Érezni véli, ahogy aurájának intenzív sejtjei fejest ugranak a férfi katlanforró tüdejébe, aztán a hőtől részegülten pöffennek ki belőle, hogy bódultan kapaszkodjanak vissza rá, ahol a helyük van, a dühe az orosznak a sofőrülésben érezhetően srófolódik, csak egy szikra kellene, hogy lángra lobbanjon, de mégis milyen istentelen szörnyeteg volna képes egy ilyen jól karbantartott járműben rágyújtani? Nem, erre még ő sem képes, inkább várakozik dudorászva, vidáman dobolva hosszú combjain, a szeme sarkából pillantva Damyanra, ahogy őt nézi, megemelve íves szemöldökét féloldalasan, mintha azt kérdezné, hogy "mi tetszik?" mert tudja jól, hogy nem ő. Sajnos, az ilyesmit egy hozzá hasonló a kelleténél jobban is tudja.

Sajátos hangon nyekken, amikor áthajol előtte, most ő szívja be az illatát, kinéz a betonra kelletlenné váló barna szemekkel, aztán megdermed, amikor a keze az övére simul, érzi a súlyát, még ha futólag is, az erejét magán, olyan megkérdőjelezhetetlen, hogy szinte nehéz könnyedén rámosolyogni amikor a pillanat véget ér.

- Egy élmény volt, sógor! - kiteszi a lábát, könnyedén kúszik ki, egy pillanatig még megkapaszkodik a tetőben és az ajtóban, hogy behajoljon hozzá a legbájosabb mosolyával. - Mivel várjunk vacsorára? - csak aztán csukja rá az ajtót, hosszan, kedvtelve bámulva a kocsi után, megjegyezve magának a rendszámot, integetve, hogy mindenki lássa, aztán indul csak Mila munkahelyére, mert a mobilját az ülés mellé lecsúsztatta, kell valaki, aki bemérje, hogy megtudják merre jár a szerető férj, elvégre megígérte, hogy segít utánanézni az ügyeinek és ha a férfi nem hagyja, kénytelen más módon feltalálni magát.

A jaguár türelmetlenül dorombol, menne, hiszen a lábam még a gázpedálon pihen, ha csak egy fél mozdulok, már telibe is vertem az előttem parkolót.
Mennék, érezhető ez minden porcikámon és erre Miro úgy tesz, mintha éppen csak valakire várnénk, ha nem lenne a helyzet bosszantóan abszurd most felnevetnék, de nem emlékszik már a torkom, hogyan is kell azt. Nem vagyok egy kacagó egyéniség.
Mélyet szusszanok és adok neki egy kis időt, hogy valósan is felfogja miről van szó.
Na persze biztos vagyok abban, hogy szivat, szórakozik velem, mert kíváncsi meddig megyek el, hogyan hozom a tudtára, hogy húzzon a büdös faszomba és ezzel el is dőlt, hogy a retkes életben még egyszer nem ülhet be mellém, hát pofátlanul szórakozik velem.
Még egy mély levegő. Beszívom az illatát, a kocsi tisztaság szagát és igyekszem nem mérgesre szívni magam mert akkor beváltom az ígéretem és kibaszom a kocsiból, hogy a lába nem ér földet.
Mire megszólalnék dúdolni kezd. Dúdolni?!
Felé fordulok, ajkamon lesajnáló biggyedés, végig mérem. Mintha a tekintetem is azt súgná neki, hogy ha bosszantasz barátom, nem lesz a dolognak jó vége, de Miro a határaim próbálgatja, megmegállom, hogy az ülésbe préselve az arcába morogjam, hogy takarodjon kifelé, vagy letépem a tagjait és kidobálom a lehúzott ablakon.
Visszavonom a piros pontot és azt is, hogy nem hülye. Mert noha mind a ketten tudjuk, hogy pontosan érti mit akarok, mégis szórakozik, de a játékokat hamar le lehet zárni és én nem tudok vesztes lenni.
Hirtelen, gyors, emberhez túlsággal gyors mozdulattal hajolok át rajta és egyetlen mozdulattal kitolom a kocsi ajtaját, ennél szerintem nem kell több célzás arra, hogy mit is várok el.
A testéből hő csap fel, a doboló ujjait egyetlen pillanatra a combjára szorítom, annak ellenére, hogy nem kellene hozzáérnem sem.
Olyan hirtelen csapom ki az ajtót, hogy egy kutya riadtan felugat, jó, hogy nem jött cangás vagy járókelő, mert most hívhatnám a mentőt.
A jaguár szinte sértettem dorombol tovább, vele nem szoktak ilyen durván bánni.

Egyértelmű minden kormánytekerésből, indexből és puha fékezésből, hogy ami az ő szemében idegen betondzsungel és utcalabirintus, az Yegorovnak otthonos terep. Ő talán Péterváron vagy Moszkvában érezné ezt az elveszettséget és idegenséget, de biztos abban, hogy nem mutatná ki. Most se mutat semmit fürkésző pillantása a kocsikat méri fel, melyik mer túl közel merészkedni, de gondolatban nem itt jár. Szeretné tudni, hogy akkor hol, mert egy pillantás elég ahhoz az ölére és combjára, hogy tudja jól, nem Milával kalandozik képzeletben, annál sokkal kellemetlenebb téma körül csaponghat, mert nem ömlik belőle az a tévedhetetlen pézsmaszag, ami jelzi nála a "megbasznám a nővéredet, ha kéznél lenne" állapotot, amivel néha azt hiszi csak őt akarja bosszantani, de aztán meghallja a hangokat és tudja, hogy igaz volt minden csepp kiizzadt tesztoszteron.

Magára pirít, hogy koncentráljon, mert meglepődik, ahogy megállnak, a fejét forgatva néz körül, hogy tájékozódjon, a környék halvány ismerőssége feldereng benne örömtelin, mert jártak erre Milával, legalább ezt elmondhatja neki, hogy itt jár, itt kering a férje körülötte amikor a dolgait intézi de most... ó komolyan? Bosszús félmosolyra húzza a száját amint oldalra néz, centiről centire végigvizslatja a felé sem fordult arcot, Yegorov úgy néz mereven előre, mintha nem az ő ötlete lett volna az egész szótlanság. Bár azt nem mondta, hogy ő maga sem fog megszólalni, kínos lenne meghátrálni, tudja jól, elbiccenti a fejét, mi jön most? Járó motor, biztos nem maradnak itt sokáig. Várakozó álláspont ó igen, talán beugrik valaki a hátsó ülésre, olyan izgalmas amerikai filmes módon! Jó felkészülni ilyen kifogásokkal, ha azt firtatná, miért nem száll már ki.

