppen eléggé, fel is húzta magát éppen eléggé, ahogyan én is. A sértettségbe valahogy fehér zászló úszott be azzal, hogy ellátta a kezemet, nem kommentelte, hogy ő megmondta, azzal sem, hogy megérdemeltem, hogy tanuljak belőle, meg a többi hülyeség, amik ilyenkor elő szoktak jönni. Nem mondott semmit, csak jelen volt, és ezzel többet adott, mint amennyit jelen állapotomban elbírtam volna.
Jóformán magamtól, hirtelen és teljesen kontroll nélkül ültem az ölébe, a gondolat pedig, az egyesülés, a szex gondolata, csak úgy megérkezett a testem mélyéről, egy erős akarati fonallal befűzve. Hozzá kellett kérnem, mert hozzá akartam érni, az agyam, lelkem valamelyik hátsó szeglete súgta, irányította a kezem közénk, a farkára, ami pont azt az enyhülést, vigaszt és feltöltődést hozza most magával, amire tényleg szükségem van. Szavak nélkül, kommentárok, gunyorosság nélkül.
Az, hogy bennem van, kitölt, megfeszít, mámort csorgat a szisszenős fájdalomra, amire szintén szükségem volt. Akartam, hogy így legyen. A testem megszokja, akarja őt. A mozdulataim szaggatottak, mélyülők, mert minden nyögésben, kifújt levegőben kell a tudata, hogy bennem van. A mellkasán terpesztem szét az ujjaimat, hogy távol tartson a szájától, a csókjától. Segít, hogy megtámaszt, hogy érzem a tenyerét a hátamon, a combomon, mert ebből árad az ő igene, meg a keménységéből, ami bennem jár.
Nem akarok, tudok..merek ránézni, mert minden kiömlene a pillantásomból, helyette átadom magam az érzésnek, a vigasztaló gyönyörnek és teljesen kiegyenesedek rajta, emelve a fejemet és lehunyt szemekkel élvezkedem. Varázslatos, balzsamos és finom az egész, mintha nem is mi lennénk, hisz minket a hevesség kísér, mintha ez határozna meg minket az ágyban. De itt a bizonyíték, hogy nem így van. nem igaz. Elhúzom magamnak ezt a megnyert időt, aktust, ahol nem rohanunk a csúcsig, csak vezetem magunkat arra.
Addig, amíg már tökéletes helye van bennem, szabaddá válik a mozgásom is, és már vérből, húsból követelőzik az ösztön, ami serkent, ösztökél és nekem meg kell adnom magam neki, hagynom, hogy átvegye az irányítást egy kicsit. Ehhez le kell szakadnom a mellkasáról, hogy a feje mellett támaszthassak két oldalt a támlán. Határozottabbá válok, csúszom rajta, sőt, lököm magamat rá, minden találkozás mélye egy nyögésbe fullad. Akarom még, istenem, mennyire akarom! Préselem magamban, rászorítanak az izmok és emelkedik a csípőm erősödő ütemmel, ahogy nekem jó, ahogy én akarom és nekem tetszik. Tetszik, imádom, hogy nem mozdul meg és nem változik a szög, mert rálelek a pontra, ami húrt pendít bennem, és ezt sajtolnom kell erősebben, ütemesebben. Tudom, hogy utolér, átbukik rajtam és magába ránt. Az sem baj, hogy újra felmelegszik mindenem, mert forró vér száguldozik az ereimben, mert meg-megremeg már a csípőm, de muszáj. Szinte kétségbeesetten akarom azt az édes érzést, ami kitisztít, darabokra bont és újra összerak...,hogy amikor belém vág, már a nyaka mögé csúsztatom a tenyerem, mert muszáj valami élőt, lélegzőt markolnom, tartanom, és ez a bőre. Imádó, aléló nyögésekkel sodortatom el magamat fel, feljebb és még tovább, hogy visszataláljak két rándulással ide, a testembe. Hozzá, akin vonaglom. Őrült, heves szívdobogással szorítom őt magamhoz a szentek mosolyával az ajkaimon. Ellátott, meggyóntam, mennybe mentem.
Lihegek az örömtől, de le kell válnom róla, mert a szájába akarom nyögni, súgni, diktálni az igen-igen-igent. Helyette felegyenesedek két esetlen légvétel között, hogy támasztékot keressek az alhasán és leszállhassak róla. A bizonyítékom ott csillog rajta, égbe kiabáló mementóként. Remegő lábakkal állok meg előtte és megfordulva bekormányzom magamat a lábai közé. Megdőlök előre, hogy újra magamba segíthessem. Farmerba bújtatott combjain nyelek támasztékra, kipirult örömmel tolom rá magamat. Helyezkedni sem kell, tökéletes helyre csúszik, kiszalad a mélyről jövő meglepett nyögés. Más így, nagyon más, de jó, tökéletes.
Most a csípőm se mozdul, csak combból mozdulok rajta, Bizseregnek az izmaim, de ettől még jobb, mert még mindig nem kell elkérnem a tevékenységét, pedig könnyű lenne csak feltérdelni a kanapéra és hagyni. Hagyni bármit...

+18Megkérdezném, hogy jutottunk el oda, hogy hátra csúszik a combomon és az ölelésemből a cipzárom lehúzása lesz a következő lépés. Azt hittem elpilled  karjaim között, tán esetleg sír is kicsit. Hálás vagyok a sorsnak, hogy attól megkímélt, hogy vigasztalnom kelljen, egyszer jó voltam benne, de a szívem millió darabra törésének a története elvette tőlem. Vagy hazudok, alapvetően is egy érzéketlen seggfej vagyok, vagy csak túl öreg és cinikus.
Persze megértem, hogy menedéket keres, olyat, amit jól ismer és mi mást adtam volna neki, mint a testem a testével összehangolása?
Oda bújik el, ahol tudja mit kell tennie, megértem őt, de nem segítem.
Hagyom, hogy vigaszt keresve használja a testem, de azt sem hazudom, hogy nincs az ínyemre így.
A tekintetem feltelik parázzsal, tudom, hogy a világos pöttyök az íriszemben most lángolni érződnek. A keze forró, hívogató jólesően felmorranok, ezzel is biztatom, hogy vegye el, ami kell belőlem, használja ki, vegye magához egészen.
Az ujjaim a combján pihennek, belemarkolok, megpulzáltatom a szorításom, de ennél jobban nem veszek még részt az aktusban, mely kirajzolódni érződik.
Félfeszes farkam simul a kezébe, ahogy kibújtatja a nadrágomból, újból felnyőgök, csinálja csak!
Türelmetlenül moccan a csípőm, a nyálas érintése után vágyakozva, csak őt látom, rá vagyok hangolva, csak ő létezik most, minden porcikám az övé után sóhajt, de ez most az ő menete, nem veszem ki a kezéből az irányítást, hiszen sejtem ez kell neki, a tény, hogy valamit is ural, mert én mindent tervezek elvenni tőle.
Újabb mordulással díjazom a mozdulatait, a farkam megrándul a kezei között, a golyóim megfeszülnek és hiába csomagolt ki, szűkös a farmer. Rányalok a számra, hogy nem biztassam, ne kérjem, ne mondjam el mit gondolok jelenleg.
Az ösztön vontat utána, akarom őt, olyan elemi erővel, amitől a szemgolyómig forrósodik fel a testem, a szívem megvadul és nem, nem mozdulok annál többet, mint a combján markolok.
Újabb mordulás, a tekintetem lesiklik a vékony felső alatt kirajzolódó kerek mellekre, a lapos hasra és a félrehúzott rövidke nadrág körvonalára.
Az illatától felbolydul a vérem, sóhajtanka az ujjaim, hogy a lábai közé fúrjam őket, és aztán az arcom is, akarom érinteni, tudni mennyire nedves?!
Otthonosan ereszkedik rám, a szívem kihagy egy ütemet, de a meleg rugalmassága minden kételyt szerte oszlat és ő csak jön, a tenyere a mellkasomon, gyúr rajtam, mint egy jóérzésű macska, mintha a szívem akarná megmarkolni és lehunyt szemmel szívom be a levegőt, átadom magam az élvezetnek.
Nyitott tenyereim a hátára siklanak, csak tartom, csak érzékelem a gerincének, lapockájának mozgását, miközben a teste birtokba veszi az enyémet és hagyom, hogy ebben a menetben most leuraljon, nem siettetem, nem segítem, nem adok ütemet és nem lassítok vagy gyorsítok tempót, mert  noha én önzőbb vagyok az önzőnél de erre most neki van szüksége én pedig csak kiélvezem.
Sóhajokkal jutalmazom.
Elemi ösztönnel akarom őt régről, mélyről, kell nekem enyém. Abba ne hagyja, csak lovagoljon meg úgy, ahogy neki esik jól, az élvezet mindkettőnknek kijut úgyis.
Cikázik a pillantásom rajta, de lecövekelek az arcán, a száján, a szemén, látni akarom, ahogy a vágy kitölti szűkre szabott ereit.

