Ha valaki, hát Leta pontosan tudja, hogy feminizmus meg női emancipáció ide vagy oda, még ma is kétszer olyan nehéz bármit is elérni nőként, mint férfiként és, ha a felettesed egy egybites barom, kénytelen vagy eltűrni az ilyen kötekedéseit, amivel semmi mást nem akar éreztetni Veled csak, hogy mennyire nincs ott köztük helyed. Tagadhatatlan azonban, hogy a helyzet, már sokkal jobb, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, amikor egy nő nem volt egyéb, mint egy férfi "háziállata", a legtöbb tisztviselő vagy ügyintéző egy szóra sem méltatta és még szavazati joga sem volt. Szívesen megkérdezném tőle alkalom adtán, hogy a farkasok közt is ilyen-e a sorsa, de igazából annyira nem hoztuk még soha szóba azt, hogy Ő micsoda vagy, hogy én mi vagyok, hogy nem is igazán vagyok benne biztos, hogy szívesen beszélne róla.
Most egyébként is az edzésre kell figyelnem és koncentrálnom, mert még a végén szét lesz rúgva a seggem és, még csak nem is azért, mert Leta sokkal erősebb nálam. Sosem vetette be a fenevad erejét, amit igazán fair-nek tartok tőle és talán épp ezzel érte el, hogy az egyetlen barátomként tartsam számon, nem beszélve arról, hogy ezekkel az edzésekkel gondolkodjunk arról is, hogy ne járjunk úgy, mint a jelentésemben említett kolléga, aki a túlsúly miatt nem tudta követni az iramot. -Bizonyára a férfiúi büszkeség.- vonok vállat nemtörődöm módon, bár sosem értettem, hogy ha valaki elég büszke ahhoz, hogy sértésnek vegye, ha túlsúlyosnak hívják, akkor miért nem büszke annyira, hogy tegyen ellene? Főleg rendőrként, ahol néha azért nem árt futni.
-Tévedsz. Egyetlen porszemet hagyott rajta nekünk, amiről körülbelül ordít, hogy szándékosan tette, szóval nyilván terelgetni akar majd minket valamerre a nyomozás során.- sóhajtom frusztráltan mert, ha valamit utálok az az, amikor pontosan tudom valamiről, hogy csapda, mégis bele kell mennem, mert másképp nem jutok előrébb. Néha be kell szállni a pszichopaták játékába, vagy legalábbis látszólag követni kell az általuk elszórt morzsákat, miközben minden mást titokban végig gondolsz és elemzel. Az ilyen emberek esetében semmi sem véletlen, minden cselekedetük jelentéssel bír, így aztán semmilyen apróság fölött sem lehet elsiklani. -Igen, ez az orvosos dolog nekem is eszembe jutott. Talán, egy sebész, akit műhiba miatt kirúgtak és most bosszút akar állni. Passz.- ötletelek hangosan Leta-val, akinek a meglátásai egyébként mindig sokat segítenek, mert ha sokszor nem is mond olyat, ami nem jutott eszembe, legalább biztosít afelől, hogy jó úton járok. Ha egy másik zsarunak is ugyanezeket a kérdéseket teszi fel magának, jó eséllyel én sem hagyok ki semmit. -Vagy Cook rajongó bérgyilkos?- kérdezek vissza vigyorogva, miközben már inkább csak arra ügyelek, hogy Letanak még megtartsam a zsákot pár ütés erejéig, mert részemről én már alaposan bemelegedtem, úgyhogy amint lehet nyúlok is a törölközőmért, hogy letörölgessem magamról a verejtéket. -Az lepne meg a legjobban, ha nem akarnád az egészet . Nem szoktál fél munkát végezni és nyilván, ha már ilyesmibe nyúl bele az ember, az egész bagázst ki kell pucolni.