De igazság szerint ki akarja várni azt a nyers firtatást, átitatódni a hangnemmel mielőtt elbúcsúzna az együtt töltött pillanattól, ami a konyhapult szexi szigetétől veszélyes vizekre tévedt és egymás bosszantásának mocsarában ragadtak. Nem nyúl a biztonsági övhöz, a combjain dobolva a ritmut az ujjaival csendesen dúdolni kezdi az egyik számot, amit Mila olyan sokat hallgat, hogy már az agytekervényeek közé itta magukat.

Gondolatban kiosztok egy piros pontot, hogy nem szól hozzám, nem zavarja a jelenlétével a vezetésem, nem zavar úgy alapvetően, holott biztos voltam benne, hogy csacsogásba kezd, mondván neki úgyis annyira mindegy minden.
Mégis hallgat és ezzel egy idő után azt is eléri, hogy pillanatokra elfeledkezem róla, annyira mondjuk nem, hogy kihangosítva intézzek hívást.
Hagyom, hogy utazzon velem, nem zavar, hogy velem tart, mert maga Miro emberileg nem vesz részt az utazásban, homokzsák.
Díjazom.
Az ügyeimen pattog az agyam, az ebéden Vladimirral, ahol úgy leszek előkapva, mint egy félre söpört plüssmackó, hogy istenesen lebasszon, persze a maga higgadt hangján, ami élesebb, mint egy tomahawk, és nagyobb sérülést is okoz, de bízom a józan ítélőképességében.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy zenét kapcsolók, de azt csak akkor szoktam, ha az ideg belém veri a csúfot, amúgy meg a telefonjaimat szoktam intézni, így valójában zavar Miro, mert kizökkent a hétköznapjaimból és emiatt a boldogság nem tud meghinteni jótékony simogatásával.
Úgy vezetek, ahogy azok szoktak, aki ugyanazt az utat szerszer teszik meg, de ezt a várost úgy ismerem mint a tenyerem, vagy annál is jobban.
Nem vagyok a bosszankodó típus, nem anyázok, nem integetek, nem sietettek, de tempós vagyok és ha kell kíméletlen, mint az életben. Erőszakosan furakszom előre, ahol mások engedékenyen vezetgetnek.
Érzem, hogy néz, hogy tanulmányoz. A pillantása éles kis tüske, tudom, hogy a szíve nehezen üt, hogy a vére pulzáló patak az erekben, tudom, hogy a gondolatai kavarognak, hiszen hallom és érzem őt.
A gondolatai mintha közénk ülnének, de arról gőzöm nincs valójában  mi jár a fejében.
Mivel én ma Vladimirral ebédelek, így Miro egy idő után kezd nemkívánatos lenni, így egy idő után lekanyarodom az egyik szabad parkoló helyre az út szélén és a motort le sem állítva jelzem, hogy megérkeztünk, innentől buszozhat vagy tőlem hőlégballonozhat is, a fuvar eddig tartott.
Felé sem pillantok, egyenesen az előttem lévő kocsi kalaptartóján a gagyi plüssöket figyelem, biztos van gyerek a családban, nemsokára remélem ezt magamról is elmondhatom, még az is lehet magam is plüssökkel veszem majd körbe a kis örökösöm.
Megjegyzem Mila kis csali munkahelye itt van nem is túl messze, akár vihet is neki egy kis sushit, vagy .. nem is tudom, miket eszik a lány?
A jó házasság titka… ne tudj a másikról semmit, szerencsésebb esetben rólam jó nem sokat tudni.
A farkas nyújtózik a bensőmben, neki lenne kedve meglátogatni a lányt.

Ahogy utána szalad csendes, fürge léptekkel már nevetés kaparja a torkát és ez kitörni készülő karmolászássá válik, ahogy becsattintja a biztonsági üvet és résnyire leengedi az ablakot, hogy ne főjjön le a férfiból áradó hőségtől és attól se izzadjon meg, amit saját maga termel ki a közelében az izgatottságtól, a várakozástól. A hangok, amiket nem mondhat ki összetorlódnak a torkában, de rutinosan nyel egy nagyot, elvégre ez az egyik erőssége.

Látni a férfin, hogy nem is figyeli az utcát, a gondolatai máshol járnak, de nem tudja kitalálni, hogy hol. Fürkészi az arcélét, a frissen igazított borostaszakáll borotvált ívét, a széles vállain feszülő ing könyörgését hallgatja, ami azért jajong, hogy levegyék, vagy inkább letépjék. A felé eső combját kissé felhúzza, a másikra fekteti a telefont és elindítja rajta a térképet, hogy az útvonalukat helyette is megjegyezze, talán van benne valami különleges. Pékségek, kiboltok, nagycégek, felhőkarcolók, alacsonyan repkedő üzenetek, nem állja meg, hogy ne az ujjainak mozgását figyelje, de aztán megint az arcára pillant.

Ha pár évvel fiatalabb lenne vérig sértené hogy így semmibe veszi, hiszen gyönyörű, jó formában van, és a pórusaiból árad a várakozás, a figyelem, az ígéret, a mágia, ami a csontvelőjében duzzad és mégis! Damyan egy szót sem szól, rá sem néz, kellemetlen társaságnak tudja be. Hát, ha nem szól, hát nem szól, majd akkor szól, amikor meg akar szabadulni tőle, ezt a csatát nem fogja elveszíteni, vagy a férfi kénytelen lesz magával vinni bárhova is tart. Azt nyilván nem teszi meg, így hát tudják ki fog előbb megszólalni! Nem ő lesz az. Bármennyire gyerekes is egyáltalán ez a kikötés. Hátradőlve az ülésben mosolyog nem létező bajusza alatt, még a szemét is lehunyja, hogy tüntetően fenemód otthonosan érezze magát.