Valahogy sok választ el tudnék képzelni a kérdésemre. Miféle ismerőshöz, mikor, minek, de az az egy szó...a hideg kiráz. Kaptam már gyerekként tetanuszt, amikor volt az a hintás baleset, és tudom, hogy rossz volt. Feszengek egy sort, mert ezt kikerülném. - Jaj... - kicsúszik az a gyáva kukac szó, mert hát nyilván nem akarok injekciót kapni. Mindegy, hová adják, fáj. Utána is fáj, és majd jön a láz megint...Mindezt egy barom miatt. De nem kérdezem meg, hogy muszáj-e. Látom magam is, hogy csúnya. Nem igényel plusz kérdést.
Furcsán ölel körbe ennek az egésznek a meghitt intimitása. Nem sokkal ezelőtt olyan durva volt ugyanazzal a kézzel, ami most a sebhelyet fertőtleníti szinte óvóan. Nem értem őt, tényleg nem, de erről nem akarok vele beszélni. Sőt, semmiről sem akarok beszélgetni, nincs rá szükségem. A szavak nekünk csak rosszat tesznek, mintha örökké fegyverekké, fenyegetéssé formálódnának, amivel bánthatjuk egymást. Egyébként is haragszom rá, mélységesen haragszom, amiért ítélkezett rögtön. De most átmászom az ölelésébe, az erős karok közé, amik felhúzzák az illúziót, hogy a világ nincs tele barmokkal, hogy nem az én hibám ami történt, nem lesz semmi baj. A simogatása is balzsamként ragasztgatja be az önérzetemen a szakadásokat. Ellazulok, vele dőlök, és beletemetkezem a férfias illatba, az ő illatába, a melegébe.
Szükségem van rá, mert bántottak, mert ő is bántott, mégis ő adja az enyhülést is. Vigasztalódni akarok vele. Belőle. Mozdulnom kell, hogy átlendülhessek, felette legyek. A szíve olyan nyugodtan dobol a mellkasában. Hallgatnám még, ha nem húzna felé valami több is.
Nem nézek fel rá, csak hátrébb csúszom a hosszú, farmerba bújtatott combokon és kigombolom a nadrágot. Alatta már látszik a bőre, szinte óvatosan húzom le a sliccet is. Tudom, hogy tudja, mit akarok, és remélem, nem fog megállítani benne. Tövig húzom a cipzárt, még mindig nincs ellenmozdulat. Hallom a sóhajt. Ez az ő igenje. Kiügyködöm az alsóból, de nem vetkőztetem le. Nem akarom, arra várni kell. Az ujjai a combomra siklanak, hát persze, hogy tudja, mit akarok. Odavonzza a tekintetem, el sem tudnám szakítani róla. Belenyalok a tenyerembe, mert neki akarok jót, kézbe is veszem, mert forró, selymes és...a jutalmam. Meg fogok gyógyulni tőle. Óvatos vagyok, inkább finom, amilyen ő volt velem az imént. Furcsa, hogy nem voltam előtte szégyellős..
Feltúrom a pólóját az alhasán, csavarok a csuklómon, akarjon a teste is. Keményedjen a kezembe forrón és ruganyosan. Mert már nem csak simogatom, ez célirányos, a makkja selymessége a tenyerem cirógatja. Nem akarom ugyanezt elkérni, csak adja nekem magát, legyen velem, érezze a szükségemet. Telten siklik az ujjaim között, előre kell csúsznom. A short legjobb funkciója, hogy tényleg csak félre kell húzni egy kicsit. Megemelkedek, hogy igazítani tudjam és szép lassan rácsúszhassak.
A pólóját markolom, alatta a húst, a feszes izmokat, kell a támaszték, mert majdnem fáj is a jelenléte bennem, de ez jó fájdalom, akarom fájdalom, lassan ringok rajta, had jöjjön mélyebbre, még mélyebbre. Megremegek egy nyögéssel, feljebb sem emelkedem, csak tartom magamban, ringok rajta fájón szűken, kicsit kapkodó levegőkkel. Megtámaszkodom a mellkasán, kényszerítem a testem, hogy szokja meg őt. Kivárok egy kicsit, ellihegem a kis taktusnyi időt. Halk nyögéssel mozdítom a csípőmet, hogy mozdulhassak rajta kergessem magam a vigasztaló, gyógyító jóba. Még nem találok igazi ritmust, nem is keresek, a céltalan erotika tengerén akarok még maradni. A testem úgyis jelez, ha itt a szükség. Most? Csak szuszogás van, esdeklő, halk nyögések. A csók pályájáról letérítem magam, szétnyitom a mellkasán az ujjaimat, hogy egyenesedjen a hátam. Gyarló, isteni érzés rajta lenni. Akarom még.

+16A karja forró az ujjaim között, a közelségétől a vér surrogni kezd az ereimben, suttog és dalol, újra felmerül bennem egy érzés, valami ami a múltba kapaszkodik, aminek gyökere van, de nem tudom megfogni, nem tudom megérteni, de itt van. Az szívverésembe siklik, érzem az illatán, a bőrének puha érintésén, a simogatásom a sebszéleken.
- Tetanusz. - egyszerű kijelentés, hiszen szüksége van rá, ha farkas lenne, mint én már nem is lenne sebhelye, de ő gyarló halandó, esendő. Kell a testének, hogy földi gyógymódokkal őrizzük meg az egészségét.
Magamhoz képest gyengéden kenegetem a ronda sebhelyet, nem hazudom, hogy nem ver haragosan a szívem, amiért ezt tették vele, erre nem adtam sem utasítást sem engedélyt, meg is fizette az árát a fogsor tulajdonosa, illetve ex tulajdonosa, többé nem lesz ugyanaz a harapása.
Nem reagálok a megköszönésre, nincs mit, oly természetes, mint az illata, az íze a számban, a bőrének érintése, a szívverése, ahogy a csuklóját fogom és a pulzusa száguldani érződik.
Úgy szorongatja a testápolót, mintha a nyakam lenne és éppen készülne megfojtani, elnyomok egy mosolyt, végig vizsgálom a karját és ahogy végeztem visszaadom neki, nem kötözöm be, nincs értelme, elfertőződni jobban nem fog, a szájban több a baktérium, mint egy kutya seggében, szinte biztos, hogy így is leesik a fél karja.
Az asztalra csúsztatom a vattát és az üveget, egy suta mozdulattal utat engedik neki, hogy az ölembe másszon.
Egyenesen meglep ez a gyermeki kedvesség, de magamhoz ölelem, lágyan simogatom a karját, oldalt, a hátát, az orrom a hajába fúrom és megcsap a múlt egy szeletkéje régről, oly régről, ahol egy másik nőt öleltem így, aki olyan mélységesen hasonlít rá, az illata ugyanaz, a karjának hajlata, a nyakának íve, az orra, a szemének vágása, kicsit olyat, mint őt tartani az ölemben, de Mila más, mint az anyja.
Kira az elmúlt években bukkant fel újra az agyam egy ködös részén, mintha végig ott lapult volna és csak arra várt, hogy utat törhessen magának és most…  felmorranok, erősebben szorítom magamhoz, az ujjaim bejárják a karját
A testéből ömlik a melegség, a testápolója is oly ismerős, rásimítok a vádlijára, a combjára.
Hátra döntöm a testem, magammal vonom, elfogadom, hogy vigasztaló ölelésembe temetkezik és hagyom, hogy átjárjon ennek az élménye, a jó érzése, a puhasága, egy pillanatra elfelejtek mogorva lenni, csak ő és én leszünk, a nő és a férfi. Lassú, nyugtató mozdulatokkal érintem, hagyom,  hogy a szemem lecsukódjon, hogy az agyam játékba kezdjen és magamhoz húzza az emléket az anyjáról… milyen perverz az élet és nem is értem Kira, hogy mehetett ebbe bele, mert Ivan ő más tészta, ő nem tudja, ahogy az is lehet, hogy már a nő sem emlékszik a reménytelen szerelemre, melyet savval irtott ki belőlem. Én vagyok Rumpelstiltskin Mila pedig az elsőszülött, aki jár nekem aki az enyém, már túl rég nekem lett ígérve, egy túl régi egyezségben, melyet meg is szeghettünk volna, és talán el sem átkózodunk, de nem tettük és ő az enyém visszavonhatatlanul, egészében és örökkön örökké, mert ennek így kell lennie.
- Mhm. - meglep, hogy megmozdul, egészen elpilledtem, azt hittem beletemetkezik, elfogadja, hogy érintem, simogatom, de egy pillanatra azt hiszem már menekül is. Utána nyúlnék, durván rántanám vissza, de nem szükséges, nem hagy magamra, de a harag egy pillanatra fellobban bennem a csalódottság.
Az arcába pillantok, két kezem a két karján, ahogy az ölembe helyezkedik, komoly az arckifejezésem, mintha nem is érteném, mik a tervei, de nem sok kétséget hagy, a szívemről leomlik a harag, a durvaság ösztöne.
Mégis megilletődöm egy csalóka pillanatra, de a vérem azonnal áramlani kezd, ahogy felismerem a mozdulatot, akárha eddig egy lomha álomban lettem volna és most a felszínre bukkanok.
A szívem felforrósodik, a farkas élénken felcsahol a gyomrom mélyén, az energiái kiáramlanak.
Nem segítek, nem mozdulok, nem formálok szavakat, csak egy halk sóhajjal jelzem, hogy nagyon nincs ellenemre.
Az ujjaim átsiklanak a a selymes, feszes combokra, lepillant a kezére, de inkább az arcát tanulmányozom, le a nyakára, kulcscsontra és kerek mellekre, a vékony felső alatt. A szívverését is látom, a lapos hasát, a pólóval takart ölét.
Dorombol a hangom, ahogy sóhajtok megint, mélyebben szívom be a levegőt, de nem teszek semmit az ügy érdekében, hagyom, hogy kiszolgálja magát velem.