- bólogatok nagy egyetértéssel, hiszen kicsit sem lep meg, hogy ilyen elszántan akár utána járni az ügynek, nem beszélve arról, hogy milyen sok információhoz juthat ezzel, ami segítségül lehet majd a későbbi ügyekben. Viszont éppen emiatt, mert olyan nagy ügy és, mert sok mindenre terjedhet ki, hideg fejjel kell végig csinálni és Leta ebben a legprofibb. Nem az az ész nélkül berontunk az ajtón típus, hanem inkább, mint egy veszedelmes ragadozó, aki megbújik és kivárja a tökéletes pillanatot és csak akkor támad, amikor már végképp nem számítanak rá. Hát vérfarkas, na. -Na igen. Sokszor inkább érzem ezeket a nyomozásokat sakk játszmának, mint sem bűnüldözésnek.- dünnyögöm, miután nyelek pár kortyot a kulacsomból és, ha Letanak sincs ellenére, oda sétálok az egyik ringhez, ahonnan most lép le két pasas, majd felhúzom magam és ruganyos léptekkel a placc közepére sétálok. -Hogy fogod megszerezni a szükséges információkat ahhoz, hogy a gyökereinél fogd meg az ügyet?- kíváncsiskodok, hiszen jobbára ilyenkor a kutatás a lehetséges megoldás, besúgók és informátorok keresése és befűzése, hiszen azok tudnak csak igazán hasznos dolgokról mesélni, akik benne vannak. Aztán ott a másik lehetőség, ami sokkal veszélyesebb, de Leta-nak talán, még ez sem lenne túl veszélyes. -Beépülsz?- kérdezem végül a homlokomat ráncolva, mert csak tippelek, de most hirtelen nagyon logikusnak tűnik ez a lépés és van egy olyan érzésem, hogy talán bele is trafáltam.
 

Sarah akkor és olyan formában lett az életem része, amikor egyáltalán nem akartam senkit közel engedni, ugyanis már egy ideje a maffia kötelékében élem a mindennapjaimat, annak dacára is, hogy mégis kollégák vagyunk – hellyel-közzel, mint a távoli rokonok, ha már azt a béna hasonlatot akarom használni, mint az ominózus este, ominózus beszédében valamelyik fejes. Jobban szeretem, ha egy szívtelen picsának tartanak, és egyáltalán nem akarnak még csak hozzám sem szólni, legfeljebb munkaügyben, de valamilyen oknál fogva Sarahval sikerült egymás mellé sodródnunk a céges bulin, a söntés mentén, és még tisztán emlékszem, hogy az ő arcára is kiült a feszült unalom érzése, amikor csak az jár a fejedben, hogy ezer más, jobb helyet és alkalmat tudnál mondani kapásból, ahol szívesebben lennél, mint ott és akkor. Tudom, mert én is ezt éreztem. És valahogy úgy kezdtünk el beszélgetni először csak a kollégáktól hallott faszságokról, azon röhögtünk, kikértünk még három kör tequilát, aztán találtunk más témát is.
Azt hiszem, akkor döntöttük el, hogy nem merülhet ki ennyiben az ismertségünk. Én pedig bármennyire is szerettem volna őt is távol tartani magamtól, megkedveltem a magam groteszk módján. Nem azt állítom, hogy nehezemre esik az ő szemébe is hazudni, vagy azt, hogy majd fájni fog, ha egy nap fény derül az igazságra – szerintem ő is inkább csak dühös lenne és csalódott, semmint szomorú -, de azt titkon nagyon szeretném, ha mások lennénk és más körülmények között sodort volna minket össze a sors. Nincs sok barátnőm Chicagóban, sőt, ami azt illeti, egy sincs, de Sarah már igazán közel áll hozzá.
- Tudtam, hogy számíthatok rád – viszonzom vigyorgását. Nem ismerem annyira a főnökét, csak, amennyire emlékszem rá a Sarahval való, első találkozásunk estéjéről, meg, amiket ő mesélt róla. Ha pedig én lennék a nő helyében, lehet, hogy más nem lennék a nő posztján testi sértés végett, nyolc napon túl gyógyuló sérülés okozójaként.
Amikor elmondja, hogy mi nem tetszett a faszfejnek a jelentésben, jól eső nevetés tör fel a torkomból, meg sem próbálom leplezni, hogy mennyire jól szórakozok a kijelentésen.
