Sky And Maddy

Mostanában nincs túl jó kedvem ami leginkább annak tudható be, hogy a suliban sem igazán találom mostanság a helyemet. Nem tudom, hogy ezt mivel tudnám megmagyarázni, de leginkább szerintem az a baj velem, hogy mióta rájöttem a képességemre, hogy mire vagyok pontosan képes azóta elkezdtem magamba fordulni. Akiket eddig a barátaimnak mondtam azokat se keresem, bár ha őszinték akarunk lenni akkor ők sem keresnek engem amióta eltűntem...sosem értettem igazából ezt a fajta barátságot, mert szerintem nem csak az egyik félnek kéne a másikat keresni, hanem egy normális, őszinte barátságban oda-vissza megy az érdeklődés és az, hogy megkeressük a másikat. Mindegy is, ilyenkor derül ki kik az igaz barátok. Elvagyok amúgy is a magam saját kis világában, így legalább nem tudok senkinek fájdalmat okozni. Bár szerintem az se megoldás, hogy nem tudom gyakorolni az erőmet. Egyenlőre még nem találtam ki, hogy hova menjek ahol semmiben és senkiben nem teszek kárt.
A gondolataimból egy ismeretlen hang rángat ki. Legalábbis először azt hittem, hogy ismeretlen, de amikor felpillantok rájövök, hogy ennek a srácnak mentem neki még jómúltkor a fiú wc előtt. Belegondolok és most is ég a fejem attól a pillanattól. Nem tudom, hogy vajon elhitte-e, hogy tényleg tele volt a lány wc vagy azt hiszi rólam, hogy valami furcsa mániám van amiért a fiúkhoz járok be.
Kérdése hallatán jóízűen felnevetek. - Haha, nagyon vicces vagy. – mondom mosolyogva majd arrébb csússzanok a padon, hogy ha esetleg szeretne akkor letudjon ülni mellém.
Szeretek kint ülni a természetben, hallgatni a madarak csiripelését, élvezni a napsütést és érezni ahogy a testem megtelik d-vitaminnal. Viszont meglep, hogy rákérdez, hogy miért vagyok annyira letört. Úgy látszik mégsem tudom olyan jól színlelni, hogy minden rendben van, mint amennyire gondoltam.
- Húha, mennyi időd van, hogy elmeséljem? – kérdezem mosolyogva. Nem is tudom, hogy elmerjem-e mondani, hogy valójában mi a bajom. Félek, hogy totál hülyének meg kattantnak képzelne azt benyomna valami diliházba. Bár néha úgy érzem, hogy odavaló vagyok...totál kattos vagyok ezzel a félelemmel ami bennem van. Félek élni a mindennapjaimat és ez így nem élet, mert tényleg előbb-utóbb befogok kattanni, ha még végérvényesen nem történt meg.