Nem tudom, hogy miért van még itthon. Ez különös, nem megszokott. Az inkább, hogy többet van házon kívül, mint belül. Nem számítottam rá egyszerűen, a jelenléte meglepetésként ér. Most pedig milyen lezserül hat a saját lakásán, ahogy ül farmerban és egyszerű pólóban, mint akit túl korán ébresztettek fel. Talán így is van. De a fogda előtt másmilyen volt, másvalaki volt és amúgy is kapja be, hogy egy jó szava nincs felém soha. Még mindig megrángatja a pulzusom az, ahogy kiejtette a prostitúció szót. Hát mit képzel rólam? Meg, ha már itt tartunk, akkor magáról? Engem ne merjen még áthorgolt értelemben sem lekurvázni!
Viszont most nem mondhatom neki, hogy tűnjön már el a térből, ne zavarjon a jelenlétével, a különös és súlyos pillantásaival. Megszólítanom kell hát, hogy homályosítsa fel tudatlan elmémet, mennem kell-e a patikába, vagy van itt fertőtlenítő. A legkevésbé sincs ingerem a csípős, szúrós szagú löttyöt magamra kenni, de muszáj. Aggasztóan rossz látvány, de az orvosokat meg még jobban kerülöm. Amolyan orosz virtus, amit nem gyógyít a vodka meg a hideg, az megérdemli, hogy el is vigyen.
Amíg várom a válaszát, a testápolónak örülök magamban. Megnyugtatnak a mozdulatok, ahogy szép lassan elkenem a bőrömön, ami ilyen cudar pillanatokon kellett, hogy átmenjen. Végre nem érzek magamon szagokat, nem ragadok, nem vagyok piszkos. A kanapé finom anyaga pedig megkoronázza ezt az érzést.
Mielőtt megint megszólítanám, már itt van. Mellettem. Olyan halkan jött, hogy észre sem vettem. Inkább kíváncsian, semmint riadtan pillantok fel. Szóval van fertőtlenítő, ráadásképp nála. Besüllyed a kanapé mellettem, nagyon is érzékelem minden mozdulatát. Már nyújtanám a kezem, hogy adja ide, megoldom, de megcsap a szúrós szag és akaratlanul fintorba rándul az arcom. Mégsem oldom meg, majd később. Felejtsük el gyorsan! Óvatosan nyújtom felé a karomat, már megint ez az érzés, hogy milyen forró a bőre...de, ha megérint megint minden olyan helyénvalónak érződik. - Miért? - kicsit rekedtes a hangom, mintha most jönnék rá, hogy van hangom, mert persze leköt, hogy nézzem a ténykedését. Nem jó, hogy hozzáér, az a szag ráadásul menekülésre is késztet. Anyám kencéinek mindig jó volt az illata. Apám használta ezt. - Köszönöm.. - mert úgy érzem kell, mert egyébként nem kellene ezt csinálnia. Teljesen összekavar ez a gyengédség, a mozdulatok finomsága.
Megvizsgálom én is a fognyomdát, ami sajnos nem jött helyre varázsütésre. Most jövök rá, hogy a testápolós flakonomat markolászom, mintha muszáj lenne. Hát lerakom, és ha nem mozdul meg, átkucorodom az ölébe, rádőlök a széles mellkasra, amiből a hívogató forróság át is száguld belém. Egyszerűen beszívja a bőröm, mint egy szivacs. Továbbra sem kívánok vele beszélgetni, félreértés ne essék! De bántottak, rángattak, lekezeltek, ahogy ő is tette, mégis belőle árad az, amit valami hülye módon az agyam biztonságként nevez. Belehajolok a nyakába, kiszusszantom a feszültségemet, az elmúlt órákét. Nem tudok mit kezdeni a kezemmel, a bordái oldalára simítom pihenőnek.
Feljebb emelkedek, hogy átlendítsem a lábam és szemből ülhessek az ölébe. Engem nem szorít le farmer, semmi. Nem puncsolok fel csókért, annak olyan megbocsátás illata van, és én nem bocsátottam meg, távolról sem tettem ilyesmit. Csak ebben az állapotban, most és így, bent akarom őt tudni. Befúrom a kezem, muszáj szétnyitnom a nadrágját, megérintenem a bőrét, ki kell onnan szednem.

+16Csak a szemöldököm szalad meg, hogy a saját felsőmben látom viszont, ha meg kell magam vizsgálni, hogy zavar-e? Cseppet sem, sőt kifejezetten hízelgő, még nem jutott el oda, hogy attól is pőre undora van, ami jó jel az elkövetkező időkre. Tekintve, hogy ő mennyire makacs és figyelembe véve azt is, hogy én mennyire vagyok az, lesznek még csatáink, melyeket meg kell vívnunk azért, hogy végre pont kerüljön annak a mondatnak a végére, hogy ki ugat hangosabban, főleg, mert én harapok is.
A tekintetem végig cikázik hosszú lábain, a formás combokon, a feszes, de puha bőrén. A gondolattól, hogy haraphatnám, csókolhatnám a vágy nekem verődik, mellkason lök, a vérem felzubog, ha csak megjelenik a lelki szemeim előtt, hogy bárki megérinti... A harag izzó parazsa csalóka tűz.
A féltékenység vadul felmorran a számon keresztül, ahogy nézem a nőt, aki az enyém, a magán tulajdonom, csak még nincs tisztában a határokkal.
Keskeny csípője élcelődve felém mozdul pontosan tudom milyen hajlatokkal rendelkezik, merre ízes és forró.
Sejtem, hogy nem tervezett mára velem, gondolom azt hitte rohanok tovább.
Ellenséges még a mozgása is, szórakozottan elvigyorodom.
Nem felelek, de mozdulok, hogy fertőtlenítőt vegyek magamhoz, holott én nem nagyon élek vele, mert nincs rá szükségem, de kell minden háztartásba.
Ronda nyomokat visel, a harapásért felelős személy többé nem tesz ilyet, ha csak protkóval is nem lehetséges, a féltés és féltékenység újabb tüze lobban fel a szívem alján, a vérem szinte átégeti a bőröm. A harag izzó parazsa most kiterjed  a testemben, a szemgolyóm felmelegszik.
Mély levegőt veszek, és felé lépek, a kezemben tartott vattakorongokkal és fertőtlenítővel a kanapéhoz sétálok, mellé ülök a sérült karja felől.
Lecsavarom az üveg kupakját, a korongra öntök belőle és a keze felé intek, hogy kérem. A vegyszer szúrós szaga megcsavarja az orrom, csak az ismerős testápoló segít át a krízisen.
A testtartásom semleges, nem vagyok már feszült, de a tény, hogy bántották felbassza az agyam.
Ha hagyja és ajánlom neki, hogy hagyja, bal kezembe fogom a könyökét és a jobbommal körbe kenegetem a harapás rusnya nyomait.
- Vaszilij elvisz egy ismerősömhöz. - megnyomom a fognyomot, mélyre ment, biztos vagyok benne, hogy kell neki egy tetanusz. Sértetten felhúzom a szám és áldom a sorsot, hogy most itt vagyok vele és nem ott, ahol az az ember van, aki ezt tette vele, azzal aki az enyém, aki drágább, mint a kincseim és akire ennél jobban kéne vigyáznom, mintha nem én okoztam volna az egészet.
A mozdulataim gyengédek, gondoskodóak, mert ezt akarom kihozni belőle, mert most azt a részt akarom elővenni, ami miatt a nő azt érzi megint bízhat bennem, hogy nem kell félnie, hogy elhiggye van bennem gyengédség.
A bőre puha, finom… még az is tetszik, hogy kékzöldsárrgapiros foltos, a harapás sem zavarna, ha az enyém lenne.
Sokat nem adhatok neki magamból, azt nem akarom, hogy elbízza magát, de Mila az enyém. Csak én bánthatom, csak én ápolhatom, csak én érhetek hozzá.