- Ami igaz, az igaz, nem értem, miért fájlalja ennyire – még mindig nevetgélek, mert a kiragadott szöveg alapján még el is képzelem, ahogy a szóban forgó járőr leteszi az öléből a fánkokkal telt dobozt az anyósülésre, kicsatolja az övet, nagy nehezen kikászálódik a vezetőülésből és hasonlóan komótos mozdulatokat, nagyokat sóhajtozva elkezdi biztosítani a helyszínt, minden mozdulata nyomán recsegő cipővel és övvel. Nem mindenki való a rendőrség berkeibe, és ezt nálam jobban aligha tudhatná bárki.
A terembe érve a szokásos körökkel kezdjük, a szokásos tempóban, iramban, és nem azért, mert sietünk bárhová is, hanem azért, mert egyikünk sem az a töketlenkedő fajta.
- Gondolom, kellően óvatos volt, hogy még egy kósza pórszem sem kerüljön a papírra, ami elárulhatná – tudom, hogy kell elterelni a zsaruk figyelmét, miközben a semmitmondó üzeneten pörögnek, amire kerülhetett volna akár három homokkristály a vegasi sivatagból, akkor odamennek, és nem találnak semmit, de legalább az időt jól elbasszák, és ezen kívül is maradt-, vagy került a helyszínre más, ami vádlón mutogat az olasz maffiára. Hopsz. – Cseles – egyedül azt sajnálom, hogy éppen Sarahval baszok ki, de honnan tudhattam volna, hogy éppen ő kapja meg az ügyet? Nem vagyok orákulum, vagy hobbi jósnő.
- Remélem – és biztosan tudja, hogy nem az esetlegesen gyanútlan alkalmazottakra gondolok, akik mit sem sejtenek és semmiről sem tehetnek, hanem a szarrágókra, akik az egész hátterében állnak. Nem vagyok jó, nagyon nem, de szerencsétlen ártatlanok kihasználása még nekem is gyomorforgató.
- Lehet, hogy valami becsavarodott doki, aki azt hiszi, hogy egy Cook könyvből lépett elő – töprengek én is hangosan. – És, ha már Cook, akkor lehet egy fanatikus is. Biztosan szépen akarta csinálni – támasztom alá a következő ötletemet. – Bárgyilkos? Az elit fajta, az üzenetet meg a bérlője kérte elhelyezésre – ugyanis a magamfajtáknak, a fejvadászoknak, a bérhóhéroknak nem szokásuk csak úgy üzeneteket hagyni, hacsak nincs valami specifikus, különleges jelentése, vagy oka. És, bár ez valóban nem az én kezem munkája, de a rendőrség terelgetése viszont igen.
Visszafogva magam meg a természet adta erőmet ütök a zsákba újra és újra.
- Utóbbi. Mielőtt túl nagy port kavarnék körülötte, jó volna kitalálni, hogy valóban csempészek is benne vannak-e a buliban, vagy sem. Ha igen, akarom az útvonalakat, a cuccot, a raktárakat, a megrendelőket is, az egészet – nyilvánvalóan tudom, hogy kik tudnák utána használni bármire is a kontaktokat, de ezt nem köthetem az orrára.
- Lehet. Az elmondottak alapján nem csak profi, de kurva türelmes is – ütök még párat a zsákba.