Még ég a kezemen az érintése, még érzem, ahogy direkt mód forrósított fel az ujjával és bizton állíthatom, hogy Miro kikezd velem.
A nyomomban lihegve követett a kocsihoz, mint egy apró jótékony jószág, most pedig bevetődik mellém az anyósülésre és szívből remélem, hogy tényleg kussba marad, míg ráérősen indítok.
Felé sem sandítok, nem adom meg neki, azt az örömet, hogy észre vegyem a jelenlétét. Hiszen pontosan tudom, hogy amiatt van itt velem, abban bízik, hogy elgyengülök és szóba elegyedem vele.
Valójában a vezetésre sem koncentrálok, rutinból hajtok ki a garázsból és fordulok balra, hiszen nekem arra van dolgom, ő meg majd szól, hogy hol szeretné, hogy kirúgjam magam mellől.
A mai nap jár a fejemben, a meló, amivel Vladimir megbízott, a kötelezettség, a család (hopp egy feles) és az, hogy lehetne a legkevesebb sérüléssel jól meghódítani a piac még el nem ért részét.
Vannak sajnos olyan események, melyekért hiába is vagyunk felelősek nem úgy sülnek el, ahogy szeretnénk, ha nem is a mi sarunk, mégis az viseli a súlyát, akinek a dolga lett volna.
Nem fogok Vladimirnak hazudni, oly felesleges és mellékesen sem fogom másra terelni a figyelmet, sem a felelősséget letolni magamról, mert én kapom a büntetést. Én leszek az is, aki majd megoldja a problémát és, hogy őszinte legyek még csak nem is ver a szívem hevesebben.
Öreg vagyok már bohócnak és ahhoz is, hogy a balhékat ne vállaljam be akként, miként történtek is. Jóvá tenni sem lesz nagyobb munka, mint elkövetni, pedig csak esélyt szerettem volna adni másnak, de még lehet túl fiatal a srác, hogy nagyobb súlyt helyezzek keskeny kis vállaira.
Automatikusan vezetek, jelen sem vagyok a forgalomban, csak követem a folyását, csorgok vele, felveszem a ritmusát.
Az egyik pirosnál válaszolok egy üzenetre és kedélyesen tartok a célom felé, el nem feledkezve róla, hogy Miro itt ül a kocsiban, hiszen az illata, a szaga, a jelenléte, a forrósága, annak a tudata, hogy ő viszont szemmel tart és roppantul érdekel, hogy meddig bír csendkirályt játszani? Nem adok sok időt neki. Válaszolok egy újabb smsre.
Tudom, hogy valahol nem is olyan mélyen elrejtve még tesztel is, mert tudni akarja hol vannak a határaim, mit lehet átlépni, mit nem kéne, és merre haladva vannak a legjobb esélyei, hogy hasznossá tegye magát, mintha ennek lenne jelentősége és mintha ezt elérhetné.
Nekem ő nem más, mint Mila testvére, nem vagyok vele kötelezve semmire, örüljön, hogy itt lehet, hogy ide engedtem, miközben tudom, hogy ketten együtt nagyon ellenem tudnak fordulni majd, ha a sors úgy hozza.
A gondolataim elcsavarognak arra, hogyan kéne ennek elejét venni… erőszakkal, szép szóval?

Nem mintha elkerülte volna a figyelmét a kihagyott kérdés, de nem szívózik vele, inkább akkorát sóhajt, amekkorát csak tud a szürke tények hallatán, a szemét forgatja, mi mást tehetne a gúnyos heggyel szemben, ami éppen elé tornyosul.- Mert csak még nem tudom, hogy milyen jól is jönnék neked, veszíteni nem veszíthetsz a dolgon, de kivárom, sógor végül is, az időmből kitelik - vonja meg a vállát, mintha nem venné nagyon zokon ezt a visszautasítást, hiszen csak ugató kölyökkutyának tűnik tőle az őrállat mellett, aki érdektelenül tűri a zajt körülötte anélkül, hogy felcsigázná, pedig mindent megtesz, hogy felizgassa.

Nos, csak majdnem mindent. - Hát... - egy kissé elveszíti a fonalat, mit lehet felelni az ilyen bevallásra, amiből messzire kiviláglik, hogy Yegorov nem is akar kellemes társaság lenni, sőt! Élvezi saját kellemetlenségének ködös auráját, és ő simán hagyná is benne dagonyázni, ha éppenséggel a nővére nem volna kellemetlen, elszakíthatatlan örökláncokkal hozzábéklyózva ehhez a férfihez. Nyilvánvalóan nem maradhat így!

De egyelőre mintha olyan ketrecbe dugta volna a karját, ahol könnyen húsnak nézhetik, dacosan állja a pillantását, felszegi az állát, nála nagyobb fickót is látott már, nem sokat és ilyen közelről nem szívesen, de hé, mi rossz történhetne? Újra bosszúsan megforgatja a szemét, méghogy nem hülye, hát nem, sértő a feltételezés is, hogy valaha az volt, de biztos benne, hogy a férfi nem gondolja teljesen komolyan, mert utánakap és ez mindkettőjüket megdöbbenti, igen, még őt is, megenged magának egy diadalittas mosolyt, ahogy Damyan is megdermed, mint ő maga, aztán szinte igent mond a kérdéssel a pillanat hevében.

- Hát ha muszáj - az ujjai melegen siklanak be a csukló belső felére, mintha a forróság vonzaná, nem egészen normális ez a lány, ami szinte emészti a másikat, tágra nyílt szemmel bámul bele a tiltakozásba, mintha csak azt felelné: tudom, hogy nem fáj, de a szája mást mond: - Tudom, tudom, már el is rontottam - felveszi a kezét, elfordul tőle, az elkészült kávét otthagyja, miközben a kanapéhoz visszasiet, hogy felkapja a telefonját, és aztán az előszobába toppanjon olyan gyorsan húzva cipőt, mintha versenyszámra készülne, az inge gombjait soha nem állt szándékában megigazítani, de a tükörbe azért belenéz, hogy laza hajának tincseit elrendezze, zajos, kalimpáló szívének verésével ezt nem tudja megtenni, így hát kénytelen a hajával babrálni.

Persze nem marad le egy lépést sem, egy kicsit sem bízik abban, hogy Damyan nem hagyná el a garázs felé félúton, sőt. Még azt a szervízaknát is látja fél szemmel, ahova a hulláját hajíthatná, ha ez egy rossz krimi lenne, de inkább nem ad ötleteket, bár a száját többször kinyitja, hallgatni arany.