Megterheljük a feszülő csendet, de így is jó. A legkevésbé sincs kedvem vele tárgyalni. Nem tudom, mit gondol apámról, hogy ő kit és mibe avatgatott be. Azt mondta, ez már régi ügy, és így kell lennie. Pont. Én meg leléptem anélkül, hogy egyáltalán a nevét meghallottam volna az amerikai orosznak. Nem is érdekelt ki az, hány éves, hogy néz ki. A világon semmi sem érdekelt vele kapcsolatban, csak a lelépés és a szabadság gondolata. Kár, hogy apám túl messzire el tudott érni, így kihalásztak a faluból, mikor vártam a buszt. Ha beavattam volna az öcsémet, ez a házasság létre sem jön, akkor nem szorongathatná a nyakamat sem úgy, mintha valami engedetlen kölyökkutya lennék, aki már megint rossz helyre pisilt.
Mára pedig elegem van az érintéséből is. Rángatott a fogdában, de a parkolóval felrakta az i-re a kis pontocskáját. Csak had zuhanyozzak le, ő meg úgyis eltűnik egész napra, mint általában. Persze van szerencsém a nyomorult telefonbeszélgetését hallgatni. Reemélem randit társalog le valami orosz kurvával. Mert azzal mehet vacsorázni, engem amúgy el se visz sehova, mintha szégyellné a létemet is. Bár, velem nem is beszél ilyen kedvesen, mint azzal a valakivel. Még a hangszíne is idegesít, mert éppen csak nem drágámozik. Mindjárt még nevetgélni is elkezd. Kitűnő...faszfej. Kitűnő!
Persze két vacsora-randi-megbeszélés-akármi között a belebegtetett információkat sem hajlandó megosztani velem. Hát legyen. Fáradt aggyal túrom ki a telefonomat és írok a kollégámnak, jobban mondva visszaírok neki, mert elkobzott telefon mellett erre nem volt lehetőségem. Bár hajnalban hülye lenne visszaírni, azért ott hagyom neki a választ a megnyitót illetően, hogy megyek. Egyedül. Tehát nyugodtan elkísérhet, ha akar. És én még gondolkodtam rajta, hogy elhívom a "kedves férjem". Na...persze.
Sikerül nem ránézni, amikor kiszállok a kocsiból és a lifthez indulok, és most bezzeg de gálánsan előre enged! Újabb kis tér, ahol nézhetnénk egymást a tükörben is, de kényelmesebb bambulni az emeletet jelző gombokat, hagyni megdobbanni a szívem, amikor megállunk és végre besétálhatunk a lakásba. Végre ILLATOT érzek, nem szagokat. Leműtöm magamról a cipőmet, nem erre tervezték, hogy egész éjszaka álljak benne és megjárjak egy fogdát! Vétek, komoly vétek. A talpam úgy sóhajt fel az egyenes járólapon, mintha újjászületne. Nem szólok hozzá, hazahozott, úgyhogy fel is masírozok a hálóhoz, amiért a lábaim nem hálásak, de a zuhanyra tudok egyedül gondolni.
Kicsit kínpad jellegű lerángatni a nadrágomat, a bugyimat, mert nem akarok ilyen állapotban az ágyra kerülni. Felszedem őket a földről, hogy a felsővel, melltartóval együtt a szennyesben landoljanak. Ki tudja mi borult a nadrágomra is. A tükörben szembesülök a gyászos kinézetemmel, a lefolyt smink, a liluló ujjlenyomatok és az a gusztustalan harapásnyom a felkaromon. Remélem, van itthon valami fertőtlenítője, mert nincs kedvem oltásra menni egy hülye seggfej nyála miatt.
A zuhany jó és fáj, fáj és jó, minden, amire most szükségem van, hogy lemossam magamról a fogda szagát, a bagószagot, a kiöntött koktélt, mindent és mindent. Olyan forró a víz, hogy egész lezsibbasztja a hajhagymáimat is. Kilépek törölközőkért, a bőröm szinte piroslik a forró víztől, de végre nem érzem magam szutykosnak és leharcoltnak.
A fél karomat adnám a testápolómért, ha nem a kanapé mellett tanyázna szokás szerint. Miért nem tudtam felhozni? Miéért? Keresek egy pizsi shortot és belopom Damyan egyik atlétáját felé. Kellően kényelmes, szóval lopok mellé egy pulóvert is. Begubózni későbbre. Mezítláb térek vissza lentre, és furcsa a tény, hogy itthon van. Most nincs valami kurvafontos dolga? Nem kell telefonon bájologni senkivel? Érdekes. - Van valami fertőtlenítőd a háznál? - teljességgel információkérő a kérdés, most megcsodálhatja az összes rohadt foltot a karjaimon, annak a pöcsnek a fogászati leletével együtt. Türelmesen várok a válaszra, addig a kanapéra fektetem a pulcsiját és átdörgölöm a hajamat. Reméljük ez nem minősül olyan kérdésnek, amire éppen nincs úri kedve válaszolni. Ha meg mégis, marad a...teetves patika.
Amíg érkezik válasz - már ha egyáltalán érkezik - leülök és testápolót nyomok a combjaimra. Tocsogni akarok benne, hogy a bőröm is elfelejtse az elmúlt éjjelt.

+16A haragja itt úszik köztünk, mint egy súlyos felleg, egy nehéz lepedő, egy villámokkal telt felhő. A harag olyan mélyen szánt végig rajtam, akárha a karmait vájná belém, mint akkor, amikor kifejezetten durván szexelünk és ő kapaszkodik, karmol és karcol, amikor a fogai mélyednek a bőrömbe, mert nem képes máshogy kifejezni mélységét annak, amit érez. Ezt teszi most. Dühbe fordul és még lehet jogos is lehetne, ha nem ő lenne tépett és zilált, hanem én.
Hagyom forrni a levében. Biztos vagyok benne, hogy Ivan sokkal többet mondott neki annál, hogy hozzám kell jönnie és pont, sem ő sem a jóra nem való testvére nem tűnik olyannak, mint aki ezt lazán-faszán benyelte volna. Ha mégis, akkor sokkal könnyebb a dolgom, csak fel kell ülnöm arra a vonatra és a kezembe venni az irányítást kicsit határozottabban és mind a kettő a kezeim között feszül majd némi simogatásért.
Nem felelek, ha csenddel büntet, ha daccal fizet ki, akkor ebben felveszem a versenyt vele.
Elrántja magát a kezei alól, így ráhagyom ezt is.
Vállat vonok és ráérősen a telefonomért nyúlok, hogy hívást indítsak. Számára teljesen érdektelen lehet, csak annyiban kenegetem meg, hogy hazai ízeket idézve orosz nyelvre váltok. Kételyekkel telin fogalmazok, sejtelmesen de olyan szavakat használok, mint megbeszélés, vacsora, randevú, találkozó, szűk körű…
Valójában egy üzleti megbeszélést vajazok le, de ő a másik felet nem hallja, csak engem, melyben nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire privát, had csesződjön.
Lekanyarodom a mélygarázsba, beállok a helyemre és leveszem a gyújtást, hagyom, hogy hergelje magát, kiszállok, neki is ajtót nyitok, ha csendkirály van, legyen az, a mondjad, mit kell tudni engem nem motivál, hogy felvilágosítsam arról, mi vár rá. Neki lenne sokkal kényelmesebb, mint kételyek között vergődni, de innentől, ha kéri, akkor avatom be.  
Ráérősen sétálok a lifthez, előre engedem, csakúgy, mint az emeleten is és a lakásban is.
Kilépek a cipőmből, megvárom, hogy hozzám szóljon, míg kávét főzök és gyümölcsöket pakolok egy tányérra, remélhetőleg kizuhanyozza magából az ideget még az előtt, hogy ténylegesen megcsapkodom.
A hangulatom nem nyugszik, a dühöm nem csillapszik, mert zavar, hogy nem durcázik, de valójában még izgat is mellé.
Lehunyom a szemem, a kávémba kortyolok, lazán a pultra támaszkodom, a szívem vadul csapkod, mert tudom, hogy Mila a zuhany alatt csupasz és kívánatos, mert tudom milyen kerek a segge, milyen formás a melle és az íze… az ízétől megkordul a gyomrom és megfeszülnek a golyóim.
Várok… rá.