A hosszú éveim során, már kitapasztaltam, hogy semmi nem tud annál jobban összehozni két embert, mint a közös ellenszenv. Amikor valakit meglátsz és meggyőződésed, hogy nem, hogy sosem tudnál vele együtt dolgozni, de még az is veszélyes, ha huzamosabb ideig tartózkodtok egy szobában, mert érzed, hogy Ő nem kedvel téged és valószínűleg ő is érzi, hogy te sem kedveled Őt. Hogy pontosan melyik féltől ered az érzés, ki nyársalja fel előbb a másikat a tekintetével, azt nehéz megmondani, de esetünkben épp ez eredményezte végül, hogy mégis egymás mellé sodródtunk azon a céges bulin és együtt iszogatva silabizáltuk ki végül, hogy tulajdonképpen nincs is semmi bajunk egymással. Mindenki mással, már annál inkább és ez lett mostanra bennünk a közös pont, hogy a halandók szerint olyan egetrengetően izgalmas, ám számunkra már többször átélt dolgok, minket már szimplán csak untatnak és fárasztanak. Így lettünk mi a különös antiszoc duó, akik alkalmanként lemennek az edzőterembe és "péppé" verik egymást, de én erre sokkal szívesebben gondolok inkább úgy, mint egy terápiára. Levezetjük a feszkót és megosztjuk egymással az agymenéseinket egy-egy ügy kapcsán és így történhetett meg az, hogy Leta már annyira ismer, hogy pontosan tudja, hogy ha kések, az általában nem azért van, mert ez jellemző lenne rám, hanem mert valami barom feltartóztatott. Történetesen épp a felettesem, akit szerintem szinte senki sem kedvel az irodában és nem is igazán értem, hogy miért van még ott, ahol. Sajnos, ez még mindig egy olyan korszaka az emberiségnek, ahol előszeretettel emelik vezető helyekre a hozzá nem értő seggfejeket. Így volt ez háromszáz éve és valószínűleg pont így lesz a következő százban is, ha semmi nem fog változni. -El fogom hozzád juttatni azt a felvételt, nyugi.- vigyorgok rá egy kacsintást követően, majd prüszkölve legyintek a két karommal és immár a terem felé indulva válaszolok. -Nem tetszett neki, hogy azt írtam a jelentésbe, hogy "a túlsúlyos járör későn tudta biztosítani a helyszínt".- sandítok rá huncut mosollyal, mert hát tény, hogy általában amiatt van a fönök és köztem nézeteltérés, mert én minden áron próbálok rávilágítani azokra a problémákra, melyeket ő igyekszik gondosan elrejteni.
A terembe érve még, csak megbeszélnünk sem kell, hogy mi a következő lépés vagy, hogy mivel kezdjük a mai kis edzésünket, mert már egészen rutinná alakult az egész és ez valahogy jó érzéssel tölt el. Még egy magamfajtának is kellenek a megszokott, biztos dolgok az életébe, pedig ha valakik, hát mi tudjuk, hogy mennyire múlandó minden és, hogy milyen hirtelen változhatnak meg a dolgok. Talán, ezért is élvezzük ennyire ezt mindketten, de azért nem akarok túl szentimentálisan se állni Letához és az edzéseinkhez. Jól esik, élvezzük és senkinek sem kell közben a hülye sztorijait hallgatni a huszonkét hónapos gyerekéről. -Nagyon eredeti volt, mert különböző újságokból vagdosta ki a szükséges betűket az üzenetéhez.- válaszolok a szemeimet forgatva, miután röviden ismertetem, miféle ügybe másztam most épp bele, közben két ütés között én is kíváncsiskodok kicsit, a huncut kacsintása láttán pedig elvigyorodok. Leta azon emberek közé tartozik, akiknél egy ilyen mozdulat cseppet sem tűnik felvágásnak vagy nagyképűségnek, mert ő már bőségesen tett le arra az asztalra, így aztán semmi kétsége nem lehet az embernek afelől, hogy tényleg a tag nyomára fog bukkanni. -Ó, ez elég komoly ügynek tűnik.- grimaszolok a hallottakat követően, mert bár azt hihetné az ember, hogy papírokat hamisítani nem olyan nagy bűntény, mint mondjuk megölni valakit, de ez jóval többről szól és olyasvalakiket juttathat komoly előnyhöz, akik viszont már nem túl kedves arcok. -Lehet, hogy jó pár ember karriere be fog fuccsolni?