Mindig meglep, hogy ugyan abban maradtunk az apjukkal, hogy nem avatjuk  be a fiatalokat a tények és valók oltárán való feláldozásba, de azért sejthetnék, hogy nem Mila két szép me… szeme miatt vettem el a lányt.
A család nekem egy másik fogalom, az amihez a munka köt, mely sokkal nagyobb elköteleződés, de ezt nem kell tudniuk. Ahogy azt sem, hogy a mi családunk akkor lesz nevén nevezhető, hogy a szépséges nővére megadja amire régóta vágyom.
Pillantással sem felelek meg neki, úgy engedem el a fülem mellett el, mintha el sem hangzott volna a kérdés.
A szemem sem rebben a nyilvánvaló felkínálkozásra, na most vagy hülye vagyok, vagy túl egoista, vagy teljesen félre értem, de mit takarhat nála a kipróbálni felkínálkozás.
Dobban egyet a szívem és ez arra figyelmeztet, hogy óvatosabbá kell válnom, mert, ha van mersze ilyennel elém állni és nem fél, hogy letépem az arcát, akkor vagy ő a hülye, vagy valamit nagyon benézek, vagy és ez a legvalószínűbb, kurvára tesztel.
Engem.
Nevetnék, ha emlékezne rá a torkom, hogyan kell.
Ennek fényében tartózkodóbbá válik a testtartásom, az izmok befeszülnek az ing alá.
- Jobb szeretném, ha más próbálgatna, nekem meg maradnának a szürke tények. - vagy mi a fasz. Mély levegővel csillapítom szerte feszülő idegeim.
- Áh. - apró, de annál gúnyosabb mosolyra ível a szám, olyan pillanatnyi, csak a gúnyt hagyom meg egy éles lebiggyedéssel.
- Milyen nagyszerű ajánló, de nincs szükségem a munkában rád. - az hiányzik, mondjuk az üzlet az üzlet, de nekem az is a másik oldalhoz kötődik, na az mesés lennem, ha ez az ostoba kölyök fegyverekkel hadonászna. Szinte biztos vagyok benne, hogy ellőné a fél tökét. Lehet nem is ártana neki.
A teste dalolni kezd és valahol mélyen megértem, hogy tényleg érdekelné mit csinálok, de jól lehet ez megint csak egy alap kis ellenőrzés, vagy éppen a kíváncsiság hajtja.
- Élj a lehetőséggel és válogass. - pár percnyi mélyebb ismeretségünk alapján arra következtetek, azt fogja választani, ami jobban illik a mesevilágához.
Félre biccen a fejem, végig tapogatom a pillantásommal, mint, aki kifogáson gondolkodik, de nem lehet olyan brémai, hogy el is hiszi.
- Mert nem vagyok kellemes társaság. - touche, nem igaz? A srác be akar törni? Vagy lehet azt hiszi én vagyok Mr. Szürke és meg kell javtani a rosszfiút, hogy legyen kedves? A baj az, hogy nekem tökéletes így. Sem őt sem a nővérét nem fogom magamhoz közel engedni, főleg, ha az apjuk elbassza az egyezséget, akkor Mila hirtelen halált hal és kezdem azt hinni Miro mellé temettetik.
Közelebb lépek, elégedetten szívom be a félelme röpke foszlányát, a tekintetének súlyát, a  védekezést. Jól van, fél tőlem, nem hülye tényleg.
A farkas energiái neki verődnek, durva állatiasságot pimpálnak belé, vérszomjról és haragról. De ő ezt szereti, ebben éledezik, nyújtózik el bennem és válik feszült figyelővé. Csata van, harc, most. Ide neki.
Mekkorát ver a szíve, majd kiszakad a keskeny mellkasából.
- Mondom én, hogy nem vagy hülye. - okosan mondja fel a leckét, semmi olyan, amivel felkúrják az agyam.
Ellépnék, hogy magára hagyjam, főjön a levébe, főleg, mert komolyan mondom, hogy tudat alatt vagy felett, de flórtól velem.
A pillantása felbizsergeti a szám, egy pillanatra kihagy a szívem, mert félek megteszi, ami a fejében jár és akkor el kell választanom, a már cseppet sem okos fejét, a testétől.
- És a szádat is befogod? - pulzál az ér a csuklómban, nem rántom ki a kezéből, lepillantok rá lesújtó éllel, ami sokkal inkább azt monda; ne érj hozzám!
Megvárom, hogy elengedjen, ha ígéret tesz, hogy kussol, legyen. Kirúgom a városban az egyik pirosnál.
A döntés az övé ha tud hallgatni és gyors tarthatja a lépést velem és jó arc leszek nem ütöm el a faszba.

- Akkor minek neked feleség, ha nem érdekel a család? - kérdezi könnyedén, de hagyja, hogy a kérdés elszálljon felettük, ha Yegorov nem akar válaszolni rá, ám megjegyezte ezt a kis megjegyzést. Sokkal jobban, mint azt, hogy nem is olyan buta fiú, bár arra széles és önelégült mosoly a válasza, ahogyan az illik az ő szerepében, hiszen tényleg nem buta. De jobb annak látszani, ha az ember elég szép, hiszen akkor, csak akkor nem okoz csalódást.

- Önéletrajzot akarsz, vagy inkább kipróbálsz? - nyalintja meg a száját fürkészve a rideg és barátságtalan arcot, hiába próbálta meglepni a férfit, az nagyon nem akarja, hogy rajtakapja valami vizsgaló pillantáson, félig sóvárgó leselkedésen vagy éppen egy árnyalatnyi zavaron.- Elég jó megfigyelő vagyok, ismerem az embereket, meg aztán több szem többet pislog, miért jobb neked egyedül, mint velem? Semmit nem ad. Nem tudom mivel foglalkozol, de gyorsan tanulok, és tele vagyok lelkesdéssel - hiába próbálja a másik minden vállvonással letörni azt, nem adja olyan könnyen magát, bár amikor felé fordul végre és végigméri izgatott csomóvá rándul össze a gyomra és melegbarna szemében kitágulnak a pupillák.

- Ez még mindig olyan sok mindent jelenthet sógor - sóhajt fel, valahogy nem tűnik bóknak az okos és felnőtt ember jelzők kurta sora a szájából, a hörrenésére fintorog kicsit, felhúzva az orrát.- Hát mit mondjak, sok kellemesebb társasággal találkoztam már életem során, de ezen változtathatunk. Csak egy érvet mondj, hogy miért ne vinnél el? Csak dobj be a városba, nem olyan nagy dolog - karba fonja a kezeit a mellkasán, ahogy Yegorov szinte rálép szükségét érzi némi plusz védelemnek, mint a laza ing, csípőjén feszes nadrág, az ijedtség halvány illata ami a bőre felett ködlik elő. Óriásira nyílnak a szemei, hogy egyetlen rezzenést se szalasszon el, a szíve a torkában dobog.

- Mivel tehetném? Csak kérdezgetlek, hát azt csak szabad, ha már nem mondasz magadtól semmi hasznosat. Semmi tivornya, semmi kurvázás - mintha gondolatban jegyzetelne úgy mondja fel a leckét, időt nyerve magának arra, hogy kieszelje hogyan is jöjjön rá, mi van ebben a férfiben, ami ennyire hat rá, miféle mágiától bűzlik, csak egy kis vére kellene, vagy egy... csókja és tudná. A szájára bámul, de a csuklóját kapja el, hogy el ne forduljon. - Légyszi! Csak be akarok ülni a Jaguárodba! Nem nyúlok semmihez!