Megijeszt, és ez valami olyan ijedtség, amit nem tudok eldugni a fakk mélyére, mert nem lehet. Azon nem lepődöm meg, hogy hirtelen képes valami egészen mássá avanzsálni, mint amilyen előtte volt. Az erőszakosságon már inkább. Azon, amit a szemében látok, hogy nincs benne semmi...érzelem a haragon kívül. A tiszta harag pedig ijesztő, blokkoltat és szabadulni akarok tőle, mielőtt valami kontrollálhatatlan formában rám önti.
Utálom ezért, hogy sokkal erősebb nálam és most fizikailag is szembesülök a tudott ténnyel, de leginkább egy kis halnak érzem magamat egy sokkal nagyobb fogságában. Hiába vergődöm, hiába bármi, ha akar, akkor megerőltetés nélkül elrendez, mint egy problémakört, ami bezavar az életébe. Pedig az, hogy nem kezel egyenrangúnak, hogy kussoljak és örüljek, hogy nem ver láncra és zár be...hát baszódjon meg, komolyan!!! Annyira érthetetlen ő a számomra, mert az ágyban nem ilyen. Ott odaadó, sőt...mintha a kikúrt ikertestvérét küldené maga helyett mellém. De most megint más. A fenyegetés, ami árad belőle...a hideg ráz tőle és távol akarok lenni ettől az aurától. Nagyon távol.
Muszáj követelnem, hogy eresszen el, hogy hagyjon végre békén. Utálok félni, gyűlölök, de mikor felém hajol, belefeszülök. A nagy szavak viszont elmaradnak, amiket volt kegyes az arcomba lengetni. Akkor mondja el bassza meg, hogy mégis miféle szerepet szán nekem.
Nagyon nem akarok vele egy ilyen szűk térbe beülni, de kénytelen vagyok. Becsatolom az övemet, és kizáródik a város hajnali moraja, zavaróan hallgatom a lélegzetemet. A nyakamra csúsztatom a hideggé vált tenyerem. Még nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt csinálta. A tekintete talán egy ideig kísérteni is fog. Viszont így tisztában vagyok a saját - nem kellemes - szagommal is, azzal is, hogy tényleg koszos vagyok. A reggeli napfény pokolian kegyetlen tud lenni. Szóval indítson...menjünk.
Ránéznék, de nem akarok. Nem érdekli, mert már eleve baszottul eldöntötte, hogy csakis mi hibázhattunk. Nyilván a képlet nem működne egy másik változóval, a fix tagokra játszik. Mirora és rám. Mi hibáztunk. Nagy levegőt veszek, kibámulok az ablakon. Kényszerítem magam, hogy egy fél pillanatra SE engedjem a látómezőmbe.
A tinikoromnál már belül ordítok, hát ezt a lekezelő, "beszélj úgy, mintha egy gyerekhez intéznéd a szavaidat" dumát tanítják valahol az ilyeneknek, mint ő? Tinikor...baszott jó. Tinikor...hogy rohadna meg. Nem reagálok, a mellettünk suhanó utcaképet nézem meredten. Félő fel fogok robbanni.
- Semmit. - semmit sem, közölte a tényt, hogy így lesz. Valahol nevetséges, hogy Damyan ugyanúgy viselkedik rengeteg tekintetben, mint az apám. Parancsokat osztogat, elvárásokat támaszt, és azt hiszi, ennyivel le van az egész rendezve. Mintha valami kölyökkutya lennék, amit jó tenyészetből hoztak, és most meg kell tanulnia az új gazdi szabályait.
Megérint, ettől pedig ösztönösen húzódom el, jóformán megugrok tőle. Köszönöm, nem kell hozzám érni, az imént éppen elég volt, úgyhogy dugja fel magának a kezét nyugodtan, miután tőből kicsavarta. Alig várom, hogy kiszállhassak a kocsiból, ahol minden ragyogó tiszta, semmi sem bűzlik, csak én. Nekidöntöm a fejem a fejtámlának, és lehunyom a szememet is. Még mindig nem mondta el, hogy szerinte mi az én szerepem ebben a házasságban. Már persze a semmin kívül. - De mondjad, mit kellene tudnom? - most már akkor ne fogja vissza magát. Azon túl, hogy kussoljak persze és örüljek. Szürreális az egész.
Mire meglátom az épületet, már elmélázom a gondolaton, hogy elég gyors lennék-e ahhoz, hogy kiugorjak a tetves kocsiból. Mert néha le kell szarni a szabályokat. Hihetetlen, hogy tegnap este még mi ketten egy ágyban henteregtünk. Most olyan, mintha egy idegen ülne mellettem. Ahogy lecsorgunk a mélygarázsba, rámarkolok a táskám pántjára. Ki akarok szállni. Csatolom is az övemet, essünk túl még egy közös liftezésen is. Oly üdítő...pff.

+16Lüktet a torka a markomban, mintha oda készült volna a keskeny nyak, pont beleillik a hajlatba. Ahogy nyel, a nyelőcsöve szinte remeg, és nem is szorítom annyira, hogy valódi fájdalmat okozzak neki.  Még.
Az arcára kiül az értetlenség, erre igazán nem számított, abba a hitbe ringatta eleddig is önmagát, hogy itt majd él, ahogy jól esik és én ezt támogatom. Ami nem is áll távol a vakóságtól, amint szült nekem egy fiút. Lány is jöhet, de fiú kell, anélkül nem áll a biznisz az apjával, akiről ők nem is sejtik milyen mélyen bele lehet csavardni az alvilági ügyekbe. Biztosan csalódottka lennének, ha sejtenék, hogy a kedves apjuk elveszett ezen a téren, akkor lehet Mila és Miro szája sem lenne ilyen felvágott nyelvvel ellátva.
Közelebb hajlok, hogy a szemébe pillantsak, az alján felüti a fejét a pánik és hitetlenkedés. Elégedetten nyelek egyet, mintha a félelmét szívnám be.
Talán végre elkezdi látni az arcom olyannak, amilyen.
Szavakkal traktálom, míg a szeme előtt a világ felveszi homályos köntösét, mintha birkózásnak lenne vége a karomra üt, feladja. Jól teszi!
A kezem lassan ereszt a torkán, rásímtok a szájára a hüvelykujjammal, közelebb hajolok, rálehelek a szájára és kinyitom neki a kocsiajtót, hogy aztán lépjek is el és ő beszállhasson.
Vaszilij most kanyarodik ki Miroval, ők hosszabb úton mennek.
Rácsukom a kocsiajtót és megigazítom a pólóm, a hajam, kifújom a levegőt, míg megkerülöm a kocsit.
Muszáj kicsit lehiggadnom, nem arra gondolni, ahogy a torka feszült a kezemben, ahogy a szíve ütemet váltott, ahogy a vére száguldani kezdett és engem úgy öntött el a forró vágy, hogy erőszakosan kell másra gondolnom, lévén nem akarom a parkolóban megbaszni.  
A farkas bennem arra bíztat, hogy bántsuk, vadásszuk le, törjük össze és préseljük a testünk alá, hogy minden szempontból a minek lehessen. Igaza van, ezt fogom tenni, mégis jobb lenne, ha Mila barát lenne a házasságomban és nem ellenség.
Beszállok a vezetőülésre, a mobilom a zsebemből a műszerfalon lévő rekeszebe csúsztatom., mert zavar, hogy egyfolytában rezeg.
- Első körben, nem érdekel, hogy kinek a hibája én érted felelek, a te tetteidért, szavaidért vállaltam, hogy tartom a hátam. - ráérősen indítok, nem nézek felé. A jaguár feldoromból, ahogy finoman a gázra lépek és szabályosan elhagyom a CPD parkolóját.
- Másodszor, lehet ez a város a játszótered, ha megérted, hogy szereped is van benne, nem azért vagy itt, hogy kiéld a tinikord. - hanem, hogy gyereket szülj és jó feleség legyél, de ezt még nem rágom a szájába.
Izzadság szaga tölti meg az orrom, a lány piszkos és büdös, de ez a kóter sajátossága.
- Mit mondott neked az apád Mila, te és én miért házasodtunk össze? - hátha nem tartotta teljesen titokban, hogy el van adva nekem, mint magán tulajdon, mint egy kibaszott tárgyat és ha ezt nem érti meg, akkor sajnos sokkal keményebb eszközökhöz kell folyamodnom, akkor 100 év rabság lesz a sorsa és lelki összetörés, aztán testi.
Átnyúlok, hogy oldalról megérintsem a combját, pedig a szívem még haragosan ver, de tudni akarom megrezzen-e az érintésemtől?
A hangom semleges, nem csevegő, nem barátkozó, inkább rideg és tényszerű.