- vetem fel a kérdést, bár egy hamisító és pénzmosó esetében ez mindig így van. Nem egy ügyféllel szoktak dolgozni és, ha az ember kiiktatja őket, sok másik tag orra alá törhet borsot. Épp ezért elég veszélyes is, de Leta pont nem az a nő, akit bárkinek is féltenie kellene. -Furcsán. Precízen. Biztos, hogy ez egy sorozatgyilkos lesz, ha nem érjük nagyon gyorsan utol.- válaszolom elmélázva, közben megállva pár pillanatra, hogy kifújjam kicsit magam és csípőre vágott kezekkel a terem másik végébe bámulok. -Szíven szúrta az áldozatot egy nagyon hosszú, vékony pengéjű, nagyon éles késsel. De olyan tökéletesen, miliméterre pontosan döfte be a bordák között, mintha egy sebész csinálta volna. Épp ezért ez a kiindulópont.-fújtatok egy nagyot, majd ismét a zsákra fogok, ha Leta esetleg még ütni akar párat, de közben kisandítok mögüle egy pillanatra. -És megfogtad már az emberedet vagy csak a nyomában vagy?- kérdezem pimasz mosollyal, mert bármelyik is legyen igaz, biztos, hogy ha egyszer szagot fogott, azt nem ereszti. Igazság szerint egészen elképesztő az, ahogy Ő tud dolgozni. -Kíváncsi leszek, hány különböző újságból erednek majd azokat a betűk. Bizonyára azoknak is lesz valami üzenet jellege.- gondolkodok tovább hangosan de, ha valamit nem akarok tenni, az az, hogy alábecsüljem a gyilkosunkat. Mindig azzal szúrják el az ilyen ügyeket, pedig a legtöbb ilyen kifejezetten okos és kedveli a rejtvényeket.

 

Jobb szeretem távolt tartani magamtól az embereket, és nem azért, mert olyan őrjítően sok negatív tapasztalatom és élményem volt, ugyanis ezeket mindig megelőztem. Az anyám kialakított bennem egy nézetet, még fiatal koromban, amit aztán felrúgtam, amikor elég idős lettem hozzá, hogy megértsek olyan dolgokat, amiket ki sem mondott. Persze, utólag megtudtam mindent, amikor farkassá martak, és megérezte a mágiám teljes hiányát, és valami egészen más energiák lüktetése és rezgése hatott a csápjaira, rezignált arccal, közönyösnek látszón küldött el a kovenje területéről. Én azonban éreztem mást is a levegőben. Talán azért, mert bármennyire is kapálóztunk ellene, egy család voltunk, és egyszerűen tudtam, hogy mit akar mondani valójában. Talán azért, mert a szívem mélyén végig tudtam, hogy hogyan és miként érez irántam, hogyan gondol rám. Vagy éppen azért, mert a bennem lakozó farkas érezte az eltitkolni vágyott gondolatokat; fogalmam sincs. De az emberben sok minden megváltozik, átalakul, megtörik, kitörlődik, ha olyasvalaki árulja el és fordít neki hátat, akire a legkevésbé számítana, akit a világon mindennél jobban szeret, akire felnéz, akihez a mércét igazítja, akinek meg akar felelni, és, akiről azt gondolta, hogy viszont szereti. Igen, ha a legősibb köteléket vágják el, legyen az bármilyen alapú, és olyam rútul, mint, ahogyan azt az anyám is tette, az nyomot hagy egy ember lelkében. Nyilvánvalóan nem őt okolom a történtekért, mert azzal tisztában vagyok, hogy közvetlenül nem ő küldött a farkasok közé, hanem én magam masíroztam be a falka területére, mondván, megmutatom nekik, hogy a banyákkal nem éri meg baszakodni. Hát, tévedtem.
Régen, húsz évvel ezelőtt, sokkal többet gondolkoztam ezen, amikor még friss volt ez az egész, amikor még mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot éreztem, amikor nem volt hova mennem, nem volt kihez fordulnom, és egyedül kellett boldogulnom. Volt egy falka, amelyik befogadott, igen, de az egészen más volt, mint a boszorkák gyülekezete, nem tekintettem őket a családomnak, csak egy hordának, ahol vagy harcolsz a helyért és a rangért, vagy nem, de akkor lenyomnak és elnyomnak – én pedig nem akartam ezt. Addig-addig acsarkodtam, míg végül onnan is elüldöztek, amikor már túl erős voltam, mégis túl gyenge, hogy a legelső-, legfelső helyre lépjek. Azóta nem éreztem egyetlen más falka ölelését sem, csupán a család igazi fogalmát ismertem meg, amikor találkoztam Alvaróval. Vicces, nem? Egy gengszterekből álló kartell nagyobb biztonságérzetet adott, mint egy koven, vagy egy falka. Vagy a világ ilyen elbaszott, vagy én, nehéz volna eldönteni és választani csupán egyet.