Már majdnem kurtán felnevetek, de csak gúnyból tenném és lekezelésből. Ez a következetes sógorozás… remélem percig sem hiszi azt, hogy ezzel közelebb kerül hozzám, mert ahhoz korábban kellett volna az utamba kerülnie, olyan 100 évvel, de mi az nekünk, nem?
- A családot, mint fogalmat, sem tartom sokkal többre. - mint őt, vagy a kedves nővérét, hiszen Mila csakis üzlet nekem, emberi inkubátor, Miro pedig a járulékos veszteség. Azért engedtem ide a fiút, hogy Mila lehiggadjon, hogy magára találjon, mert szét van hullva még én is látom.
Igazából nem érdekel, hogy van, de tartozom neki annyival, hogy nem sorvasztom el magam mellett, főleg, mert nekem olyan nő kell, akit a kirakatba tehetek és a szépsége lenyűgöző, ez ott van Milában.
Mégis furán azt érzem, hogy Miro szórakozik velem.
- Nem is vagy te olyan buta fiú. - a mocskos kis titkaim csakis rám tartoznak, de nem vagyok álszent és hülye sem, pontosan tudom, hogy előbb vagy utóbb de besodródnak, ő azzal, hogy itt van, Mila pedig mert a nejem.
Jól teszi, mert a legkevésbé sem bíznék meg benne sem. De én nem bízom senkiben.
Érzem őt, mélyen legbelül, ezt a kurva színházat, ami nekem szól, látom a mozdulatain, érzem a szívveréséből, árad belőle.
Ócska kurva. Ennyivel tudom összefoglalni. A nővére vajon tudja, hogy ennyire nagy ribanc? Ó biztos vagyok benne.
Mégis felbassza az agyam, hogy magára vonja a tekintetem, hogy vágy lobban fel belőlem, időben vetek láncot a nyakába, hogy Mironak ne üsse meg a szívét. Mit nem képzel magáról, bassza meg,  
- Mégis miben venném hasznod? - nem reagálok a többi részére, nem teszem hozzá pikírt hangnemben, hogy pedig úgy tűnik pont úgy kínálja fel magát, mint a nővére, sőt sokkal kacérabban, de kezdem valóban azt gondolni, hogy tesztel. Vicc.
Mire felém fordul az arcom kifejezéstelen, száraz és rideg.
Vállvonás. Valóban nem sok vendég jár erre, aki meg igen, nos azok nem kávézgatnak, nem tejszínnel, hanem whiskyt nyelnek, vodkával,
Az első lépésem után mozdul meg, az agyam eldobom, éppen felvenném a szarok rád álláspontot, előveszem a telefonom is.
A szavai megállítanak, felé fordulok, végig mérem.
- Okos, felnőtt ember vagy, nem szeretném, hogy feltűnősködjön, te azt csinálsz, amit akarsz, de Mila feleségem, érte felelősséggel tartozom.- te meg ott löveted fejbe magad, ahol jól esik.
- Háziszabály? - felhörrenek, komolyan bazdmeg le kell fektetnem a szabályokat, itt tartunk, maguktól nem tudják?
Félre biccen a fejem, kinek vágtam magam pacekba? Éppen üzleti megbeszélésem lesz, valójában üzleti, nem alvilági.
- Irritállak? - most én mosolyodom el gúnyosan, mert ez engem a lehető legkevésbé sem zavar.
- Nem viszlek sehova Miro. - még a végén rám tapad. - Biztosan nem arra mész, amerre én. Már nem Oroszországban vagytok, szeretném, hogy ne hozzatok kínos helyzetbe, részeg tivornyákkal, kurvás kivillanásokkal. - közelebb lépek hozzá, hogy érezze ezekért testi erővel is kiállok. - Azért vagy itt, hogy vigyázz Milára, ha nem teszed a dolgod jól, nem veszem hasznod. - belépek az aurájába, hagyom, hogy a farkas fenyegető energiája felszínre ugorjon és nekifeszüljön a testének, elméjének. Nem baj, hogy nem tudja ki vagyok, de érezze, hogy nem vagyunk egy súlycsoport.
Mellé jó lenne, ha azt is értené, hogy ő se kurváskodjon.
- Ne húzgáld a bajuszom Miro!

Duzzogva lebiggyeszti az alsó ajkát, milyen alak az, akinek megfelel a vád bók helyett? Nem tudna vele azonosulni, magáévá tenni e száraz életszemléletet, de okosabb annál, hogysem semmiségeken vitatkozzon. Csak hallgatja és magába szívja a kurta szavakat, a hümmögést, a pultot simogatja maga előtt, miközben a hátát hajlítva ügyel rá, hogy a leginkább szemrevaló pózt vegye fel, ami felhívja a figyelmet karcsúságában is figyelemreméltó testére, mert a férfi pillantásának van egyfajta olyan forrósága, ami a nadrágderék alá simulva arra készteti, hogy mutogassa magát neki. Nevezhetné boszorkány-ösztönnek is, de az apja szerint ez inkább a kurva vére.

- Eszembe jutott, de aztán el is vetettem sógor, mert egy család vagyunk, nem idegenek, akár tetszik ez bárkinek, akár nem. Nyugi, nem érdekelnek a mocskos kis titkaid, tartsd meg őket, de adj lehetőséget. Nem várom, hogy bízz bennem - ugyan nem fordul felé, de minden porcikájával a férfi felé fülel. Ahogy a hátát fordítja felé valami elemi ösztön benne veszélyes árnyalakokat tükröz vissza, egyre arra hajlítva, csavargatva a gerincét, hogy pördüljön meg és tartsa rajta a szemét. Kevés ember közelében érzi ilyen kellemetlenül magát, ha nem látja, de van ebben valami bódító adrenalinlöket, ami miatt nem enged a késztetésnek, még nem.

- Mert ez így színtiszta pazarlás, energia, idő és emberanyag pazarlás, hidd el nekem, a hasznomat vehetnéd, ha nem is úgy, mint a nővéremnek - enged meg egy frivol vigyort, miközben megfordul és a férfire bámul, diadalmas mosoly marad belőle a szája szélén.- Úgy nézel ki, mint aki sósan issza könnyekkel televerve a csészét, de hát erre mégsem alapozhatok. Szóval a vendégek kedvéért sem tartasz ami azt jelenti, hogy nem szoktál vendégeket fogadni itthon. Borzalmasan unalmasan hangzik - a lábát előrecsúsztatva közelebb siklik a férfihez ahogy elfordul, mintha eddig csak az tartotta volna távol tőle, hogy az figyelte,

- Sose viszem hülyeségbe, vigyázok rá, de persze nem tudom mi Neked - hangsúlyozza ki a szót- a hülyeség. Elmondhatnád a kocsiban. Kössünk alkut. Elviszel ahova mész, de kidobsz valahol útközben, addig beszélgetünk, például tisztázzuk a háziszabályokat így megmarad a titkod is, hogy kinek vágtad így magad pacekba, de mégsem vagy olyan irritálóan érinthetetlen és nekem sem kell találgatnom, hogy mit értesz hülyeség alatt. Mindenki nyer! Na?