Úgy érzem magam, mint akit a rögtönítélő bíróság elé dobtak, ahol már azelőtt megvan az ítélet, hogy egyáltalán megszólalhatnék. Damyan eldöntötte, hogy az én hibám, az én bűnöm, és elhiszi!! Hogy meri ezt elhinni? Miért nem kérdéssel kezd, mint bármilyen másik férj tenné? Ő miért nem kérdezi meg, hogy mi történt? Mert a jelek szerint le se szarja, csak nehogy a flancos hírnevén valami folt essen. Hát komolyan...
- Pontosan, Damyan! Nem vagyok 15 éves és mégis úgy kezelsz! Meg se akarsz hallgatni, csak fújod a saját feltételezéseid! - hogy kapnád be, de nem mondom ki. Nem veszi észre, hogy mennyire sértő még a feltételezés is, hogy egyáltalán ilyen megfordult a fejében?? Hogy nem gondolja végig, hogy talán másképp történt minden, mint ahogy a rendőrök előadták neki telefonban??
- Ja, én. Neked sem ártana. - bár a jelek szerint velem kapcsolatban nem tud. Tudom, hogy be kellene fognom, de egyszerűen megsért még a levegővételeivel is, azzal, hogy ekkora seggfejként viselkedik és már nem először. Feladom, hogy értsem őt, lehetetlen. Már attól is dühös, ha egyáltalán meglát, vagy egyáltalán hazaér. Nem értem. Tényleg nem, pedig szeretném.
Az iróniára válaszul csak félrenézek, újabb lekezelés a Yegorov szótárba, dobálózzunk az irónia szavakkal. Ironizálni én is tudnék sok mindenen. Pedig még én barom meg is könnyebbültem, hogy jön, hogy felhívták. Lehetnék okosabb, igen. És nem feltételezném, hogy talán esetleg az ÉN pártomra állna valamiben.
- Mondtam, nem a mi hibánk az, ami történt. De te előre eldöntötted, hogy igen, mert másképp nem lehet. És le se szarod, hogy mi az igazság. - rosszallón csóválom a fejem, talán ha a vérnyomásom nem tornázná felfelé annyira gyorsan, akkor én is ironizálgathatnék boldogan. Persze, amit mondok a bárról, az nem tetszik neki. Na miért? Éppen elhiszi a prosti kérdéskört, akkor abba egy ügyes budiban szopás nem tartozik bele? Barom!
Mirora is ki kell találnom valami megoldást, hogy ne képezhessen zsarolási alapot. Egyébként meg nem is az ő hibája az, ami történt, úgyhogy tényleg rossz helyen kopogtat a férjem. Meg kell majd vitatnom az öcsémmel ezt a kérdéskört, hogy ő hogyan látja. Legutóbb úgy hoztam döntést, hogy nem beszéltük meg, most nem így fogok.
Végre kinyílnak a rácsok, mehetek, és próbálok olyan egyszerű és szép dolgokra gondolni, mint ágy, zuhany, fertőtlenítő, ezek kedves egyvelege. A csuklómba elég masszív fájdalom hatol, mert már megint rángat, amit nem akarok hagyni. Nem blokkolom kettőnk ütközését, dühösen nézek a szemébe, még így is, hogy fölém magasodik. - Ez fáj. Engedj el. - eltagolom neki, hagyjon békén. Van lábam, majd megyek magamtól, hogy elhozhassam a cuccaimat.
Miro után hiánytól dobogó szívvel nézek, de a rövid válasz nem tetszik. Miért nem? Miért nem velünk jönnek? Vaszilijt vajon lebaszta? Biztosan nem, ő a szentek közé tartozik, itt csak két bűnös van: az öcsém és én.
Odakint hálásan adózom a napfénynek, a hűvös reggeli szélnek, és a kocsihoz sétálok. Szeretnék végre tényleg tiszta ruhában lenni, megfésülködni és ilyesmik. Már persze, ha megengedi, hogy beszálljak az autóba, és nem jön valamiféle gyalogoljak haza lecke.
A mozdulata meglep, a levegő beszorul a torkomba, megdöbbenek. Ebben a döbbenetben a dühös arcát látom, a szemeit, amikből megint az a megmagyarázhatatlan dühödt energia árad. Az ujjai szorosan tartanak, hát próbálom eltolni, ellökni, ahogy csak lehet. Ha nem nyomná az agyamat a pánik feszessége, most reagálnék, hogy azt eddig is baromira észrevettem, hogy távolról sem tekint egyenrangúnak magával. - Mondjad.. - lihegem. De többnyire most szuszogás vagyok, riadtsággal felnyomva. Jegyzem amit mond, komolyan, csak el akarom magamtól tolni, minél messzebbre. Amiket mond...még hallani is szörnyű rossz. Miféle ember ő? És én élveztem, hogy megérintett. Akartam, hogy megtegye. Most azt akarom, hogy takarodjon a közelemből!
Átkattan a kapcsoló a fejemben. Vajon képes rá, hogy eltörje a nyakam az utca közepén? Tényleg képes? Talán tegnap azt mondtam volna, hogy biztosan nem. De most látom az arcát, a szorítása fáj, a világ homályossá válik. Nem bólintok, csak megütöm az alkarját. Kussoljak és örüljek? Hogy mekkora egy rohadt görény....Levegőért kapok, kilihegek: Eressz. Már. El. - és nem tudom, hogy mikor fogja az agyam majd fel ezt a félelmet. Mert félek tőle. Most már félek tőle.

+16Felhörrenek, a szám úgy vicsorodik el, hogy magában választ ad. Miért lenne az én hibám????
Vajon mi a faszomtól? Mert nem vagyunk már kisdedek és neki is felelősséget kell vállalnia, nem keveredhet ilyen helyzetbe. Ezt mondjuk most én hoztam létre mesterségesen, de amúgy kibaszott kínos lenne, így is az mondjuk, de ha ez egy fura véletlen tényleg… akkor most szobafogságot kapna vagy 15 évre.
- Leszarom! - felugat a hangom. - Díjaznám, ha megértenéd, hogy nem egy 15 éves kislány vagy, akinek apu elviszi a balhéjait. - ellenséges vagyok, minden mozdulatom, a hangom, annak lejtése, a morgás a gyomrom legaljából, a farkas fenyítése, ami végig kéne, hogy karcolja a tudata alját.
- Elvárom, hogy gondolkodj. - utasítás, nem kedves és nem is elgondolkodtató, egyszerűen végrehajtandó.
- Irónia. Olvass utána, ha nem ismered a jelentését. - még a végén valósan is felkúrja az agyam és akkor lehet itt is hagyom a büdös picsába, de legalább három napra, az már lehet kicsit jobban összetörné a fene nagy egóját.
- Ó hát igen. Megannyi ok arra, hogy megbízzak benned. Kiválóan megmutattátok, hogy meg lehet. - körbe mutatok egy nagyon lezser mozdulattal. Jó helyen vagyunk, hogy lássam megbízható. Legjobb. Ennél nem is lehetne a helyzet komikusabb, de engem közben szétver az ideg azon, hogy nem látja be, ő is elbaszta. Ha nem kurvaként öltözködik, is megtörténik ez most, de a legfőbb oka az, hogy valójában nem bízom benne.
Akkor törjük miszlikbe!
Elhúzom a szám, megfeszülnek az izmok a vállaimban, nyakamban, combomban. Megállom, hogy kifejtsem erről a véleményem, de biztosra tudom, hogy eleget mondd az, ahogy megint végig pillantok rajta.
Miro eszköz nekem, fenyegetés neki. Ha gecizik a srác már itt sincs és ezt kell, hogy értse, ez alól semmi sem mentesíti, ha kitoloncoltatni nem tudom, hát könnyed halál lesz a jussa és annak az oka Mila lesz. Majd úgy intézem, hogy biztosra tudja ő tehet róla.
A lány nem tud egy fontos dolgot, de majd menten elmondom neki.
Nyílik a cella ajtaja és kihúzom rajta a feleségem, hogy vasmarokkal szorítsak a csuklójára és magam után húzom.
Megrántja a kezét, még pár másodpercig nem engedem el, magamhoz húzom és az arcába sóhajtok.
- Több tisztelet! - és nem verem rommá, de még az is megeshet, én nem riadok meg a nőverés lehetőségétől, rég nem vagyok már pacifista ezen a téren és nem is kivételezem vele. Na nem mondom, hogy ok nélkül megtenném, ő azonban messze ad nekem elég indokot.
Hagyom ellépni, hogy átvegye a motyóját és végre elinduljunk innen a retekbe.
A farkas a gyomrom mélyén egy idegbeteg kutya, vergődik, csahol és őrjöng, nem szereti a rácsokat. Ettől aztán nagyon kell igyekezni, hogy látszólag békés legyek, nyugodt, higgadt, sőt túl higgadt is, már-már unott.
- Nem. - kérdezett és válaszoltam. Miro nem velünk jön, semmi szükségem rá, hogy az ő faszságait is hallgassam.
A jaguár türelmesen várakozik, neki ez a dolga, hogy engem várjon, nekem doromboljon, tudom,  hogy meg is teszi.
Éppen ajtót szeretnék neki nyitni, amikor felteszi a kérdést, amire elpöccen az agyam és a kezem a nyakára ugrik, ahelyett, hogy engedném beszállni.
- Kurvára összekeversz a haverjaiddal. - közel hajolok, megszorítom a torkát. Látnia kell, hogy a tény sem érdekel, hogy a CPD épülete mellett várakozunk.
- Ha abban a tévhitben vagy, hogy egyenrangú félként bánok veled, akkor apád nem avatott be, hogy mi is a te szereped a kapcsolatunkban. - kezdem tényleg biztosra venni. - Ebben az esetben, szívesen elmondom neked és te kussolsz, örülsz, hogy nem verlek láncra és zárlak egy kibaszott dobozba. Világos vagyok? - még erősebben szorítom meg a torkát, azt akarom, hogy a világ boruljon homályba. A testemmel is a kocsinak szorítom, maradék kezemmel, a kezei ellen küzdök.

