Nem sok ember van, akit a múltamnak tudhatok, as züleim felszívódtak, már akkor amikor megszülettem, az életemben nem akartam senkit magam mellé engedni, mert az elvesztésük fájó pont az életemben. Az ismeretlenben tapogatózás ugyanakkor veszélyes. Mindent elvállaltam amikor megszöktem, ezer féle helyen jártam és szinte mindig igyekeztem nem barátságokat kötni, mert az elvesztés minden pillanatban ott volt körülöttem. Nem tudom, hogy ez magányra vall e, mert néha azt érzem igen, de a múltban azért volt egy két olyan ember, akikre nem úgy emlékszem vissza, hogy sajnálom, hogy megismertem, nyilván ebből azért több van. Luca által sok embert ismertem meg, olyanokat, mint én, boszorkányokat és olyanokat, akik közel sem olyanok, mint én vámpírokat és vérfarkasokat. Utóbbiakkal bár nem ápolt sem ő sem én jó viszonyt nem ismertem meg tüzetesebben senkit. A koven, ahova ő tartozott várt volna tárt karokkal, és akkor talán ez a magányos része az életemben le is árulhatott volna. Kész voltam tartozni valahova, csatlakozni amellé az ember mellé, akire felnézetem, de ő eltűnt és én szinte azonnal kiszakadtam abból a közegből. Talán szándékos volt, de az is lehet, hogy a tudatalattim súgott, hogy ez nem az a hely lesz, ahol megint önmagam lehetek. Az emberek, mind arra emlékeztettek volna, hogy Luca is csak egy a sok közül, akik megváltak tőlem. Lehet én vagyok defektes, bár erre ő maga ébresztett fel, hogy velem nincsen semmi baj, egyszerűen a közeg, amiben mozogtam és amibe születtem nem voltak képesek befogadni egy olyan csodás embert, mint én. Na persze, és ő volt az aki ugyanolyan hévvel hagyott el, mint bárki más, és ennek még az okát sem tudtam megtalálni a mai napig.
Sajnos túl gyakran járok ki a parkba, egy eldugott részre, ahol anno gyakoroltunk, tudom, hogy csak magamat áltatom és fájdítom a szívem, de jól esik olykor itt lenni. Legubózok egy fa alá és magamba szívom a levegőt, igyekszem összeszedni a gondolataimat és amikor nem sokan vannak a parkban kísérletezek az erőmmel. Még mindig nem teljesen kontrollálható a részemről, ami bosszantó, de Luca távozása után elvoltam azzal is, hogy nem okozok kárt senkiben mert ezt már meg tudom fékezni. De ennél többre nem futotta nekem sem.
Halk neszre leszek figyelmes, amire odakapom a fejem és egy kicsit behúzódok a fa árnyékába, hogy ne vegyen azonnal észre a betolakodó. Hiszen ez a hely rejtve van a kíváncsi tekintetek elől, nem szokott senki betévedni ide, de ez a lány a vörös hajjal mégis itt van, olyan ismerősek a vonásai, de nem tudom hova tenni hirtelen. Nem vesz észre, de talán így jó is, nem akarom megijeszteni, de hirtelen amikor felém kapja a tekintetét szólalok meg, magam sem tudom, hogy örömtelien vagy inkább kétségbeesetten, hogy a múltam egy darabkája megint besétált az életembe.
- Maddy!