Csak a szemem rebben meg, mert nem lefutott ügy, de közben nem szeretem, ha a dolgok változnak, én meg vagyok a magam körében, ami azt illeti Őt pont nem szeretném belevonni a bűvkörbe, oda csak az üzlet fér be. Barátokat nem tartok, a rokonok halottak, mindenki is, akit egyszer csak meguntam.
A magabiztossága irigylésre méltó is lehetne, ha élne bennem irigység.
- Istenien megfelel vádnak is. - rideg a hangom, tőlem aztán lehetnek vádak és maradhatnak is örökre azok. Nincs nagyon ellenemre, de valami azt súgja nem leszünk haverok, főleg, mert szemmel láthatóan cicázik velem.
Az ízléstelen mindenit neki.
- Azért kardba nem dőlök. - olyan nagyon nem lettem szomorú és valami azt súgja miattuk nem is leszek. Igazság szerint mindegy mit tesz, mennyi vádat sorol fel nekem, lévén ő itt egy megtűrt kiskutya, nem kevesebb és nem több annál, de lehet ezt ő még nem tudja. Majd idővel ráébred, hogy pont leszarom mennyire érzi magát jól vagy rosszul, ahogy az sem számít, hogy érzi magát a drága nővére, míg teszi a dolgát és jól esőket kefélgetünk, nemsokára pedig megajándékoz egy poronttyal.
Én is attól rettegek, hogy a kedvemre lesz, mert a nővére is olyan mókás alkat, hogy szarrá nevetem magam nap, mint nap. Móka és kacagás az életünk, biztos vagyok benne, hogy Mila is így értekezik az ügyünkben.
Belesúrlódik az aurámba, elhúzom a szám, de letüdőzöm, menten elsírom magam.
Beszarok, hogy illegeti magát. Miből sejti, hogy hat rám? Jól sejti mondjuk, de honnan veszi a bátorságot?
Ma a testéből is kihívás árad, ebből tudom, hogy a telefon rezgése valami jóleső szopást tartogat a számára, de nem lehetne, hogy engem még csak szavakkal se szopasson?
- Hüm. - végig hallgatom a szavait, felé fordulok, a kezem még összefonva a mellkasom előtt. Nézem, ahogy kávét főz, tesz vesz a konyhámban, mintha otthon lenne és sajnálatos mód jelenleg itthon is van, de ez még mindig az én otthonom, bírnám, ha nem itt kurváskodna nekem.
- Igyekszünk. - a házasságnak is van egyfajta életérzése, én már jártam benne párszor, mindegyik más, de ő nem szerelemből lett az enyém, hanem üzletből, így a nővére nem klasszik házasság résztvevője, nálunk nem múlik el a szerelem, mert nincs is.
- Talán, de csak talán kérdem, hogy eszedbe jutott-e már, hogy semmi közöd az életemhez, nem kell tudnod róla többet, mint eddig. - naplót ne vezessek neki? Értsd semmi közöd hozzá!
Gúnyol. A mozdulataival, a csészeválasztással, a kávéfőzéssel, a létezésével. Egyszerűen gúnyol és hogy őszinte legyek a mérgem szárba szökken.
Hangtalanul elvicsorodom, de nem moccanok meg, csak fellobbantja bennem a harag könnyen gerjedő esszenciáit. Szórakozik velem.
- Milyen jól ismersz. - lesajnáló hangnemet csendítek meg. - Minek? - minek törné meg? Azt hiszi, hogy szórakozhat velem? Hogy játékszere vagyok, gőze sincs ki vagyok, elképzelése sincs arról mi vagyok.
- Rossz úton jársz, ha engem akarsz havernak. - családtagok vagyunk, ez óhatatlan, de még ez is változhat.
- Úgy nézek ki, mint egy tejszínes alak? - honnan a faszból tudjam? A kávét magában iszom, erősen, nem vagyok kislány, hogy tejszínnel szlopálgassak.
Unottan elfordulok tőle és előhúzom a mobilom, jelzem, hogy távoznék, még azelőtt, hogy bajba kerülünk.  
- Szeretném, ha nem vinnéd hülyeségbe a feleségem. - nem a nővéred és nem Milát, hanem a feleségem!

- Még nem lefutott ügy - meglepett dallammal nevet egy rövidet a szellemes válasz hallatán, mert nem nézte ki a férfiból, hogy van humora.- Egyelőre vádak, de idővel ez változhat - ott lebegteti az ígéretet a szavakban könnyedén, hogy ez egyáltalán nem rajta, vagy Milán múlik, csakis Yegorovon, de mindannyian jobban éreznék magukat, hogyha bókokon és nem vádakon osztoznának és a kapcsolatuk nem is feszült hallgatásokkal teli diszkomfortos várakozás lenne, mint most.

A vihar előtti csend, de átkozott legyen, ha nem készül fel megfelelő óvóhellyel a nővére számára, ha kitör, vagy nem szúrja ki a vihar szemét már azelőtt, hogy elkezdődne.

- Tényleg? Szomorúan? - derűsen kérdez vissza a nyilvánvaló hazugságra, ha már a harmadrészt kérdést nem kapta meg, döntetlenre csak kihozza ezt az állást, bár a sóhaja szinte elárulja a bosszúságát, de a szinte az nem elég! - Még a nevetésed is berozsdásodott, sógor, azt hiszem ez a házasság neked is felüdülés lesz az élet nehézségeiből, így negyven felé gondolom már nem lehet könnyű - miközben jár tud beszélni, éppen csak ellép mellette, az ő lélegzetét nem akasztja el a közelség, bár az forró, annyira forró, hogy összerándul a gyomra alatt valami mohóság aminek megtiltja, hogy szó kérjen, nem ezért van itt.

Talán csalódás, de az illata tiszta, szagtalan tisztálkodószerek nyoma már elfakult a bőréről, a tarkója felől még érezni a nedves haj nyirkos szőrszagának ölmeleg illatát, de még nem döntötte el, hogy a mai napon mi legyen. Parfümös bujasággal tukmálja létezésének nyilvánvaló jelét a körülötte levőkre? Vagy erős ámbraillatú kölnikkel indítson támadást a józan ész ellen a szaglóhámon keresztül? Vagy legyen könnyed, mint egy tengerpart mentolos szele? Damyan már mindet érezhette rövid ittléte alatt.