Damyan jelenléte úgy betölti a teret, mintha valami sokkal nagyobb és erősebb is megérkezett volna vele együtt a helyiségbe. Nyilván kap ajánlatokat a lecsukott lotyóktól, mások meg egyszerűen csak elhalkulnak, amikor közelebb sétál. A szeméből a szokásos harag mellett még a lesajnálás is süt. Csodálatos, ugye? Kiteszem a lábam és ilyen barom váddal behoznak. Még, hogy prostitúció! Aljas és nyomorult ha-zug-ság! Miro sem csinált kivételesen tényleg semmi rosszat, de hiába mondtuk. Mi csak azt akartuk, hogy koptassák le végre azokat a seggfejeket.
- Mert miért lenne már az én hibám? Nem én kötöttem bele azokba a gyökerekbe! - a felháborodás felparázslik bennem, mert ha most kitalálja, hogy én tehetek az egészről, mert prostiként viselkedtem, akkor....akkor én...hát jelenleg nem érdekel, ha ezt hiszi, csak had menjek el innen, had fürödjek meg és öltözhessek át. Aztán szeretnék aludni egyet.
- Nem úgy nézel ki, mint aki sajnálja. - mi az, hogy legközelebb lehet, hogy ott kellene befejezni? Mit gondol rólam, mi vagyok? Valami kurva? Szinte fáj, igen, fizikailag fáj, hogy nem küldhetem el a picsába itt helyben a lesajnáló, lealázó feltételezéseivel egyetemben, de nem vagyok alkupozícióban, nem én állok a rácsokon kívül, hanem ő. A végén pedig képes lenne itt is hagyni.
- Miért kínos? Nem csináltunk semmi rosszat! A világon semmit, és ha egy késhegnyit is bíznál bennem, akkor ezt nem kérdőjeleznéd meg! - sziszegem a fogaim között, hát komolyan már...ÉN szégyelljem magam azért, mert inzultáltak, rángattak, megharaptak? ÉN? Hogy van ez az ember bekötve? A jelek szerint teljesen fordítva. Teljességgel.
- Mondd a hülye zsaruknak! - mert nekem nem hisznek, de az, amit kiejt a száján mintha azt tenné világossá, hogy ő sem teszi. Hülye fasz! Ez a sértés mintha a bordáim közé döfődne. De, ha így szeretné... - Ja, a klubban is a türelmetlenség volt a baj, sajnos csak egy szám van. - nyilván, persze. El se hiszem, hogy lekurváz itt, hát mit gondol rólam, de tényleg? Most már egész biztos vagyok benne, hogy tényleg az aggszűz könyvtárosok a zsánerei, akik csak lekapcsolt villanynál, hálóingben és misszionárius pózban csinálják fadarabként.
Villámokat szórnak rá a szemeim, ahogy felhozza Miro esetleges hazadeportálását. Már megint. A héten másodjára hozakodik ezzel elő, és utálom, hogy még meg is tehetné. Lehet, hogy ki kellene házasítanom az öcsit, hogy kapjon egy nyomorult vízumot. Nem felelek neki erre, helyette Mirora nézek. Ó, nem, Damyan! Nem fogod őt eltüntetni mellőlem. Nem bizony. Felveszem a bőrdzsekim.
Kilépek a cellából, de jó pont, hogy nem köpöm le a rendőrt, pedig megérdemelné. Most mondjuk nincs szószátyár hangulatában, semmi pikáns megjegyzést nem kap egyikünk sem. Nyújtanám a kezem az öcsém felé, hogy had kapaszkodhassak belé, de a forró vasmarok a csuklómra fonódik és elhúz. Mint egy idióta gyereket szokás. Csodálatos, ennél jobban max akkor alázhatna meg, ha mondjuk kirúgna azokon az ajtókon, amiken át behoztak minket. Fáj a csuklómnál, lévén vagy ott, vagy a felkaromnál rángattak meg. Persze, ő nem látja. A bőrkabát eltakarja, és egyébként sem érdekelné. - Elengednél? - elrántom a kezem és a kis nyomoronc ablakhoz sétálok, ahol elvették a cuccaimat. Bemondom a nevemet, mire egy csini átlátszó zacskóban vissza is kapom az irataimat, a telefonomat, pár pipere motyót, meg külön az üres táskámat. Aláírom a papírokat, gondolom Damyan már aláírta a sajátjait, ami ahhoz kellett, hogy kiengedjenek.
- Miro nem velünk jön? - nézek értetlenül Vaszilijék felé, a motyóimat pedig egyelőre zacskóstól dugom a táskámba. Se idegem, se semmim nincs most a lomoláshoz. A zsaruk még el is köszönnek tőlünk, nem mintha reagálnék rá. A hajnali napfény viszont igazán örömtelien jó érzés, még ha bele is borzongok a hűvösbe. Elcsigázott, megbántott, sértett, dühös és sajgós vagyok mindenhol. Hát ezzel a felfűtéssel sétálok oda a kocsihoz. Már persze lehet, hogy mindjárt közli: gyalogoljak csak, ha már annyira mehetnékem volt. Őszintén? Ezen már baromira nem tudnék meglepődni sem. - Beszállhatok vagy menjek stoppal? - a kérdés legalább annyira provokatív, mint amekkora seggfej ő, de csak ő tudja kinyitni a rohadt ajtót. Is.

Úgy pillantok végig rajta, hogy éreztessem vele; az egész helyzet gusztustalan és emiatt haragszom rá, annak ellenére, vagy pont azért, mert én csináltam az egészet.
- Nem? - felszalad a szemöldököm és lezser tartással megállok vele szemben, mintha nekem alapvetően mindegy lenne, mégis itt vagyok. Azt akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. - Mégis ki  a pöcsöm hibája az egész Mila? Az enyém? - igen. De ezt nem kell tudnia, sosem fogom sem beismerni sem bevallani, de azt akarom, hogy érezze a dühöm, a haragom, ami jelen van, hiszen amiatt haragszom, hogy kihívóan, mint egy ribanc, úgy ment el bulizni. Rohadtul nem érti, hogy ezt már nem teheti meg, nem egy ócska csöveshez ment hozzá, Janihoz a sarokról, én itt vagyok valaki és ha ezt kissé is rombolja ő vagy a fasszopó öccse, akkor mindkettőt elzárom a külvilág elől. Az apja szerint nem egy hülye kis királylány, nos nekem eddig nem úgy tűnik.
Egy pillantás Miro felé és értem én, hogy ébren van de azt játssza, hogy nem.
Dacosan felszegem az állam, hogy jelezzem nem izgat semmilyen jellegű kifogása.  
- Sajnálom, hogy nem egy ötcsillagos szálloda, máskor lehet ott kéne befejezni az éjszakát. - olyan lekezelő a hangom, mintha tényleg ehhez semmi közöm sem lenne.
- Azt elhiszem Mila, hogy lépnél innen, de van neked… óh dehogy van, fogalmad arról, hogy milyen kikúrtan kínos ez nekem? - eléggé mondjuk de tekintve, hogy én okoztam, kissé javít a helyzeten. A hangom olyan hideg, hogy nem is kell ide légkondi, hogy a levegő fagyossá váljon.
- Az apád szerint te egy értelmes felnőtt nő vagy. Prostitúció Mila… komolyan? - felháborodva hörrenek fel. - legalább itt nem szoptál le senkit vacsoráért. - morgom a fogaim között és közelebb lépek a rácsokhoz. A tény, hogy neki itt valaki is szopást emlegetett felbassza az agyam 290-re, melyik tetves féreg volt az? Hogy merik?
Megállom, hogy körbe pillantsak.
Intek, hogy engedjék ki őket mielőtt elfordulok.
- Ha ilyen hatással van rád Miro, kurva gyorsan otthon találja magát, gondoskodom róla, hogy a lábát nem teheti többé még csak a bolygóra sem. - magamban jól szórakozom, de kívülre haragot robbantok, dühöt, lesajnálást. Leckét akarok neki adni, olyat, amit legközelebb megfontol, hogy nem megy úgy szórakozni, mint egy riherongy.  
Mérgező a közelségem, mégis megvárom, hogy kinyíljon a rácsos ajtó, kitessékeljék őt és az ostoba öccsét, akit Vaszilij fog hazafuvarozni, nekem beszédem van az édes kis nejemmel.
Nem fogom kézen, a csuklóját ragadom meg, mint egy ostoba gyereknek, aki elveszett a bevásárlóközpontban a sorok között.
- Rohadtul ajánlom, hogy fontold meg a szavaid. - nem kell nekem ez a mérges énje, aki még azt hiszi más a hibás, annak ellenére, hogy igaza van, én tehetek az egészről, de ő viszi el a balhét.