Hazugság volna azt állítani, hogy csak és kizárólag azért elegyedtem szóba Sarahval-, és egyedül azért tartom vele mind a mai napig a kapcsolatot, és járunk el közösen edzeni, mert ki akarom használni. Értelemszerűen ez is benne van a pakliban, méghozzá vastagon, de ettől függetlenül, egy másik életben, ha nem az lennék, aki vagyok, akkor minden bizonnyal nem kellene hátsószándékkal érkeznem a meetingjeinkre. Szar voltam gyereknek, szar vagyok falkatagnak, nem vagyok jó testvér-, vagy szövetséges. De ellenségnek? Annak briliáns.
- Szeretném, ha erről lekérnéd majd a felvételeket – nevetek röviden, és minden bizonnyal már ismer annyira, hogy tudja: komolyan gondolom. Éppen én ne tudnám, hogy milyen nőnek lenni egy ilyen munkahelyen? Ugyan, kérem... – Tessék? – szaladnak fel szemöldökeim, és egy pillanatra rá emelem pillantásomat a gézről. – Nem gondolnám, hogy egy tényszerű dolgot többféleképpen is le lehetne írni – fintorgok. – Vagy mire gondolt a költő? – komolyan érdekel, már csak azért is, mert egy aprócska részlet is nagy jelentőséggel bírhat, ha ennyire nem szeretné a tuskó papírra leírva látni.
Közben megindulunk a terem felé. Nem kell nagy és luxus helyet elképzelni, sőt... Chicago szívében helyezkedik el ugyan, leginkább egy raktárépületre hasonlít, kívül-belül industrial stílus uralkodik, csupasz, szürke-, vagy téglafalak, ilyen-olyan boksz zsákok, ringek, akad azért egy-két súly, és súlyemelő gép is, de utóbbiak elenyésző számban, ugyanis a többség nem ezekért keresi fel a termet, ahogy mi sem. Az egyik zsákhoz megyünk, és a ki nem mondott egyezségünk alapján fogom vissza magam. Lehet, hogy Sarah nem tudna bemosni egy akkorát, hogy a fal adja a másikat, mint én őneki, ha akarnék, de cserébe egyetlen csettintéssel egy urnába száműzne.
- Ú, pofátlan – szisszenek is egyet mellé. – Gyanítom, azért annyira bátor nem volt, hogy a saját gyöngybetűivel vésse a papírra a gondolatait – horkantok. – Hamisítás, talán pénzmosás, de az még nem bizonyított. Egyelőre – hajolok ki a zsák mögül, és kacsintok rá. – Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, mert csak most kezdődött a nyomozás, de aggaszt, hogy nem csak arról van szó, hogy bűnözőknek gyártanak le papírokat, új identitás gyanánt, hanem csempészeknek – és, nos, bár ezt nem kötöm az orrára, de láttam már haldokló embert, akinek kilyukadt a hasában-, vagy a seggében egy kis zsacskó kokain. Nem túl hálás feladat, jobb is, ha ennyiben maradunk. – Hogy ölték meg?

Jó ideje nem vagyok már az a kifejezetten jó kapcsolatokra törekvő típus, tekintve, hogy x időnként úgyis fognom kell magam és hátra hagyni mindent. Nem tagadom, volt idő, amikor még hiú ábrándokat kergettem és próbálkoztam beilleszkedni oda, ahol éppen lecövekeltem, normálisan élni, házasodni meg hasonló baromságok, de az élet újra és újra megmutatta, hogy nem érdemes. Bárkit is szerettem, a vége mindig fájdalom és gyász volt, megannyi barátot kellett már eltemetnem és akárhogy is törekedtem találni valakit magam mellé, egyik sem volt olyan, mint Ő. És ez gyomorforgatóan nyálasnak tűnhet, mégis igaz, így mostanra már az a fura csaj lettem a negyedik emeleti lakásból, akiről nem csak a szomszédai, de még a kollégái sem tudnak túl sokat, mert soha nem beszél magáról, csakis a munkáról.