- Közösségben. Békében. Barátokként. Ti éljetek csak házasokként, bármit is jelentsen ez. Szeretem a luxust, és ahogy körülnézek te is szereted, biztos vagyok benne, hogy tudod mire gondoltam a barátokkal. Az életed részei vagyunk, de nem tudunk semmit az életedről - finom mozdulatokkal készíti elő a kávét, egy pontosan olyan csészét választ, mint amiből a férfi is ivott. Tudatában van a hátulról vizsgálódó pillantásnak, álltában éppen ezért cseréli olyan feleslegesen sokat a súlypontját, miközben ide nyúl, vagy odanyúl, hogy a nadrág ráfeszüljön a fenekére, keskeny, fiús derekán, csípőjén gyűrődjön a puha ingszövet, de nem fordul felé. - Nem kifejezetten, pedig biztos vagyok benne, hogy lehetnél. Mivel tudnám megtörni a jeget, hm? És ami a legfontosabb - fordul most hirtelen, hogy esélye se legyen levenni a pillantását róla.- tartasz itthon tejszínt?

Állom ezt a pillantást, csak a szemöldököm rántom meg enyhén, Hiszen ahogy szemlél már az is teljesen elháborító, ha háborgó fajta lennék. Így csak türelmesen végig állom, bár valljuk be kurva szemtelen, pofátlan, kihívó, ha megfelek rá, lehet nem jár jól, sőt valószínűleg nem tenné.
Egy pillanatra azt jut eszembe, hogy meztelen vagyok, pőre és csupasz, hogy ilyen aktívan végignéz rajtam. Már, már zavarba hozna, ha tudnám azt hogyan kell.
Újabb szemöldök rántás. Komolyan kikezd velem? Minden hangsúlya ezt dalolja, a pofám leszakad, de nem tartom kizártnak, hogy olyan kapcsolatuk van Milával, amiben osztozkodnak a húson. Mégis csúfondárosan lekezelően elmosolyodom, nem gondolhatja komolyan.
Minden pillantása rajtam időzik, már az is egy szexjelenet, ahogy iszom?
Feléget, feldarabol, kiöblítem a poharat.
- Megválogatom kivel ismerkedem. - finoman vállat vonok, de hogy őszinte legyek lassan lehet felrúgom. - Nem tudom eldönteni ezek bókok vagy vádak. - és nem fejtem ki, hogy nem miattam vannak itt, hanem az apja miatt, aki olyan dealt kötött velem, hogy kénytelen voltam idehozni őket.
Mély sóhaj. Harmadrészt… szopat bassza meg, nincs az a hatalom, hogy visszakérdezzek, pedig bassza a csőröm egészen.
Harmadrészt mi? Nagyot pislantok.
Nem baj, ha nem mondja el.
- Oh, szomorúan hallom. - ja leszarom. Akkor ne érezzék magukat jól, nem bulizni hoztam őket, őt mondjuk nem is, sokkal inkább Milát, de őt sem jószántamból, hanem mert a szükség és a kényszer így hozta, nem én akartam őt elkérni, őt kaptam magamnak. Mondhatnám, hogy engem is kurvára zavartok, de ennél jobban vagyok nevelve?
Felnevetek reszelősen, egy olyan férfi hangján, aki ritkán teszi ezt és valóban nem vagyok a nevetgélős, mosolygós fajta, kissé talán belefáradtam az életbe, de remélem Mila megajándékoz valami izgalmassal, egyelőre nem úgy tűnik, pont olyan unalmas, mint az elődei.
Miro fel akar húzni és nem felbosszantani, de felhúzni, minden mozdulata kihívás, a csípőmmel támasztom a konyhaszigetet, a jelent nekem szól, csakis. Nem magáénak, ó nem, hanem nekem színdarab, de valljuk be, hogy nem is csinálja rosszul, a nővére nem ilyen pajzán, esetleg taníthatná, mondjuk vele kefélek, ez itt előttem, meg láthatóan csak szeretné.
Olyan közel lép el, hogy mélyre tűdőzöm az illatát, minden nekem szóló színjáték, hülye lennék bedőleni neki, nem gondolgatja komolyan.
- Hogy akartok itt élni? - utána fordulok, de valójában nincs a hangomban érdeklődés. - Barátokat tartani luxus. - megint könnyed vállvonás. Kollegáim vannak, emberim, beosztottjaim. Barátok… senki sem barát, mindenki hazudik aztán elárul, a falka más lenne, de a falka sem vonz, túl nagy kötöttség.
- Talán nem vagyok elég barátságos? - mentem megsért. Magam sem értem miért fordulok utána és tartom szemmel minden mozdulatát, bassza meg érdekel meddig megy el, mennyire teszi magát nevetségessé. Pillanatig sem hagyom, hogy érdeklődést érzékeljen felőlem, én elvégre a nővér heteró férje vagyok, nem?

Mélybarna szemének óriási tükrében mintha minden részlet látszana. Yegorov nehezen állható, szigorú pillantása, aminek súlya és hegye van, mint egy szárnyan grillszezonban. A csípőjének kemény vonala, ami keskenynek és jelentéktelennek tűnik széles vállainak árnyékában, a keresztbe font karok zárkózottsága, ami már előbb megadja a nemleges választ, hogysem kimondaná, mosolyt csalva Miro bal szájzugába, mulató, bosszús kis mosolyt, mert persze mire is számíthatott volna?

A tekintete elkalandozik rajta, a mellényének vonalvezetésén, a nadrágzsebét kidomborító mobil púpján és persze más domborulatokon is lábközt, amik már éppenséggel a nővére örömére voltak, de most semmi hasznok nincs a jólöltözöttség mögé gombolva.

- Milyen kár - a sajnálkozásának sóhaja körülcsavarogja a tekergetett gyűrűt, az elforduló férfit figyeli ahogy iszik, az ádámcsutkáját az ing és mellény felett, a gondosan nyírt borostaszakáll alatt, igazi gengszterpofa, kár lenne tagadni, hogy mennyire a kedvére van. - Akkor nehéz lehet az életed, mert ismerkedni jó. Dehogynem. Csakis miattad vagyok itt. Egyrészt te tetted lehetővé, másrészt te hoztad ebbe a városba a nővérem, harmadrészt... - magányos mellette, de befejezetlenül hagyja a mondatot, mert Yegorov pontosan annak a fajta férfinek tűnik, aki szereti, hogyha pontok kerülnek az ügyek végére így vagy úgy, de mélyen belevésve.