Tökéletesnek indult az egész a klubban. Végre ott voltunk, ketten voltunk és lehetett táncolni, másokon röhögni úgy, hogy azt sem értették miről beszélünk. Eljátszani az eltévedt utazót, becsenni az ingyen italokat és csak nevetve arra gondolni, hogy minden tök egyszerű ebben a bolond életben. Az este kezdetét inkább magam mögött hagyom gondolatban is, lévén nincs értelme.
Aztán, hogy ez hogyan fordul káoszba...azt nem tudom. Két gorilla alkatú fickó valahogy nagyon nem akarta meghallani a lekoptató szöveget, nem csak a miénket, hanem Vaszilijét sem, aki elvileg azért hozott és azért jött, hogy megoldjon bármit. Nyilván meg lehetett volna máshogy is oldani, de egyszerűen átváltott az egész valami rosszabba, az erőszak szintje felszökött és már nem vicces volt a lerázás, hanem idegesítő, terhelő és kiakasztó volt. Rángattak, az egyik barom belém is harapott!! Mironak pedig talán eltörték az orrát, a rendőrség pedig MINKET hozott be, mondván prostituáltak vagyunk, akik pénzt vettek el. Nem igaz, de egyszerűen senki sem akart meghallgatni, engem ki sem kérdeztek, csak bedobtak ebbe a budizöld falú cellába és még azt is megjegyezték vigyorogva, hogy ha szépen kérem, akkor hoznak nekünk vacsorát is. Nem mintha éhes lennék...egyszerűen felrobbanok.
Tényleg úgy nézünk ki, mint két leharcolt prosti, és ez még a szebbik szó ránk. A matrac pedig bűzlik, csak az ég tudja, hogy mikor volt ez utoljára kimosva.
Egy ideig beszélgettünk, aztán mindketten csendben maradtunk, bár az alvás, mint olyan...eléggé távoli gondolat, mert nem vagyunk egyedül. Mindenféle embert begyűjtöttek éjjel, és mindenki itt ücsörög arra várva, hogy kihozzák. Minket pedig a jelek szerint csak egy valaki hozhat ki innen, senki más nincs.
Nem tudom kisakkozni, hogy meddig tarthatnak itt, ráadásul miért ilyen hülyeséggel. Még, hogy prostitúció! Kapják be! A zajokra nézek fel igazából, talán most meg már a reggeli érkezik meg. Reggeli helyett viszont a férjem, farmerban. Ami mondjuk jobban meglep, mintha alsógatyában lenne hirtelen. Azt hittem nincs más ruhája az öltönyön meg a melegítőkön kívül. Höhö. Most olyan aurát kap, mintha valami mentőangyal lenne - abból is a bukott -. Felállok és a rácsokhoz lépek, de a gúnyos hang az örömömet letördeli mondjuk elég csúnyán.
- Szia... - most nincs kedvem vitatkozni vele, büdös vagyok, tépett és fáj a harapás helye is. Ki tudja milyen gusztustalan fertőzések voltak a szájában annak a pasasnak. Ráadásul az ujjaik nyomai is sajognak, csúnyák lesznek. - Azért jöttél, hogy gúnyolódj? Akkor tessék... - árasszon el vele, hordjon le, ahogy gondolja, csak had menjünk el innen. - De ne nézz úgy rám, mintha az én hibám lenne! - igen, harapós vagyok, fájnak a tagjaim és a tetejében a rendőrök, akik előtt elvileg ugyanúgy ártatlannak kellene minősülnöm, mint bárki másnak. De nyilván...nem segít, hogy nem vagyok amerikai. - Elég szarul bánnak itt a külföldiekkel.. - mormogom - De egy szopásért kaphattam volna vacsorát éjjel. - ismertetem csodás állapotainkat idebent. Legyen rendes, vigyen ki..végig fogom hallgatni, hogy...nem tudom miféle hibákat követtem el és társai. Komolyan. Csak vigyen ki. Mindkettőnket.

Annak is van oka, hogy nem nyitottam vitát azt illetően, hogy úgy ment el bulizni, mint azok a nők, akiket sorra kefélünk a VIP-ban, mert emiatt jönnek. Pont úgy néznek ki, ahogy gondolunk rájuk, ribancok.
A helyzet az, hogy nem szóltam bele, de Vaszilij szemmel tartotta és az a három nagydarab faszi is az én emberem volt, akik lelkesen beléjük álltak a szórakozóhelyen, akiktől Mironak majdnem orrtörése lett, de van egy repedt bordája és az sem véletlen, hogy a hajnal a fogdán találja őket. Milán fogásnyomok és egy harapás a vállán, amit nem is értek, de az emberemnek azóta nincs is többé mivel harapnia.
Jelentést kaptam, pontosat.
Miro orrán kötés és jég, Milán csak jég és kis éjszakázás, de ez kell a rossz gyereknek, nem?
Mila amúgy nem lett kihallgatva, a vád ellene nyilvános prostitúció, mert én így akartam és az öccse ellen is, lehet őt ki sem váltom.
Unottan sétálok be az őrsre, nem nagyon töltötte az éjszakát ébren miattuk, hagytam őket kicsit főni a levükben, lehet nem is kell nekem gyerek, egyből lett kettő is.
Alapvetően nem ez volt a tervem, hanem kis verekedés, némi tapogatás, hogy lebaszhassam, de túl harciasnak bizonyultak végül rendőrt hívtak és mindkettőnek befigyel egy drogteszt is, annak mondjuk kifejezetten érdekel az eredménye.
Ez itt a legcsendesebb óra, még nem kelt fel a város, de nem is alszik, köztes létben van, még nincs vége az éjnek, de a reggel sem kezdődött el.
Úgy teszek, mint, akit most keltettek, farmer, póló és bőrdzseki, sportcipő és némi idegbaj a vizeletem.
Monoton léptekkel sétálok be, mivel én itt ismerem a járást, ezt persze nem kell senkinek tudnia, a cellához engednek.
- Jó reggelt, hercegnő. - olyan gúnyos mosollyal köszöntöm, mintha éppen azon kaptam volna, hogy drogot szúr az ereibe.
A cella élet felbolydul, valós prostik akarnak üzletet kötni, hogy tudjam oly sok dologra lennének képesek, mindezt kis zsebpénzért, hogy szabadon pilangózhassanak továbbra is.
Kurva kellemetlen helyzetbe hozott volna, ha nem ÉN tervezem el az egészet és nem a kottám szerint zajlik a koncert.
Mila szakadékos ruháját végigfutom tekintettel és kurvára bosszant, hogy más láthatta így, az én kibaszott tulajdonomat.
Az arca maszatos, a haja kócos, a ruhája tépett és be kell vallanom még így is gyönyörű.
Úgy állok ott, mint, aki azon tanakodik, hogy hazazavarja az apjához.
Miro miatt pedig remélem fut pár kört, neki az orrát lehet meg kéne nézetni, de szerintem ráfért két maflás.  
Sok oka van annak, hogy ez az este így alakult, egyrészt fegyver a kezemben a legközelebbire, másrészt lebaszhatom hivatalosan, mondjuk ehhez nem kell indok, harmadrészt tartozik nekem. Lássuk melyiket lovagoljuk meg?