Talán, épp emiatt lett a stílusom is kellőképpen fanyar, csípős és szarkasztikus, hogy a lehető legtávolabb tartsak magamtól mindenkit, azt azonban sosem gondoltam volna, hogy majd épp ez sodor mellém valakit, aki hasonló erényekkel rendelkezik, mint én. Mert Leta rohadtul nem cuki. Nem ecsetelte nekem a kedvenc sütije receptjét, nem áradozott arról, hogy a gyereke már 23 hónapos -bármi oka is legyen annak, hogy hónapokban tartják számon- és nem kérdezett arról, hogy mit csinálok a szabadidőmben, még ha olyanom nem is nagyon van. Épp annyira unta azt a bulit, amin egymásba botlottunk, mint én és épp annyira más ő is, hogy megértse az életem miértjeit, így aztán jobb társam nem is akadhatott volna az edzésekhez. Még akkor is, ha ő egy vérfarkas, aki jóval erősebb is tud lenni nálam, de mivel én se gyújtom fel őt, ő sem ver péppé. Annyira.
A közös edzéseink megszokott programmá váltak, én pedig azon kaptam magam, hogy nem csak élvezem, de várom is őket, mert amellett, hogy baromi jól le lehet vele vezetni a feszkót, olykor a fecsegésnek tűnő elmélkedéseink olyan válaszokra világítanak rá egy-egy üggyel kapcsolatban, amelyek nagyot lendítenek a nyomozásaimon. Olyan ez, mint egy zen buddhista kick boksz óra vagy ilyesmi, amiről most épp sikerül majdnem elkésnem, Leta pedig nem is lő mellé azzal kapcsolatban, miért is történt ez. -Az a tuskó addig kötözködik, míg egy szép napon tökön nem térdelem.- puffogok, amint odaérek mellé, a táskámat pedig hanyag mozdulattal a földre dobom és vetkőzni kezdek. Nem kell neki ecsetelnem, kire gondolok tuskó jelzővel, hiszen épp eleget panaszkodtam már a felettesemről, aki véleményem szerint alkalmatlan az általa betöltött posztra, mégis úgy csinál mindig, mint aki ért bármihez is. -Nem tetszett neki egy rész a jelentésemben. Idióta.- morgok tovább, de aztán egy nagy sóhajjal megpróbálom mindezt hátra hagyni, azzal egy időben, hogy magamra kapom a szerelésemet, összefogom a hajamat és Letára sandítok vigyorogva, miközben megindulunk a terem felé.
Már séta közben teszek pár bemelegítő mozdulatot, igyekezve lerázni magamról mindazt a katyvaszt, ami ma a melóban ért, hogy mindez tényleg kikapcsolódás címszóval működhessen, az ezzel kapcsolatos csevegés pedig tényleg beszélgetés töltetű legyen. Mintha valami nyomorult kenyér receptről beszélgetnénk csupán, nem pedig a sok baromságról, ami az irodában, az utcákon és a városban vannak. -Az attól függ, hogy mit értesz izgi alatt.- válaszolok két ütés között, amitől a zsák hangosan puffan, mint ahogy Leta ütéseitől is, de a gondolat, hogy Ő eközben mindig vissza kell fogja magát, megmosolyogtat. -Találtunk egy hullát az egyik sikátorban egy üzenettel a zsebében, amit nekünk címeztek.- kezdek bele végül a legérdekesebb ügybe, mert a többi mellett, hogy épp kit, hogyan ver a férje vagy mennyire hangos a szomszéd, ez tűnik a legszaftosabbnak.-Nem fogtok elkapni.- idézem az üzenetet, amihez fel is tartom befáslizott kezeimet, hogy a macskakörmöket jelképesen odabiggyesszem, majd újabb ütést mérek a zsákra. -Na és nálad, van valami érdekes?- érdeklődök kíváncsian, mit sem törődve azzal, hogy a szabályok szerint mennyire nem lehet, vagy mennyire lehet az ügyeinkről beszélni, mert az ilyen szabályok valahogy sosem izgattak és azt hiszem, Letát sem.