- Nem igazán - a telefon a combján kitartó rezgéssel araszolni kezd a csúszós anyagú nadrágon, miért is nem, éppen felfelé, a hajlat felé, hátraejti a fejét egy sóhajjal, de mielőtt kellemetlenül intim tájra érne elsöpri magáról. Úgy emelkedik fel, mintha zsinór húzná fel és indul a konyhasziget felé, hogy elhaladva a férfi mellett súrolja az auráját ahogy a kávégéphez indul. - Úgy élünk itt, mint a lakótársak, de a jóérzéshez jól jönne egy kis közösségi érzés. Vannak neked barátaid, Yegorov? Most már rokonok vagyunk, a családban vagyok, lehetsz velem barátságos is.

Meg sem rezzenek, csak egy nagyon mély levegőt veszek és újra indítom a csészét a számhoz, újabb kortyot iszom a kávémból, visszamerülök a telefonomba.
Este átbeszélem a lánnyal, hogy kéne emberileg közlekedni anélkül, hogy leessenek a képek a falról, na meg el sem köszönt, de én sem szoktam tőle nem vetem a szemére.
- Minő élvezet. - halk morranás, engem valahogy nem izgat, hogy kettesben maradtunk, már az sem ahogy kihívóan ül a kanapémon. Az pedig főleg nincs az ínyemre, hogy a szavaival, mintha  megigézni próbálna, még mellékesen dorombolni is fog nekem.
Felé pillantok, a csészém a konyhaszigetre koccintom, zsebre csúsztatom a lezárt mobilt,  megigazítom a fekete mellényem, ma üzleti tárgyalásra megyek, civil melót végezni.
A tekintetem élére tűzöm, beszükűl a látószögem rá, félre biccen aprót a fejem és a csípőm a szigetnek döntve, a kezem összefonom a mellkasom előtt.
A kérdésre az órámra pillantok, amúgy ráérek még van egy kis időm, ha nem is túl sok.
- Nem. - dehogy érek rá, vele nincs időm és kedvem sem baszakdoni, főleg annak tekinteében, ahogy méreget és pontosan tudom róla, hogy az erkölcsi árkai elég mélyek, ha ugyan van annak alja.
Miro az a fajta, aki nem hagyja, hogy az élet akadályokat gördítsen az útjába, mert van olyan arrogáns, hogy észre sem vezsi őket.
Körbeforgatom az ujjamon a gyűrűt, csak magamnak szól, hogy eltereljem a figyelmem arról, hogy legszívesebben… Ellépek, hogy igyak egy pohár vizet, megváratom a válasszal.
- Nem szeretek ismerkedni. - máris lepöccintem magamról, főleg, mert érzéseim szerint neki kicsit mások a szándékai, olyan beszédes a kitárulkozott mozdulat, sajnos még nem is lenne ellenemre, de arra valók a vágyak, hogy pórázt vessünk a nyakukba.
- Nem miattam vagy itt. - hideg hanglejtés, arról mesél, hogy tartson tőlem távolságot, ha lehet akkor jókorányit. Valójában nem érdekel Miro, és teljesen valójában a nővére sem. Kurvára nincs időm rájuk, most annyi minden más van. Mila kötelező, Miro meg ajándék a kötelezőnek.
- Jól érzitek magatokat itt? - értsd, jól szórakozol rajtam és jól teszed vajon, hogy elhiheted a nővéreddel, hogy itt nektek tejjel mézzel folyó szabadság van? Mert nagyon nem. Hogy ő mit csinál hidegen sem borogatja a hátam, de a nővére a feleségem, neki én mondom meg merre haladjon az élet rögös útjain.

Mila valamiféle vészhelyzetről sikoltozva felragadta a kulcsait, a kistáskáját és a telefonjával a fülén elvágtatott dolgozni, úgy ejtve be maga mögött az ajtót, hogy abba belerebbentek a hosszú, sötét szempillák Miroslav arcán, de még Yegorov kezében is megállt a szájához közeledő fehér csésze, benne a reggeli indító itallal.
Úgy képzelte, hogy az kávé, vodka és vér valamilyen szentségtelen keveréke, mert a férfi hatalmas testéből olyan megmagyarázhatatlan erőszakosság áradt, ami minden percben visszafelé simogatta boszorkányérzékeinek antennáit, de képtelen arra, hogy megnevezze.

Anya megadta a tudást arra, hogy tájékozott legyen a világ dolgaiban, ismerje a vérfarkasok, vámpírok, szirének, boszorkányok és az ősök legendáit, de mert a saját feje után ment mindig, ezért nem sietett olyan tudást adni a kezébe, amivel nagyobb veszélybe keverhette magát azzal, hogy természetfeletti lények nyomába ered.

Igazság szerint nem is érdekelte. Jó volt neki abban az életben, ha apa nem árulja ki Milát ennek a férfipéldánynak, akkor egészen biztosan még évtizedekig elszöszmötölt volna az emberi játszmákkal, hogy csak aztán, már kiismerve a saját erejét teljes mértékben évtizedes csábító boszorkánymesteri tapasztalatokkal vágjon neki a világnak.
De voltaképpen ez is csak egy férfi, és azok nem annyira bonyolult lények.

- Hát kettesben maradtunk - a hangja mély és búgó, pont olyan jól megkomponált, mint hanyagul nyitott ingéből kilátszó sima mellkasa, izmos hasának aprócska szelete, a gondosan borotvált állának hetyke tartása és mélybarna szemének meleg, tüzest pillantása. Bár ezek az előkészületek nem Yegorovnak szólnak, hanem annak, akiknek Mila lelépése előtt küldött magáról egy szemérmetlen szelfit a kanapén szétterülve, de még mindig nem gombolkozott össze, csak már a lábait kinyújtva, bokában keresztezve üldögél és a férfit nézi az asztalnál, a karjai széttárva a háttámlán, mintha csak jelezni akarná azoknak az erőknek, amik a másikban forronganak, hogy vessék rá magukat, készen áll rájuk. A titkok, amik a félszavaiban és morgásaiban ott vannak, az eltűnései, a szennyesében talált vérnyomok, amik az apjára emlékeztetik... - Még nem is volt ilyen, ha jól emlékszem, vagy te lépsz le, vagy én. Ráérsz most? Még nem is volt alkalmunk megismerked, pedig sógorok vagyunk - a bal combján most búgni kezd az arccal lefelé fordítva letett telefon jelezve, hogy választ kapott az éterben szétpöccintett képekre, de a pillantását nem veszi le Yegorovról, úgy fürkészi, mintha a bőre alá láthatna.