 

Sarah és én úgy lettünk barátok – vagy valami olyasmik -, hogy egy nagy, közös, rendőrségi bulit mindketten kurvára untunk. Van egy olyan aforizma, hogy olyanok vagyunk az adott cégnél, mint egy család, amitől nekem kifejezetten hánynom kell, így inkább a pultnál töltöttem az idő nagy részét, ugyanis a fakabátoknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen egy igazi, kiváló fiesta, tehát táncról szó sem volt. Viszont a zene legalább kibaszott hangos volt ahhoz, hogy ne csak a saját gondolataimat ne halljam, hanem ahhoz is, hogy még véletlenül se tudjak értelmes beszélgetésbe elegyedni a pultos sráccal és felszedni. A családról meg az összetartásról persze kurva sokat tudnak elmélkedni és szónokolni, de bulizni? Kizárt. Szóval azt az estét nem csak én kívántam a hátam közepére, hanem Sarah is, ki tudja, miért, nem firtattam a dolgot, cserébe azonban nem a pultossal, hanem vele elegyedtem szóba (itt leszögezném, hogy nem azért, hogy őt szedjem fel), aztán megittunk egy-két-több tequilát, és végül ott találtuk magunkat, hogy időről-időre összefutunk az edzőteremben. Nem a kondi gépeknél, nem a játszótéren lévő vastákolmányokon, nem valami picsás (nem jógázóknak tartott) jóga órán, hanem egy box ringben a belváros szívében. Nincs is annál jobb érzés, amikor kiverheted valamiből, vagy valakiből a szart is, a helyett, hogy az idióta szomszédjaidon, kollégáidon, vagy a fogdában józanodókon töltenéd le a felgyülemlett feszültséget. Pedig néha kedvem lenne hozzá.
Ma én érkeztem előbb, a szokásos módon az öltözőbe vezet az utam, ahol a farmer, a bakancs, a garbó meg a blézer helyét átveszi egy kényelmes short, alatta feszülős cicanadrággal, mellvédős toppal – fő a biztonság, haha, mintha valaha is érdekelt volna, de a látszat kedvéért bármit, ugyebár -, meg persze az edzőcipő.
- Kitalálom – már messziről hallottam, hogy jön, de azért megvárom, hogy beérjen a perifériámba, mielőtt megszólalok -, feltartottak egy, jaj, van még egy perced, Walkerrel, aztán, ha belekezdenek, nem lehet levakarni őket – hogy a szomszédokról, a kollégákról, vagy kiről van szó, egészen pontosan, azt úgyis meg fogja válaszolni. Míg ő is átöltözik, addig én begyakorolt mozdulattal tekerem a kezeimre a fáslit, és csak akkor indulok meg a terem felé, a másfeles, mentes vizemmel, a fogvédővel – mondom, hogy fő a biztonság! -, meg a kesztyűimmel, ha már Sarah is elkészült.
- Szóval – bemelegítés után az egyik zsákot püföljük felváltva. Én úgy teszek, mintha nem lennék annyira erős és visszafogom magamat meg az izmaimat feszítő energiákat és erőt. – Történt valami izgi? – persze, hogy történt valami, mert mindig történik valami ebben a rohadt városban. Úgy tűnhet, mintha csak kollegiálisan kérdezném, szakmai elhivatottságból, de valójában szeretem tudni, hogy mi történik a város különböző körzeteiben. Hiába figyelem-, és olvasom a híreket, igyekszem az éj leple alatt, túlóra címszóval átfésülni az ilyen-olyan friss ügyeket, hiszem, hogy érdemes ezekről a dolgokról beszélgetni is. Ha másért nem, akkor azért, mert megtudhatok olyasmiket, amik nem hangzanak el hivatalosan, amiket nem írnak le, amikről csak egymás között beszélgetnek, vagy még azt sem.